Tiltott gyümölcs

13. fejezet - Sebastian

2018. január 30.

Tisztában vagyok vele, hogy feledékeny vagyok, így amint beértem a suliba, körbenéztem a kabinomban, nem hagytam-e valahol emlékeztető cetlit magamnak. Egyáltalán nem akartam úgy járni, mint a szavalóversenyes jelentkezőlapokkal.
A jelek szerint nem feledkeztem meg semmiről, ekkor azonban fejben átpörgettem, mi vár még rám a héten.
Holnap szülői értekezlet, ami azt jelenti, hogy baromi sok időt fogok a suliban tölteni. Nem vagyok osztályfőnök, így általában csak azok a szülők keresnek fel, akik arról szeretnének érdeklődni, hogy teljesít a gyerekük az órákon, vagy épp szemrehányást tenni, hogy miért olyan jegyei vannak a gyereknek, amilyenek. Mert természetesen engem kell okolni a pocsék teljesítmények miatt...
Csütörtökön kerül megrendezésre a szavalóverseny kerületi fordulója, ahová én kísérem a résztvevőket.
Pénteken pedig diákbál, amin felügyelőtanárként kell részt vennem.
Izgalmas egy hét, az már biztos.
Nagyot sóhajtva dobtam le magam a székemre. Miután visszatértem a gondolataimból a való világba, ráébredtem, hogy teljesen átfagytam, ezért inkább megfogtam az aktuális olvasmányomat, majd felballagtam a tanáriba.
Miután becsengettek második órára, gyorsan beugrottam a kabinomba a cuccaimért, majd besétáltam a másodikosok termébe.
- Sziasztok! - köszöntem neki.
Először a számítógéphez ültem, hogy beírjam a hiányzókat.
- Hiányzók? - néztem körbe az osztályban.
Ekkor észrevettem az alvó Tabithát. Békésen aludt, a mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. Egy hónappal ezelőtt ez nagyon zavart volna, most azonban hagytam, had aludjon.
Miután beírtam a hiányzókat, rögtön a noteszemet kezdtem lapozgatni.
- Önként jelentkező? - tettem fel megszokásból a kérdést, mire azonnal síri csend lett az osztályban - Chelsea, gyere.
Chelsea nagy nehezen kibotorkált a tábla elé. A felelést sok ööö-vel fűszerezte, valamint az egyik lábáról a másikra táncolt. Ezen elmosolyodtam, aztán rájöttem, hogy valószínűleg ez segít neki a koncentrálásban, így hagytam, had csinálja. Végül sikerült egy közepes teljesítményt nyújtania, ami ahhoz képest, hogy váratlanul hívtam ki, nem is volt olyan rossz.
- Na jó - csaptam össze a két tenyeremet, majd gyorsan belenéztem a tantervbe - A mai órán a Goriot apóról fogunk beszélgetni - osztottam meg a többiekkel, majd a padok közt járkálva bele is kezdtem a tananyagba.
Tabitha az egész órát végigaludta.
Ezután a negyedikesekkel volt órám. Itt is feltettem a rettegett kérdést, amire szintén síri csend volt a válasz, már csak azért is, mert tételnap volt, tételből pedig senki se szeret felelni. Ezt azonban megszívták, ugyanis érettségin kénytelenek lesznek.
- Hát jó - sóhajtottam a noteszemet lapozgatva - Simonetta - néztem fel a lányra.
Simonetta helyet cserélt a tanári paddal szemben ülővel, majd elétettem azt a papírt, amit érettségin is megkap.
Simonetta nagy szemeket meresztve olvasta át a kérdéseket.
- Nem tudom - csóválta a fejét.
- Ugyan, olvasd át a kérdéseket figyelmesen, valami biztosan beugrik - biztattam őt.
Tekintve, hogy hamarosan érettségiznek, nagyon reméltem, hogy valami beugrik neki.
Végül pár mondatot sikerült kinyögnie, én azonban nem tudtam, mit kezdjek vele.
- Na jó - sóhajtottam végül, majd beírtam egy karónál jobb jegyet, bár igazság szerint karót érdemelt volna - Vegyétek elő a feladatlapjaitokat - utasítottam az osztályt.
Már egy jó ideje feladatokat oldattam velük. Eleinte hagytam nekik időt, hogy egyedül csinálják, akkor azonban sokan hozzá se láttak a feladatoknak, és rávágták, hogy fogalmuk sincs a válaszról. Végül rátértem arra a módszerre, hogy közösen oldottuk meg őket. Ekkor azonban tudatosult bennem, hogy tényleg fogalmuk sincs a válaszokról. Bárkit is szólítottam fel, mindig egy perces néma csend volt a válasz.
- Annyi lyukasórátok van, miért nem ültök akkor össze és ismételtek irodalomra? - kérdeztem tőlük.
- Tanár úr, mi csak az irodalommal foglalkozunk szabadidőnkben - szólalt meg Nica.
- Érzem a gúnyt a hangodban, Nica.
Miután náluk végeztem, még két óra várt rám. Az előző hibáimból nem tanulva az elsősöket és a harmadikosokat is feleltettem. Természetesen nem jelentkezett senki önként, így kénytelen voltam én választani, majd újabb rossz jegyeket kiosztani. Sose fogom megérteni, miért nem képesek a diákok valakit kiválasztani felelőnek, aki megmenthetné a többieket és jó jegyet is kapna...
Mikor ötödik óra után megszólalt a csengő, Adele jött oda hozzám, hogy megtudakolja, hánykor is indulunk csütörtökön a versenyre.
- A busz fél nyolckor indul, úgyhogy jó lenne, ha valamikor előtte pár perccel ott lennétek a buszmegállóban.
- És körülbelül hánykor végzünk?
- Hát ez egy nagyon jó kérdés - sóhajtottam - Nem tudok biztosat ígérni, de legkésőbb délután ötre már otthon leszel.
- Rendben. Köszönöm - bólintott, majd visszament a helyére.
Megfogtam a cuccaimat, majd leballagtam a lépcsőn. Még mindig bosszús voltam, amiért a diákok nem tanulnak, így rosszkedvűen sétáltam a kabinom felé. Hálát adtam az égnek, amiért mára már végeztem, ráadásul a buszomra se kell sokat várnom, ugyanis tíz perc múlva indul.
Elhaladtam a másodikosom terme mellett, én pedig megszokásból a fejemet az ajtó felé fordítottam. Egy pillanatra Tabithával néztem farkasszemet.
Három lépést tettem a kabinom felé, majd hirtelen ötlettől vezérelve visszafordultam.
- Szia - köszöntem Tabithának az ajtóból.
Jól láttam az előbb, tényleg egyedül volt.
- Jó napot.
- Fogalmad sincs, mit vettünk a mai órán, ugye? - kérdeztem, mire válaszul csak megrázta a fejét.
Nem tudom, mi vezérelt engem, de odasétáltam Tabitha padjához, letettem a cuccaimat Josh térfelére, majd leültem a Tabitha mellett lévő székre, mire a lány kicsit távolabb húzódott a saját székével.
- Szedd elő a füzetedet - utasítottam, mire Tabitha kérdőn nézett rám.
- Miért? Azért is karót akar adni, mert nem jegyzetelek órán? - kérdezte, mire én csak a szemeimet forgattam.
Most komolyan ennyire szemétnek néz?
- Csak szedd elő - mondtam, és még nekem is feltűnt, hogy a rosszkedvem teljesen elpárolgott.
Előhalászta a füzetét a táskájából, majd felém nyújtotta. Bizonyára még mindig meg volt róla győződve, hogy ellenőrizni akarom.
- Nyisd ki egy üres oldalon - mondtam neki.
Nem kellett sokat lapoznia egy üres oldalért, ugyanis konkrétan alig volt a füzetbe írva valami.
- A realizmust vesszük - kezdtem bele - A szó annyit jelent, hogy ,,a valóság ábrázolása". Míg a romantika elfordul a valóságtól, addig a realizmus annak pontos ábrázolására törekszik.
Mikor elkezdtem a mondanivalómat, attól féltem, hogy Tabitha megkér, fejezzem be, ugyanis nem kíváncsi erre és elküld, azonban a lány figyelmesen hallgatott, bár láttam rajta, hogy fogalma sincs, mégis mit akarok ezzel.
- Uralkodó műfaj ebben az időszakban a karrierregény, amelyekben a hősök tehetséges, feltörekvő fiatalok, akik nem tudnak elképzelt eszmények szerint érvényesülni, csak azok fokozatos feladásaival. Ekkor írta például Honoré de Balzac a Goriot apót. A regényben leírt panziónak szimbolikus jelentése van. Minél jómódúbb családból származtál, annál lejjebb kaptál szobát, ugyanis nem volt lift.
Tabitha időközben előszedett egy tollat, majd jegyzetelni kezdett.
Észrevettem, hogy mit ír a füzetébe.
Goriot apó. Panzió. Nuku lift. Felső szint = csóró. Alsó szint = gazdag.
Elmosolyodtam a megfogalmazás láttán.
Ezután tovább meséltem neki Gorit apó sorsáról és Rastignacról, Tabitha pedig folyamatosan jegyzetelt.
- És itt tartunk most - fejeztem be végül - Következő órán a Vörös és feketét fogjuk venni.
Tabitha válaszul csak bólintott. Bár nem mondott semmit, láttam rajta, hogy ezzel sokat segítettem neki.
Hirtelen a karjára siklott a tekintetem. Ismét eszembe jutott a nap, mikor a tanáriban megragadtam az alkarját, mire ő fájdalmában felkiáltott.
Mrs Kean azt mondta, nem ismeri a szüleit...
- Jönnek a szüleid a szülői értekezletre? - kérdeztem meg csak úgy mellékesen. 
- Kétlem - horkant fel.
Fura válasz volt. Az meg még furább, ahogy mondta.
- Elfoglaltak? - érdeklődtem tovább.
- Apám külföldön dolgozik - vont vállat.
Beszéd közben végig a padját bámulta és a tollával játszott. Nem tudtam eldönteni, hogy a téma zavarja-e, vagy az, hogy velem kell beszélgetnie.
- És anyukád?
Sokáig csendben maradt. Már kezdtem azt hinni, hogy nem kapok választ a kérdésemre.
- A Nunca eres sola, mi amor következő része fontosabb a számára, mint a szülői értekezlet - szólalt meg végül.
- Á, Carmen és Jose Antonio szerelmi élete tényleg érdekesebb, mint egy szülői értekezlet.
Erre már felém kapta a fejét.
- Azt ne mondja, hogy nézi.
- Dehogy - nevettem el magam - De nehéz nem ismerni a sorozatot, tekintve, hogy minden Híradó előtt reklámozzák.
Tabitha szája sarka mintha mosolyra húzódott volna, azonban egyet pislantottam, és ismét komoly volt az arca.
- Ha szeretne anyámmal beszélni, írjon neki egy levelet, akkor talán eljön.
Megráztam a fejem.
- Nem fontos.
Igaz, általában szoktam beszélni azoknak a diákoknak a szüleivel, akik intőt kaptak, most azonban teljesen más okból kérdezgettem Tabithát a családjáról...
A karórámra pillantottam.
- Ha sietsz, még eléred a vonatodat.
Tabitha mintha csak most eszmélt volna rá, hogy haza kéne mennie, és amilyen gyorsan csak tudta, bedobálta a cuccait a táskájába.
Én is felálltam, hogy távozzak.
- Szia akkor.
- Viszlát - mondta, miközben épp becipzározta a táskáját.
A kabinomban döbbentem rá, hogy még vagy fél óra van a következő buszom indulásáig, és cseppet se fogok olyan korán hazaérni, mint terveztem. Arra is rájöttem, hogy ezt egyáltalán nem bánom.