Tiltott gyümölcs

26. fejezet - Tabitha

2018. április 30.

Életem legpocsékabb napja. Na de kezdjük az elején.
Kedden május elseje, ami egyenlő azzal, hogy nincs suli, a hétfőt viszont nem kaptuk meg szabadnapnak, így tegnap szenvedve bámultam a fizika füzetemet abban reménykedve, hogy a szavak egyszercsak maguktól belemásznak a fejembe, Mrs Kean ugyanis feleléssel fenyegetett minket. Olyan elszántan próbáltam dekódolni a szavakat, hogy amint pittyegett a telefonom, azonnal a kezembe vettem...
Mandy üzenete: Sziasztok! Mrs Kean most írt, hogy holnap elmarad nekünk a tanítás, ugyanis a pályaválasztással kapcsolatban fognak nekünk előadást tartani.
Amint ezt elolvastam, azzal a lendülettel hajítottam el a füzetemet a szoba másik felébe, mire anyám kérdőn fordult felém a kanapé túlsó végéről.
Rajtam kívül több ember napját is feldobta ez a hír, vannak azonban olyanok, akik nem képesek semminek se örülni...
Sabrina üzenete: És ez egész napos program?
Mandy üzenete: Hát Mrs Kean csak annyit írt, hogy fél kilenc körül érkezne az előadó. Azt nem mondta, milyen hosszú lenne, de nekem az jött le, hogy nem kell készülnünk az órákra.
Sabrina üzenete: Nekem ez gyanús. Mégis milyen hosszan lehet a pályaválasztásról beszélni? Meg amúgy is, fél kilencig simán meg lehet tartani az első óra nagy részét. Én inkább készülök rá.
Mandy üzenete: Hát ahogy gondolod, én mindenesetre nem viszem a sulis cuccaimat.
Sabrina üzenete: Jajj, naná, hogy irodalom az első óra. Én kinézem Mr Verlacból, hogy ha már órát nem tarthat, akkor legalább pár embert lefeleltet, amekkora rohadék...
És onnan, hogy elmarad a tanítás, megint eljutottunk odáig, hogy Mr Verlac mekkora egy szemétláda. Mégis hogy a fenébe?
Inkább becsuktam a chat ablakot és a nap hátralevő részében élveztem a szabadságot.
Hallgatva Mandyre ma én is csak az álomfogós kistatyómat vittem, benne a legfontosabb dolgokkal mint a kaja, iratok, meg toll, ha esetleg kéne.
Amint beléptem a terembe, érezni lehetett, hogy a mai nap más a szokottnál, ugyanis mindenki sokkal felszabadultabban beszélgetett, ráadásul a létszám is elég kevés volt, mivel többen úgy döntöttek, hogy csak a későbbi vonattal vagy busszal utaznak be. Sajnos Sabrina nem tartozott közéjük, így ő összefont karral és felvont szemöldökkel nézte végig, míg lepakolok a helyemre. Egyébként nem hazudott, tényleg elhozta magával az irodalom füzetét, ami kinyitva hevert előtte a padon.
Úgy döntöttem, nem kérek többet Sabrina ítélkező pillantásaiból, így át is cammogtam Vickyék padjához, már csak azért is, mert Tina elég morcosnak tűnt.
- Hát neked meg mi bajod? - kérdeztem azonnal köszönés helyett.
- Mérges, amiért nem tudott róla, hogy ma nem lesznek megtartva az órák - kezdett bele a magyarázatba Vicky.
- Ha tudtam volna, biztos, hogy nem jövök be - fújtatott egyet dühösen Tina.
- Így jár az, aki nincs fent egy közösségi hálón se - mondtam neki tréfásan, mire egy morcos pillantás volt a jutalmam.
- Legalább Facebookod lehetne. Akkor legalább el is tudnánk érni - próbálta Vicky is rábeszélni a dologra.
- Hogyne, hogy aztán beszippantson a média káros világa. Köszönöm, de nem - csóválta a fejét tiltakozóan Tina.
- Nézd a jó oldalát. Lehet, hogy mondanak valami hasznosat, ami segít a jövőnkkel kapcsolatban - próbáltam feldobni a hangulatát.
- Tekintve, hogy nem szeretnék fősulira menni, semmi hasznosat nem tudnak ma nekem mondani - duzzogott Tina továbbra is, én pedig úgy láttam, jobb lesz témát váltani.
Én ekkor egyébként még elég bizakodó voltam az egész dologgal kapcsolatban, és tényleg hittem benne, hogy az előadás majd rávilágít arra, hogy mit is szeretnék az életemmel kezdeni gimi után, az aktuális elképzelésem ugyanis sokkal inkább tűnt menekülési útvonalnak, mint tényleges tervnek.
Időközben becsengettek, a hangzavar viszont nem akart csillapodni, ráadásul Mr Verlac se jelent meg, Sabrina azonban továbbra is kitartóan bámulta az irodalom füzetét.
Lassacskán többen is megérkeztek a hiányzók közül, akik nem törődtek azzal, hogy becsukják maguk mögött az ajtót, így a zsivaj kiszűrődött a folyosóra is, én pedig tudtam, hogy hamarosan megkapjuk a fejmosást, amiért nem bírunk csendben maradni, miközben az emeleten tanítás folyik. Ez be is következett pár percen belül Mr Verlac személyében.
- Tudom, hogy elmarad az óránk, de attól még lennétek szívesek csendben maradni? - jelent meg az ajtóban, mire Sabrina egy diadalittas ,,én megmondtam" vigyort küldött a többiek felé.
Mr Verlac azonban nem úgy tűnt, mint aki maradni akarna, sőt, amint elhalkultunk, már meg is fordult, hogy távozzon, Dora azonban utána kiáltott.
- Tanár úr! Nem tudja, milyen hosszú lesz ez az előadás? - tette fel a kérdést, mire Mr Verlac ismét megjelent az ajtóban.
- Rossz embert kérdezel - csóválta meg Mr Verlac a fejét - Azzal se vagyok tisztában, milyen előadást fognak nektek tartani. Csak ma reggel kaptam meg a papírt, hogy elmarad az óránk.
- Hát, állítólag valami pályaválasztós dolog lesz - csevegett tovább Dora.
- Akkor majd figyeljetek oda és igyekezzetek jól pályát választani - mondta Mr Verlac búcsúzóul.
Én közben végig Vickyék padját bámultam, és csak akkor mertem az ajtó felé nézni, mikor biztos voltam benne, hogy Mr Verlac már nincs ott.
A csend egy ideig kitartott, azonban ahogy az idő tovább telt, a hangzavar is egyre fokozódott. Végül felbukkant Mrs Kean egy harmincas, vagy legalábbis fiatalos megjelenésű pasival a nyomában.
- Ők lennének azok - intett felénk a kezével Mrs Kean, mire a fickó bólintott.
- Rendben. Szükségem lenne még egy kis technikai előkészületre. Valaki esetleg tudna segíteni? - intézte a szavait egyszerre Mrs Keanhez és hozzánk, mi azonban csak bambán pislogtunk rá.
- Valamelyik fiú szívesen segít, ugye? - kezdte el ekkor a fiúkat vizslatni Mrs Kean azt feltételezve, hogy ők mégiscsak jobban értenek az informatikához, a srácok azonban továbbra is mozdulatlanul ültek a helyükön.
Helyettük végül Dora vette át az irányítást.
- Majd én segítek - ballagott ki a pasashoz, mire Mrs Kean elégedetten bólintott egyet és elment, magunkra hagyva az idegennel.
Amíg Dora segített bekapcsolni a számítógépet és a vetítőt, valamint összehangolni, hogy a projektor a számítógép képernyőjét vetítse ki a táblára, addig én csendesen visszaballagtam a saját helyemre.
A többiek ismét egyre hangosabban kezdtek beszélgetni, a fickó azonban nem igazán törődött ezzel, inkább a keletkező problémák megoldására fókuszált. Végül Dora segítségével sikerült is mindent megoldania, így a lány visszasétált a helyére, a fickó pedig középre állt, hogy mindannyian jól lássuk.
- Szóval sziasztok. Én Paul vagyok, és azért vagyok itt, hogy a pályaválasztással kapcsolatban legyek a segítségetekre - kezdett bele a mondandójába pont olyan műmosollyal, amivel azok az emberek néznek rád, akik rád akarják sózni a terméküket a plázában - Most ha megengeditek, előadnék nektek egy prezentációt úgy általánosságban a pályaválasztásról, majd később ez az egész dolog interaktívabbá válna és elmerülnénk az önismeret témájában.
Valószínűleg valamiféle reakcióra számított tőlünk, mi azonban továbbra is csak csendben pislogtunk rá.
- Akkor kezdjünk is neki - villantotta fel újra műmosolyát, majd a táblán meg is jelent a prezentáció első oldala.
Az előadás nem volt olyan egetrengető, mint amilyenre számítottam. Tipikus sablon mondatok hangzottak el, mint például ,,találd meg, mi az, amit szeretsz és csinálj belőle pénzt", vagy ,,olyan szakmát válassz, ami gyümölcsöző lesz a mai társadalomban". A többi maszlag már nem is rémlik, pedig Paul bő fél órán keresztül beszélt.
- És ez lett volna az én részem - közölte Paul, mikor megjelent a ,,köszönöm a figyelmet" felirat - Most pedig szeretném, ha kicsit átrendeznénk az osztályt, a terem közepén pedig kialakítanánk egy kört.
A többiek azonnal munkához is láttak, így a padok pár perc alatt át is kerültek a falak mellé, szabadon hagyva így a terem nagy részét.
Ezután fogtam a székemet, majd be is ékeltem magam Vicky és Tina közé, majd megvártuk a  többieket is, hogy egy teljes kört ki tudjunk alakítani.
- Nagyszerű - mosolygott ránk ismét Paul, szintén a kör részét képezve - Most pedig, hogy barátságosabban működjön a dolog, mindenki készítsen magának névtáblát - adta ki a következő utasítást, majd szét is osztotta köztünk az ehhez szükséges dolgokat.
Felírtam a kis cetlire a nevemet, majd a kapott gombostűvel fel is rögzítettem a mellkasomra, a hajam azonban teljesen eltakarta. Őszintén én ennek csak örültem, ugyanis abban bíztam, hogy így Paul nem fog engem túl gyakran felszólítani.
- Most pedig mindenki vegyen el egy lufit - szólalt meg Paul, miután úgy látta, hogy mind készen állunk, majd a jobbján ülő Sabrina kezébe nyomott egy zacskót, hogy adja körbe.
Felvont szemöldökkel és kissé szkeptikusan figyeltem, ahogy a zacskó kézről kézre vándorolt, ugyanis el nem tudtam képzelni, mégis mihez kell a lufi.
- Mindenkinek jutott? Nagyszerű. És most az lenne a dolgotok, hogy a lufira felírjátok az összes rossz tulajdonságotokat.
Hát nem éppen erre számítottam, mindenesetre nem tűnt bonyolult feladatnak.
Mivel a lufik leeresztett állapotban voltak, először is fel kellett őket fújnunk.
Én eléggé bénáskodtam a sajátom felfújásával, ráadásul megkötni se tudtam rendesen, így végül Vicky szánt meg és kötött csomót a kis nyomi lufimra.
Ezután kezembe vettem a pár perce kapott filcet és gondolkodás nélkül írni kezdtem.
Lusta. Makacs. Türelmetlen.
Nem volt túl nehéz feladat rossz tulajdonságokat találni...
Sokáig gondolkodtam azon, hogy a gyáva jelzőt felírjam-e, azonban attól féltem, hogy ezután Paul kérése az lesz, hogy magyarázzuk meg, miért azt írtuk fel, amit, én pedig nem akartam mindenki előtt kijelenteni, hogy ,,mert félek a bátyámtól".
Miután mindenki elkészült, Paul ismét magához vette a szót.
- A lufi szimbolizál titeket a rossz tulajdonságaitokkal. Azonban az életben sose a rosszat kell keresni. Szabaduljatok meg a rossztól és csak a jóra koncentráljatok. Pukkasszátok ki a lufikat.
Kissé megrökönyödve bámultam Paulra. Teljesen biztos voltam benne, hogy valaki mindjárt nevetésben tör ki az utasítást hallva, ehelyett azonban Paul épphogy befejezte a mondatát és már pukkant is az első lufi, engem pedig azt hittem, a szívinfarktus fog elvinni.
Épp visszanyerte a szívem a megszokott ritmusát, mikor eldurrant a következő lufi is, ismét a szívbajt hozva rám. Ahogy elnéztem a többieket, ők jót mulattak az egész dolgon, csak én ugrottam ijedtemben minden egyes pukkanásnál. Lehet mégiscsak fel kellett volna írnom a gyáva jelzőt is...
Sokáig bámultam az előttem lévő lufit azon gondolkodva, hogy mégis hogy fogom kipukkasztani, mert hogy a két kezemmel nem, az biztos, majd támadt egy ötletem.
- Pszt, Vicky - hívtam fel magamra barátnőm figyelmét, majd felé nyújtottam a lufit - Kipukkasztod nekem?
Vicky készségesen elvállalta a feladatot, azonban épphogy átvette tőlem, Paul közbeszólt.
- A dolog csak akkor működik, ha a saját lufidat pukkasztod ki.
Gyilkos tekintettel néztem Paulra, ő azonban nem zavartatta magát, műmosolyával az arcán bámult vissza rám, tartva a szemkontaktust.
Végül visszavettem Vickytől a lufimat, majd úgy döntöttem, lábbal taposom szét, ami több sikertelen kísérlet után sikerült is.
- Biztos vagyok benne, hogy senki számára se volt nehéz feladat. Azonban mint mondtam, a rossz tulajdonságokat el kell engedni, hiszen nem ezek határoznak meg minket. És erre mindjárt ti is rájöttök. Most azt szeretném, ha mindannyian jellemeznétek egymást egy szóval, ami leginkább körülírja a másik ember személyiségét - mondta ekkor Paul, majd egy rakat papírt nyomott Sabrina kezébe, hogy adja körbe.
Kissé elfintorodtam ennek hallatán. Világos volt, hogy ez az egész valami egót simogató, ,,máshogy látnak az emberek, mint te saját magadat" elvre szeretett volna épülni, úgy viszont, hogy az osztály nagy részével a büdös életben nem beszéltem, mindössze a felszínes tényekre tudtam alapozni másokkal kapcsolatban, és gondolom nem ez lett volna a lényeg.
Ennek ellenére minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megoldjam a feladatot.
Mivel a fiúk voltak kevesebben, először őket vettem sorra. Josh-t ugyebár nem volt nehéz jellemezni, a többi fiúval viszont bajban voltam, ugyanis sose beszélgettem velük. Egyedül talán Steve-vel, mikor elsőben közösen kellett megoldanunk egy irodalom projektet. Úristen, még Mrs Kyle tanított minket. Mintha egy másik életben lett volna...
Végül akikről tudtam, hogy fociznak, azoknak a neve mellé odafirkantottam, hogy sportos, a többiek pedig megkapták a vicces jelzőt, ugyanis leginkább a fiúk szokták szolgáltatni a poénokat órák alatt.
Ezután jöhettek a lányok...
Gyorsan jellemeztem azokat, akiket ismertem, majd kicsit se feltűnően bámulni kezdtem a többieket.
Na jó, lássuk csak, kiről mit tudok?
Chloe. Nagyszájú, nem fél megmondani a véleményét... Szókimondó.
Amber. Van egy rakat tetkója és rajzolni is szeret... Művészi.
Mandy. Osztályelnök, mindent is rá lehet bízni... Felelősségteljes.
Dora. Az osztály pénztárosa. Akkor végülis megbízható, nem? Elvégre rábízzuk a pénzünket...
Sarah. Lógós... Na jó, ezt nem akartam leírni. De elég jó a kifogások kitalálásában... Kreatív.
Chelsea. Hát, igazából egy Sarah-klón, csak kevesebb hiányzással. Az ő nevénél elég sokat időztem, majd másfelől közelítettem meg a problémát. Elég jól öltözködik. Divatos.
Linda. Szintén Sarah-val és Chelsea-vel tudnám egy csoportban említeni, csak még kevesebb hiányzással és nagyon sok unikornissal. Elég pozitív személyiség. Vidám.
És így sorra vettem mindenkit, míg el nem értem Sabrinához és Jessicához. Velük kapcsolatban hiába törtem jelzőkön a fejem, egy négy betűs, p betűvel kezdődő szón az istenért nem tudtam továbblépni. Na jó, róluk mit tudunk? Hogy elméletileg okosak... Gyakorlatilag ezt nem mondanám, mindenesetre tény, hogy eléggé szorgalmasak.
Büszkén bámultam a papíromra, így ugyanis már mindenki neve mellett ott virított az egy darab jelző.
- Ír még valaki? - nézett körbe Paul, hogy megbizonyosodjon róla, szükségünk van-e még időre, azonban már mind elkészültünk - Ha jól látom, nem, úgyhogy lássunk is neki. Kezdjük mondjuk... - hunyorgott Sabrina felé, hogy leolvassa a névtábláját - Sabrinával. Ki mit írt róla? Valamint azt is szeretném, ha megmagyaráznátok, miért azt írtátok, amit.
És ezzel el is kezdődött egymás egójának növelése...
Mindenki leplezetlen örömmel fogadta a bókokat, akik egymás mellett ültek, azok még meg is ölelték egymást.
Vicky után pedig én is sorra kerültem...
Hirtelen kényelmetlenül fészkelődni kezdtem a székemen, ugyanis rájöttem, hogy a többiek ugyanolyan nehéz helyzetben voltak velem kapcsolatban, mint én velük, és furdalni kezdett a kíváncsiság, vajon zéró ismeretség nélkül mégis miket írhattak rólam.
Kíváncsiságom azonban hamar kielégült.
Bár ne így lett volna.
Mint az összes kört, ezt is Sabrinával kezdtük.
- Nyalizós - pillantott le a papírjára Sabrina, majd engem bámulva folytatta - Mert ráveszi a tanárokat, hogy az legyen, amit ő akar.
Őszintén, meglepődött bárki is, hogy meg se próbált semmiféle kedves dolgot írni rólam és még mindig a kötelező olvasmányos dolgon lovagol? Mert én nem, éppen ezért nem is vettem magamra a szavait.
- Rafinált - folytatta ekkor Jessica - Szintén amiatt, mert rászedi a tanárokat, hogy az legyen, amit ő akar.
Még az ő szavai se martak a szívembe, mindössze a szememet tudtam forgatni.
Paul műmosolya kissé megingott ezeket hallva, így kissé félve adta át a szót Josh-nak.
- Jófej - olvasta fel Josh a papírját, majd egy mosolyt küldött felém, közben pedig Paul is megnyugodott - Mert jó vele beszélgetni, mindig segít, humora is van - sorolta, mire én is hálásan rámosolyogtam.
A többi fiú eléggé megúszósra vette a dolgot, és sorban megkaptam tőlük a csendes jelzőt.
Utánuk Mandy következett.
- Okos - mondta, nekem pedig az égig szaladt a szemöldököm. Na nem mintha nem tartanám magam okosnak, egyszerűen csak nem erre számítottam tőle - Mert annak ellenére, hogy az órák nagy részét átalussza, eléggé képben van a dolgokkal - mosolygott rám félénken, valamint volt még valami a tekintetében, amit nem tudtam hova tenni. Úgy nézett rám, mint aki valami rosszat tett, és most szép szavakkal szeretné elérni, hogy megbocsássak neki. Eléggé fura volt az egész, így inkább nem is szenteltem neki több figyelmet.
És ezután jött az arculcsapás...
- Nyalizós - folytatta Chloe a kört - Őszintén szerintem sosem beszéltünk, az órákon pedig csendes, úgyhogy nem igazán sikerült kiismernem a jellemét, az azonban tény, hogy a kötelező lecserélése mindnyájunkban mély nyomot hagyott. Bocsi - közölte mindenféle érzelem nélkül, de benne legalább volt annyi, hogy egy bocsit is mellé tegyen.
- Álszent - ezúttal Amber-ön volt a sor - Mert...
- Menjünk inkább tovább - szakította félbe Paul, aki ismét egyre kényelmetlenebbül kezdte érezni magát, velem együtt.
Ennél még az is jobb volt, amikor egy jellemtelen, csendes embernek tituláltak, és reménykedtem is benne, hogy visszatérünk erre a vonalra, azonban továbbra is csak a nyalizós, álszent, rafinált jelzők záporoztak a többiektől.
Paul mindegyiküket félbeszakította, így legalább nem kellett ezredszerre is végighallgatnom, hogy ,,mert miatta változott meg a kötelező olvasmány", nekem azonban egyre jobban összeszorult a gyomrom.
Nem is maguk a szavak fájtak, hiszen mindenkinek meglehet a saját véleménye. A legrosszabb inkább az volt, hogy ezeket a szavakat úgy aggatták rám, hogy közben egyáltalán nem is ismertek.
- Álsz... - kezdett volna bele Dora, nekem azonban elegem volt az egészből.
- Na jó - motyogtam magam elé, majd fogtam magam és kisétáltam a teremből.
Most már biztos, hogy fel kellett volna írnom a gyávát is a lufira...
Nem igazán voltam tudatában annak, mit is csinálok, csak mentem, amerre a lábam vitt, majd leültem az első padra, amit megláttam.
Bár fájtak a többiek szavai, inkább mérges voltam, mint szomorú, azonban újra és újra lejátszódtak a történtek a fejemben, engem pedig a sírás kerülgetett.
Mély levegőt vettem és próbáltam visszatartani a könnyeimet.
- Minden rendben? - szólalt meg ekkor mellettem egy hang, én pedig még azelőtt felpattantam a helyemről, mielőtt arcot tudtam volna társítani hozzá.
Letöröltem egy könnycseppet az arcomról, mert persze csak kicsordult, majd Mr Verlackal néztem farkasszemet. Mondjuk ebben az esetben Mrs Deckernek se örültem volna jobban...
- Most inkább hagyjon - vetettem oda neki kissé durván, majd hátat fordítottam.
Eléggé kuszák voltak az érzelmeim. Tisztában voltam vele, hogy Mr Verlac anno csak segíteni akart a kötelező olvasmány lecserélésével, ha viszont ő nincs, akkor a többiek most nem tartanának egy nyalizós álszentnek.
- Kérem - tettem még hozzá kedvesebben, majd gyorsan a női mosdóba menekültem.
Ott azonban nem igazán éreztem magam biztonságban, ugyanis attól féltem, bármelyik percben rám nyithat valamelyik osztálytársam. Így hát az új tervem az volt, hogy átmegyek az emeleti mosdóba és ott fogok kuporogni, míg le nem nyugszom.
Még mindig attól tartva, hogy Mr Verlac a folyosókon járkál, az ajtóra tapasztottam a fülemet és hallgatóztam. Egy ideig csend volt, majd lépések zaja hallatszott. Úgy tűnt, mintha valaki távolodna, majd következett is Mr Verlac kabinajtajának nyikorgása.
Elszámoltam magamban ötig, majd résnyire nyitottam az ajtót. Kémeket meghazudtoló módon felmértem a terepet, majd mikor biztos voltam benne, hogy senkivel se fogok összefutni, gyorsan felmasíroztam a lépcsőn.
Egyedül csak a spanyolórák vannak az emeleten tartva, éppen ezért sose voltam még a fenti mosdóban, így kissé meglepetten néztem körbe.
Kétszer akkora volt, mint a lenti mosdó, ami mondjuk nem csoda, hisz több osztály is osztozott rajta.
Bementem az egyik fülkébe, magamra zártam az ajtót, majd próbáltam a gondolataimat másmerre terelni, néhány könnycseppet azonban ismét nem tudtam megakadályozni.
Fogalmam sincs, meddig üldögéltem ott magamba roskadva, mikor hallottam, hogy nyílik egy ajtó.
- Mi van, ha itt se lesz? Én még egyszer rá nem nyitok valakire - hallottam egy lány hangját, akit nagy szomorúságomban nem tudtam azonnal azonosítani.
- Akkor elnyelte a föld, mert több ötletem nincs, hova mehetett - válaszolta a társa, aki ezután elkiáltotta magát - Hahó, Tabitha! Itt vagy?
És nekem csak ekkor esett le, hogy Vicky meg Tina az.
Belső harcot vívtam magammal, hogy kilépjek-e a rejtekhelyemről vagy se, majd még mindig kissé vonakodva kizártam az ajtót, és kiléptem Vickyékhez, hogy előttük kuporodhassak le a fal mellé.
- Mondtam, hogy itt lesz - mosolygott Vicky elégedetten Tinára, majd ő is leguggolt mellém - Jól vagy? - nézett rám aggódva, ami még inkább sírásra késztetett.
- Hogyne - vontam vállat, Vickyt azonban nem győztem meg.
- Ha ez vigasztal, én azt írtam, hogy vicces vagy - mondta, mire belőlem abszurd módon kitört a nevetés, csak hogy utána sírássá alakuljon át.
Vickyék csendben tűrték, hogy összeszedjem magam, amiért igazából hálás is voltam.
- Semmi kedvem visszamenni - szólaltam meg ismét, amikor már biztos voltam benne, hogy a hangom nem fog elcsuklani a sírás miatt.
- Én hazamennék a helyedben - javasolta Tina, mire én csak a fejemet ráztam.
- Zárva vannak az ajtók. Mrs Kean pedig biztos nem fog eltávozásit adni, csak mert néhány negatív szóval illettek a többiek.
- Más tanár is adhat eltávozásit. Mrs Marin például biztos adna, ha megmondjuk neki, hogy nem vagy jól - vetette fel az ötletet Vicky.
Elgondolkodtam a javaslaton, majd bólintottam.
- Hát jó. De ilyen állapotban biztos nem megyek eltávozásit kérni - mondtam a piros orromra és szememre célozva.
- Megyek, szerzek neked én - ajánlkozott Tina, és még mielőtt bármit is mondhattam volna, már el is tűnt.
Amíg Tina elvolt, Vicky vigasztalóan a vállamat simogatta. Egy béna erőltetett mosolyt küldtem felé, majd csendben vártuk Tina visszajöttét.
- Tessék - nyomta a kezembe az eltávozásit pár perccel később Tina - Valamint ezt is kicsempésztem - adta oda a táskámat is, amiért nagyon hálás voltam, ugyanis ebben az állapotban képes lettem volna táska nélkül elhagyni a sulit - Paul épp most tereli össze a többieket. Nekünk is vissza kéne mennünk - fordult ekkor Vickyhez.
Leballagtunk a lépcsőn, majd a sarkon még egyszer megköszöntem nekik mindent, aztán a kijárati ajtó felé vettem az irányt. Ott kissé tanácstalan voltam, ugyanis senki se volt a láthatáron, akinek megmutathattam volna az eltávozásit, így azt hittem, percekig kell ott szobroznom, szerencsére azonban pont megláttam a gondnokot.
- Jó napot! Ki tudna engedni? - hívtam fel magamra a figyelmét, mire a férfi kissé furcsán nézett rám. Hogy a kinézetem miatt vagy a tény miatt, hogy ilyen hamar lelépek, nem tudtam eldönteni, mindenesetre egy kényszer mosollyal próbáltam kompenzálni az ábrázatomat.
Miután kijutottam, fogalmam se volt, merre mehetnék. A műszakom a Sunrise-ban csak később kezdődött, így simán beugorhattam volna valahova kajálni, azonban egyáltalán nem éreztem úgy, hogy akár egy falatot is letudnék most nyelni. Végül úgy döntöttem, mindenképp a Sunrise-ba megyek, legrosszabb esetben elkávézgatom az időt.
Amint beléptem a kávézóba, a pult felé vettem az irányt, majd ledobtam magam az egyik bárszékre. Nem volt sok vendég, Josie éppen a poharak tisztogatásával volt elfoglalva.
- Hát te meg? - nézett rám homlokráncolva.
Hál istennek már elég tűrhető volt a kinézetem, így Josie csak annyit látott, hogy letörten és túl korán érkeztem.
Nem tudtam, mit mondhatnék, így csak a vállamat kezdtem vonogatni.
- Josie, tudnál majd beszélni a beszállítóval... - jelent meg ekkor Francis, aki szintén eléggé meglepődött, hogy ott lát - Szia, kölyök. Hát te meg? Lógsz a suliból? - kezdte el ő is a homlokát ráncolni.
- Valami olyasmi - vonogattam ismét a vállamat - Baj, ha ma korábban kezdek dolgozni? - váltottam inkább témát.
- Dehogy, csak kissé furcsa kérdés. Az emberek inkább korábban akarnak lelépni, mint kezdeni - mondta, majd mindketten szánakozva tetőtől talpig végigmértek, úgyhogy inkább azonnal hátra mentem, hogy átöltözhessek az egyenruhámba.
Továbbra sem volt sok vendég, nekem viszont pont arra lett volna szükségem, hogy valami elterelje a figyelmemet, így a poharakat kezdtem el rendezgetni.
- Minden oké? - kérdezte meg egy idő után Josie, aki láthatólag eléggé aggódott miattam.
- Persze - villantottam rá egy erőltetett mosolyt, majd ismét a poharaknak szenteltem minden figyelmemet.
- Akkor így kérdezem: történt valami? - próbálkozott tovább, hogy kiszedjen belőlem valamit.
- Nem akarok róla beszélni - csóváltam meg a fejemet, mire Josie kelletlenül, de békén hagyott.
Már azt hittem, sikerült végre továbblépnem a történteken, és végre nem kerülgetett a sírás minden tizedik percben, mikor késő délután Mr Verlac lépett be az ajtón.
- Nem vagyok itt - súgtam oda azonnal Josie-nak, aki felvont szemöldökkel bámult rám.
- Szerintem már észrevett - súgta vissza a nyilvánvalót.
- Sziasztok - ért ekkor a pulthoz Mr Verlac, mire én azonnal csináltam egy hátraarcot.
Ki kellett találnom valamit, hogyan tudnék elmenekülni, így végül fogtam egy rongyot, majd elindultam, hogy letisztítsam az asztalokat. Már vagy háromszor mentem végig az összesen, Mr Verlac azonban még mindig a pultnál állt. Máskor is ilyen sokáig tart elkészíteni egy kávét?
Végül megkönnyebbülten felsóhajtottam, mikor Mr Verlac távozott, én pedig visszamentem Josie mellé.
- Ez nem volt valami szép dolog - szidott le azonnal Josie, mire kissé elszégyelltem magam.
Jó, talán tényleg nem a legjobban kezeltem a helyzetet.
- Szerintem megbántottad - tette még hozzá.
- Ugyan, miért érdekelné, hogy én szolgálom-e ki vagy sem - vonogattam a vállamat, mindenesetre kezdett bűntudatom lenni az egész dolog miatt.
Josie csak a fejét csóválta, majd többet nem szólt hozzám.