Tiltott gyümölcs

17. fejezet - Sebastian

2018. március 8.

Ma kénytelen voltam kiöltözni, ugyanis színházba mentünk a sulival. Alapból ingekben járok suliba, azok azonban vagy színesek, vagy csíkosak, vagy kockásak. Az elegáns fehér ingemre a szekrény mélyén bukkantam rá, majd valamit kezdenem kellett a rajta lévő gyűrődésekkel is.
Reggel az ablakon kinézve úgy véltem, elég rossz időnk lesz ma, így magamra kaptam a kabátomat is, nem törődve azzal, hogy egyáltalán nem elegáns, hiszen a színházban majd úgyis levetem.
Azonban Bridgeportba érve az idő kezdett egyre melegebb lenni.
Amint odaértem a sulihoz, azonnal megláttam a parkolóban lévő két buszt, majd odaballagtam Mrs Marinhoz.
- Úgy tűnik, szép időnk lesz ma - mondtam neki, miközben felhunyorítottam a nap felé.
- Erre azért ne fogadj. Nem ismered te az én szerencsémet - válaszolta Mrs Marin, mire én kíváncsian néztem rá, ő pedig mesélni kezdett - Bárhová megyek, ott biztos, hogy esni fog az eső. Tavaly a férjemmel egy olyan városban nyaraltunk, ahol hónapok óta nem esett. Aznap, mikor megérkeztünk, úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna.
A történetet hallva elnevettem magam, majd Mrs Marin további történetekkel támasztotta alá az igazát. Közben a szemem sarkából észrevettem, hogy Tabitha is megérkezett, aki Vickyvel társalgott pár méterre tőlünk.
- Minden elsős és másodikos erre a buszra jöjjön!- kiáltotta el magát Mrs Kean, majd odaballagott hozzánk - Pár perc múlva indulnunk kéne, de néhány diák még nincs itt - sóhajtott egy nagyot.
Ekkor Mandy ment el mellettünk.
- Mandy! - kiáltott rá Mrs Kean, mire a lány ijedten felé pördült - Hol van a fiúd meg a többi dohányos?
Mandy mentségére legyen mondva, elég hihetően adta elő, hogy fogalma sincs arról, miről beszél Mrs Kean.
- Tanárnő, a fiúk beugrottak az üzletbe tízórait venni, mindjárt itt lesznek.
Mrs Kean csak a fejét csóválta a hazugságot hallva.
- Üzenem nekik, hogy ha titokban szeretnék tartani, hogy cigiznek, akkor ne olyan helyen tegyék, amit tökéletesen látok a kabinom ablakából.
Mandy arcára kiült a döbbenet, nekem pedig úgy kellett visszatartanom a nevetésemet. A lány végül bólintott, majd sietve eliszkolt.
Nem sokkal ezután a fiúk meg is érkeztek, Mrs Kean pedig otthagyott minket, hogy megszámolja a buszon lévő társaságot.
- Megyek, megnézem mi a helyzet a másik buszon - jelentette ki Mrs Marin.
Mivel nem akartam egyedül ácsorogni a parkolóban, én is felszálltam a buszunkra. Már az ablakokon keresztül észrevettem, hogy Mrs Kean nem először tart létszám számlálást, amikor pedig megálltam az ajtóban, épp ismét nekilátott volna a számolásnak.
- Szerintem negyedszerre is ugyanannyian lesznek - mondtam a nevetésemet visszatartva.
- Csak biztosra akartam menni - magyarázkodott Mrs Kean.
- A másik busz már készen áll az indulásra. Mi is megvagyunk? - jelent meg mögöttem Mrs Marin.
- Igen, indulhatunk - bólintott Mrs Kean, majd mi, tanárok elfoglaltuk a legelső üléseket.
Mielőtt leültem volna, levetettem a kabátomat, közben pedig észrevettem, hogy Tabitháék nem messze tőlünk foglaltak helyet.
Az előadásra már nagyon kíváncsi voltam, ugyanis A skarlát betűre mentünk, amit könyvben már volt szerencsém olvasni, így nagyon érdekelt, hogyan valósítják meg a történetet a színpadon. Ezt talán többször is megemlítettem Mrs Marinnak, aki izgatottságomat látva csak mosolyogni tudott.
Végül meg is érkeztünk a színház parkolójába. Mivel egyre melegebb lett, a kabátomat csak a vállamra vetettem, és így szálltam le a buszról. Mrs Keannel és Mrs Marinnal előrébb ballagtunk, hogy a diákoknak is legyen helyük leszállni.
- Nem esik - ugrattam Mrs Marint.
- Ne aggódj, majd fog - vágott vissza, mire elmosolyodtam.
Ekkor Vicky lépett oda Mrs Keanhez, a nyomában pedig ott volt Tabitha is.
Azonnal lehervadt a mosoly az arcomról, amint Tabithára pillantottam. Falfehér volt, és úgy tűnt, a hányinger ellen küzd. Blézert viselt, amit nem igazán értettem, ugyanis biztos voltam benne, hogy nagyon melege lehet, így észszerű lett volna, ha leveti.
- Tanárnő, Tabitha nem érzi jól magát - közölte Vicky Mrs Keannel.
- Tabitha, hét ágra süt a nap, azonnal vedd le azt a blézert - parancsolt rá Mrs Kean Tabithára.
Ez lett volna a logikus lépés, Tabitha azonban úgy tűnt, nagyon ragaszkodik a ruhadarabhoz.
- Umm... Jó ez így nekem - nyögte ki végül Tabitha, azonban nyilvánvaló volt, hogy egyáltalán nincs jól.
Egyre több diák fordította felénk a figyelmét, akik kíváncsian nézték, mi fog ebből kisülni. Én azonban nem akartam, hogy szemtanúi legyenek az éppen kirobbanó jelenetnek, így Mrs Keanbe fojtottam a szót, és inkább én szólaltam meg.
- Majd én elintézem. Ti maradjatok itt a többiekkel - fordultam a kollégáimhoz, majd Tabithára néztem - Gyere velem - mondtam neki, majd elindultam a színház irányába.
Nem néztem hátra, így csak reménykedtem, hogy Tabitha tényleg követ engem. Mire a színház ajtajához léptem, már hallottam a dübörgő lépteit, így kissé megnyugodtam, hogy nem utasította vissza a segítségemet.
Igazából fogalmam se volt, épp merre tartok, vagy hogy mit kezdjek Tabithával. Az nyilvánvaló volt, hogy a blézerét nem szeretné levenni, így nem is kértem meg rá, hiába gyötört a kíváncsiság, hogy vajon mit rejtegethet.
Végül megvilágosodtam. Bármi legyen is Tabitha titka, az biztos, hogy nem szeretné, ha valaki meglátná blézer nélkül. Így tehát csak egy biztonságos hely kéne, ahol egyedül lehet.
Erre rádöbbenve el is indultam a mosdók irányába.
- Bent egyedül lehetsz - szólaltam meg, mikor megláttam Tabitha értetlen arcát, mikor megérkeztünk a női mosdó ajtajához - Én itt leszek, úgyhogy csak szólj, ha kell valami.
Úgy tűnt, Tabitha először nem tudta hova tenni a dolgot, végül válaszul csak bólintott, majd belépett a mosdóba, én pedig egyedül maradtam a folyosón.
Egy idő után megérkeztek a többiek is az épületbe, és a mosdótól nem messze lévő ruhatár felé vették az irányt.
Miután leadták a kabátjukat és egyéb felesleges holmijukat, a mosdót rohamozták meg.
A női mosdónál hosszú sor alakult ki, aminek valahol a folyosón volt a vége. Bentről több hangot hallottam kiszűrődni, amik arra panaszkodtak, hogy a harmadik fülke zárva van, ezért haladnak lassan. Feltételeztem, azért volt zárva a fülke, mert Tabitha kisajátította magának.
- Tabitha jobban van? - lépett oda hozzám Mrs Marin.
- Remélem - sóhajtottam egy nagyot, miközben azon gondolkodtam, jó ötlet volt-e beküldeni őt a mosdóba.
Különféle jelenetek peregtek le a szemem előtt, ahol Tabitha összeesve kuporog a mosdófülkében, én pedig nem tudok odajutni hozzá.
Talán jobb lett volna egy olyan helyre vinnem, ahol tudnék rajta segítene, ha rosszabbodna az állapota...
Végül elhessegettem a rémképeket a fejemből, és a többi diákot figyeltem. Még mindig sokan tömörültek a mosdó ajtaja előtt.
- Szaporábban, mindjárt kezdődik az előadás! - kiáltotta el magát Mrs Kean - Adjátok tovább, hogy mindenki siessen - fordult néhány ajtóban álló diákhoz.
Mrs Kean egyre idegesebb lett, engem pedig egyre több lány bámult meg, hogy mégis miért őrködök az ajtó előtt.
- Na végre - szólalt meg Mrs Kean, amint az utolsó lány is kilépett a mosdóból - Gyerünk gyorsan, még el kell foglalni a helyünket - sürgette a lányokat, majd vadul gesztikulálva a lépcső felé terelte őket.
Ismét egyedül maradtam a folyosón, és abban reménykedtem, hogy Tabitha jobban van odabent.
Végül leültem az ajtó mellé, a hátamat a falnak támasztottam.
Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy valaki megnyitja a csapot. Megkönnyebbülésemben kifújtam a levegőt, amiről azt se tudtam, hogy benntartottam.
A vízcsobogás egy idő után elállt.
- Már elmentek a többiek - mondtam olyan hangosan, hogy Tabitha is hallja, ugyanis meg szerettem volna nyugtatni, hogy most már senki se nyithat rá.
Nem kaptam semmiféle reakciót, de már sokkal nyugodtabb voltam, mint azelőtt.
- Sajnálom - szólalt meg egy idő után Tabitha.
A homlokomat ráncoltam, ugyanis elképzelni se tudtam, mégis mit sajnál.
- Mit? - kérdeztem meg végül.
- Hogy miattam lemarad az előadásról.
Nem akartam elhinni, hogy jól hallottam.
Ő az, aki rosszul van, mégis amiatt aggódik, hogy én lemaradok a színdarabról...
- Jobban vagy? - kérdeztem meg inkább.
- Azt hiszem - nyögte ki.
Egy ideig csendben ücsörögtem, majd hallottam, hogy nyílik az ajtó, így gyorsan feltápászkodtam.
Tetőtől talpig végigmértem Tabithát, hogy lássam, jobban van-e.
- Jobb a színed - állapítottam meg.
- Azért egy csoki még többet segítene rajtam - poénkodott, azonban eszembe jutottak a korábbi pillanatok, ahányszor Tabitha csokiért könyörgött az osztálytársainak, így feltételeztem, a poénnak van valami alapja.
Eszembe jutott, hogy míg a színház felé tartottunk, nem messze megpillantottam egy boltot.
- Van egy bolt a színház mellett - osztottam meg Tabithával az információt.
- Csak vicceltem. Egyébként sincs nálam pénz - magyarázkodott.
- Nem baj, én is akarok magamnak tízórait venni. Vagy itt is maradhatunk, de akkor szegény tanárod éhen hal - dramatizáltam túl a helyzetet, amin Tabitha elnevette magát, én pedig végleg megkönnyebbültem.
Egyébként egyáltalán nem voltam éhes, ráadásul lapult is egy szendvics a táskám mélyén, erről azonban Tabithának nem kellett tudnia.
- Hát jó - egyezett bele végül, majd elindultunk a kijárat felé.
Kint ugyanolyan forrósággal sütött a nap, mint korábban. Tabitha felé sandítottam, akin még mindig rajta volt a blézer, és aggódtam amiatt, hogy megint rosszul lesz.
- Nagyon ragaszkodsz ahhoz a blézerhez, ugye? - kérdeztem tőle, mire válaszul csak bólintott.
A szerencsénk az volt, hogy az üzlet elég közel volt, így kevés időt kellett a napon tartózkodnunk.
A boltban ide-oda bolyongtunk, majd a látszat kedvéért tényleg vettem magamnak egy készen csomagolt szendvicset, majd csak azért is az édességes részlegen áthaladva indultam a pénztárak irányába. A tervem sikeres volt, ugyanis egy idő után feltűnt, hogy Tabitha valahol lemaradt mögöttem. Visszafordultam, majd odasétáltam hozzá.
- Kérsz valamit?- kérdeztem, miközben azt próbáltam kitalálni, melyik csokit bámulja éppen. Nem volt nehéz dolgom, ugyanis csak a Snickers volt az, ami mogyorót is tartalmazott.
- Nem - vágta rá, majd gyorsan elfordította a tekintetét, és elindult a pénztárak irányába.
Gyorsan levettem egy Snickerst a polcról, majd én is utána mentem.
A pénztárnál kifizettem a szendvicset és a Snickerst, majd amint kiléptünk az üzletből, rögtön Tabitha felé nyújtottam a csokit.
Láttam rajta, hogy tiltakozni szeretne, aztán valamiért mégis meggondolta magát.
- Köszönöm - mondta, majd elvette tőlem a Snickerst.
- Szívesen.
Már egy hónapja beszélni szerettem volna vele, azonban sose volt tökéletes az alkalom. Ahogy a színház felé ballagtunk, rájöttem, hogy már itt lenne az ideje, hogy sort kerítsek arra a beszélgetésre.
Sokáig gondolkodtam, mégis hogyan kezdjek neki, aztán megköszörültem a torkomat, hogy magamra vonjam Tabitha figyelmét, aki kíváncsian emelte rám a tekintetét.
- Nézd, nem foglak arra kényszeríteni, hogy olyan dolgokról mesélj, amikről nem akarsz, de akarom, hogy tudd, hogyha beszélgetni szeretnél valakivel, akkor rám számíthatsz.
Tabitha nem kapott dührohamot, amit jó jelnek vettem, azonban nagyon kíváncsi voltam, mégis mi járhat a fejében. Végül rásandítottam, és próbáltam bármiféle reakciót leolvasni az arcáról.
- Rendben - nyögte ki végül, én pedig elégedett voltam a reakciójával, ugyanis legalább nem utasított vissza.
Mikor a színházhoz értünk, kinyitottam Tabithának az ajtót, majd felmentünk az emeletre. A fenti terem közepén egy hatalmas kanapé helyezkedett el, vele szemben két oldalt pedig egy-egy ajtó állt, amik mögül különféle hangok szűrődtek ki.
- Szerintem várjuk meg, míg vége lesz az első felvonásnak, aztán majd a másodikra bemegyünk a többiekkel - osztottam meg az ötletemet Tabithával, aki teljesen egyetértett velem.
Végül Tabitha elfoglalta a kanapét, és nekilátott, hogy elfogyassza a csokiját, én pedig felfedezőútra indultam a teremben, és a falakra kitűzött plakátokat és egyéb dolgokat vizsgálgattam.
Közben többször is magamon éreztem Tabitha tekintetét. Biztos voltam benne, hogy ezúttal nem a ,,megöllek" nézésével méreget, ugyanis a tekintete nem égetett lyukat a hátamba. Ezt már jó jelnek vettem.
Ennek ellenére tartottam a távolságot, ugyanis rájöttem, hogy Tabitha jobban szereti, ha ő maga dönti el, mikor nyit a dolgok felé, és egyáltalán nincs ínyére, ha ráerőltetnek valamit.
Egy idő után tapsvihar csendült fel az ajtók mögül, majd hatalmas embertömeg özönlött ki rajtuk. Szerencsére sikerült megtalálnom Mrs Marint, majd beszámoltam neki Tabitha állapotáról.
Miután közölték, hogy menjünk vissza a terembe és foglaljuk el a helyünket, én Mrs Marin mellé ültem le a hátsó sorok egyikébe, pont a sor szélére. Szerencsére sikerült felvennem a fonalat, ugyanis a könyvből már ismerősek voltak a jelenetek, és el kell ismernem, elég jól megoldották a történet színpadra vitelét.
Miután vége lett az előadásnak és visszasétáltunk a buszunkhoz, a nap ismét elbújt a felhők mögött, és ismét hűvösebb lett az idő. Hálát adtam az égnek, így ugyanis senki nem háborgatta Tabithát a blézere miatt.
Miután leszálltunk Bridgeportban, még pár szót váltottam Mrs Marinnal, majd elköszönt. Ezután Tabitha felé vándorolt a tekintetem, aki ismét Vickyvel beszélgetett. Aggódva mértem végig, azonban a korábbi rosszullétének már nyoma se volt. Végül láttam, hogy Vickyvel együtt indulnak el, így tudtam, hogy jó kezekben van. Én is utánuk mentem, majd rájöttem, hogy a buszmegálló volt az úti céljuk, ott ugyanis letelepedtek, akárcsak én, pont pár méterre tőlük.
Néhányszor ismét magamon éreztem magam Tabitha tekintetét, de kezdem azt hinni, hogy ezt már csak beképzeltem.
Végül Vicky busza megérkezett, így Tabitha is tovább folytatta útját az állomás felé, én pedig addig bámultam távolodó alakját, míg végül csak egy pontot láttam belőle.