Tiltott gyümölcs

25. fejezet - Sebastian

2018. április 25.

Lehet, hogy csak beképzelem, de az utóbbi időben mintha Tabitha elég furcsán viselkedne az óráimon. Sose néz rám, mindig mereven a füzetét bámulja, néha esetleg körmöl valamit. Na nem mintha kötelező lenne engem bámulnia, de akkor is furcsa, hogy olyan görcsösen ül, mint aki a székével akarna egybeolvadni. Abban azonban, hogy ezt tudatosan csinálja-e, nem vagyok biztos. Mindenesetre nem sok mindent tudok kezdeni ezzel a dologgal.
Ami jobban aggaszt, hogy ahányszor megnyitom a Messengert, a neve mellett mindig ott virít a zöld pötty, legyen szó este tizenegyről vagy reggel hatról. Na nem mintha kémkednék utána, mindössze a közös chatelésünk óta mindig elsőként dobja fel az alkalmazás a profilképét, így csak akkor nem látnám, hogy elérhető, ha vak lennék.
Folyamatosan azt mantráztam magamnak, hogy semmi közöm hozzá, mikor jár aludni, ami egészen tegnapig be is vált. Lehet, hogy túl unalmas napom volt és fel akartam dobni valamivel, mindenesetre nem bírtam megállni, így mikor én már kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamban, gondolkodás nélkül nyitottam meg a chatablakot és kezdtem pötyögni.
Sebastian üzenete: Te mindig hajnalban jársz aludni?
Oké, talán illene megtanulnom köszönni, de már mindegy volt.
Azonnal látta, ami meglepett, válasz azonban jó ideig nem érkezett.
Ha így letámadnának, én se szívesen válaszolnék...
- Egy idióta vagyok - motyogtam magam elé, miközben megdörgöltem az arcomat.
Nagyot sóhajtottam, és már egyáltalán nem bíztam abban, hogy Tabitha visszaír, mikor hirtelen megrezzent a telefonom.
Tabitha üzenete: Nem, van, hogy egyáltalán nem alszok.
Őszintén nem tudtam eldönteni, hogy ezt komolyan gondolta-e, vagy csak ironizált, azonban mielőtt megkérdezhettem volna, újabb válasz érkezett.
Tabitha üzenete: Ne aggódjon, mindjárt nézek valami horrort esti mese gyanánt, aztán alszok is.
Mosolyra húzódott a szám, ahogy elképzeltem Tabithát, amint épp popcornt töm a szájába miközben a képernyőn az emberek az életükért küzdenek, majd széles mosollyal az arcán állig betakarózik és elalszik.
Sebastian üzenete: Neked vér és kifröccsenő bél segít az alvásban?
Nem igazán ilyen lánynak képzeltem, mindenesetre ezzel sincs semmi gond, amíg nem ő maga kezd el embereket gyilkolni.
Tabitha üzenete: Tudom, fura vagyok.
Minden embernek vannak furcsaságai. Gondoltam magamban, le azonban nem írtam, a gondolataim ugyanis már teljesen máshol jártak.
Ha az ember aludni akar, akkor egyetlen film van, ami garantáltan segít ebben.
Sokáig gondolkodtam, hogy folytassam-e a beszélgetést Tabithával, vagy hagyjam a fenébe, valószínűleg úgyse a tanára véleményére kíváncsi, végül úgy voltam vele, hogy legrosszabb esetben nem nézi meg a filmet, amit ajánlok neki.
Sebastian üzenete: Nézd meg A lépcsőt.
Tabitha üzenete: Az horror?
Elmosolyodtam.
Sebastian üzenete: Nem, de garantáltan segít elaludni.
Nem jött válasz, én pedig úgy gondoltam, megtettem mindent, amit tudtam, így alváshoz készen az oldalamra fordultam.
Kis idő elteltével a telefonom ismét rezgett.
A szemem már hozzászokott a sötéthez, így hunyorogva bámultam a képernyőt, mire végül el tudtam olvasni.
Tabitha üzenete: Ez a film még gyerekkorában jelent meg?
Ismét mosolyra húzódott a szám. Eléggé ismertem már Tabitha humorát ahhoz, hogy ne sértődjek meg az ilyen megjegyzésein.
Másrészt pedig jólesett, amiért ezek szerint legalább utánanézett a filmnek és nem vetette el élből az ajánlásomat.
Sebastian üzenete: Igen, és folyton a Tom és Jerryvel párhuzamosan adták a TV-ben. Életem tragédiája volt, hogy választanom kellett, melyiket nézzem.
Mentem bele a játékba.
Válasz azonban nem jött, így végül elaludtam.
Reggelre teljesen elfelejtettem a beszélgetésünket, a kezem mégis automatikusan a Messenger ikonra kattintott, majd csalódottan konstatáltam, hogy az éjszaka folyamán nem jött több üzenetem.
Az első órát a negyedikesekkel kezdtem, akikkel minden egyes alkalommal meg kell értetnem, hogy attól még, hogy túl vannak az érettségi írásbeli részén, még nem értek véget a megpróbáltatások.
- Szóval, ki szeretne ma felelni? - csaptam össze a két tenyeremet.
- Jajj tanár úr, muszáj minket mindig kínoznia? - kezdett bele a nyafogásba szokás szerint Nica - Taníthatna inkább olyan hasznos dolgokat is, mint például hogyan húzzuk ki azt a tételt, amelyiket szeretnénk. Esküszöm, megfizetném - rebegtette meg ártatlanul a pilláit, én pedig égnek emeltem a tekintetemet.
- Sajnálom, Nica, de ez nem így működik. Egyébként sem úszhatsz meg mindent az életben, az egyetemen ígyis-úgyis tanulnod kell majd.
- De ott legalább hasznos dolgokat tanítanak - fonta össze a karját a mellkasa előtt, mire felvont szemöldökkel bámultam rá - Természetesen most nem az irodalom haszontalanságára céloztam - javította ki magát gyorsan egy ártatlan mosoly kíséretében.
- Hová is mész tovább? - érdeklődtem.
- Ha minden jól megy, gyógyszerészetire - jelentette ki, nekem pedig ismét égig szökött a szemöldököm - Na de tanár úr - horkantott fel a reakciómat látva - Attól még, hogy az irodalom nem megy, nem azt jelenti, hogy máshoz is hülye vagyok - mondta, teljesen jogosan, én pedig kissé elszégyelltem magam - Ha pedig nem jön össze, akkor majd modellkedni kezdek. Igazán beajánlhatna a fotósának - mosolyodott el, mire a többi lány összekuncogott, én pedig legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá.
Még mindig bánom a napot, amikor hagytam Dave-nek, hogy lefotózzon.
- Na jó, ha most befejezzük ezt a témát, akkor megengedem, hogy a felelő abból a tételből feleljen, amelyikből szeretne, nem kell húznia - mondtam az ajánlatomat, amiben végre láttak fantáziát, így nem kellett tovább könyörögnöm - Nagyszerű - könnyebbültem meg.
A napom eseménytelenül zajlott, míg végül elérkezett az utolsó óra a másodikosokkal. Még mindig tapintható némi feszültség köztem és az osztály között, így nem sok kedvvel mentem be hozzájuk tanítani.
- Ki szeretne felelni? - tettem fel a kérdést, miután beírtam a hiányzókat, nagy meglepetésemre pedig Chloe keze azonnal a magasba lendült - Komolyan? - néztem rá csodálkozva.
- Talán baj? - vonta fel a szemöldökét Chloe.
- Egyáltalán nem, csak meglepő, tekintve, hogy nem sűrűn van ilyen. De gyere csak nyugodtan - mondtam, mire Chloe lassan kisétált a tábla elé, majd két méternyire megállt tőlem - Füzet? - fordultam felé, mire ráérősen visszasétált a padjához, majd matatni kezdett a táskájában.
- Pszt, Amber - bökdöste meg végül az előtte ülő barátnője vállát, mire az segítőkészen Chloe kezébe nyomta a saját füzetét.
- Ugye tudod, hogy nem azért kell a füzet, mert nem vagyok tisztában a tananyaggal, hanem mert látni akarom, minden benne van-e? - néztem rá, miután elém rakta Amber füzetét.
- Tudom, és esküszöm, az én füzetem is ugyanígy néz ki, csak most épp nincs itt - mosolygott rám ártatlanul Chloe, mire nagyon sóhajtottam, majd hátradőltem a székben.
- Na jó, kezdj bele.
Ahhoz képest, hogy önként jelentkezett felelni, elég döcögősen ment neki, sok szó nem jutott eszébe, valamint elég gyakran összezavarodott a saját mondanivalójában és már én sem tudtam, hová akar kilyukadni. Az pedig még inkább megnehezítette a dolgom, hogy a többiek ezt az egész szituációt úgy értelmezték, hogy mivel Chloe felel, ők már nincsenek veszélyben és nyugodtan beszélgethetnek, ami lassan akkora zsivajjá fokozódott, hogy alig hallottam Chloe hangját.
- Halkabban! - szóltam a többiekre, majd Amber füzete után nyúltam, hogy utána nézzek, mit diktáltam még le az utolsó óra anyagából, amivel ki tudom segíteni Chloet.
Miután válaszolt pár kérdésemre, úgy döntöttem, nem kínzom tovább.
- Értékelem, hogy önként jelentkeztél, úgyhogy megadom a jelest. Viszont legközelebb próbálj meg kissé összetettebben beszélni - írtam be a noteszembe a jegyét.
- Rendben, tanár úr. Köszönöm.
- Amber, neked pedig nagyon szép a füzeted.
- Köszönöm, tanár úr - mosolygott elégedetten Amber.
- Akkor hát kezdjük el a mai anyagot - álltam fel, majd magyarázás közben a padok között kezdtem járkálni.
Bár nem néztem közvetlenül rá, így is éreztem egyfajta izgatottságot Tabitha felől, mikor elhaladtam a padjuk mellett.
Miután tettem egy kört és ismét a tábla előtt kötöttem ki, végre szemből is végig tudtam nézni az osztályon.
Tabitha nyugtalanul mocorgott a székén, mint aki alig várja, hogy valahol máshol legyen. Rögtön az jutott eszembe, hogy valószínűleg programja van óra után, így magában azért imádkozik, hogy minél hamarabb befejezzem a mondandómat és elhúzzak a fenébe.
Biztos voltam benne, hogy amint megszólal a csengő, elsőként fog felpattanni a helyéről és távozni.
Azonban nem így volt.
Nagyon nem.
Óra után a kabinomba mentem, majd mivel még elég sok időm volt a buszom indulásáig, ráérősen kezdtem el pakolni a dolgaimat a táskámba. Elég hamar sikerült mindent belegyömöszölnöm, és már épp cipzároztam be, mikor halk kopogásszerű hangra lettem figyelmes. A szemem automatikusan az ajtóra tévedt, azonban egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam-e, így csak álltam és meredten bámultam. Miután rájöttem, hogy nincs röntgen látásom és így sose fogom megtudni, tényleg keres-e valaki, úgy döntöttem, kinyitom az ajtót, legrosszabb esetben nem lesz előtte senki.
Mikor Tabithát pillantottam meg, egy pillanatra lefagytam.
- Umm, jó napot - szólalt meg félénken, és ekkor tudatosult bennem, hogy tényleg ő áll előttem és nem csak képzelem.
Még mindig elég izgatottnak látszott, idegesen hol az egyik, hol a másik lábára helyezte az egyensúlyát.
- Visszahoztam a könyveket - nyújtotta őket felém, nekem pedig egy pillanatra fogalmam se volt, miről beszél, aztán ránéztem a borítóra és minden világossá vált.
Miközben átvettem a könyveket, Tabitha tekintete valahová a vállam fölé tévedt, majd ismét engem nézett.
- Köszi. Lucie már kíváncsi volt a véleményedre - ennél szebben nem tudtam kifejezni, hogy Lucie naponta nyaggat azzal a kérdéssel, hogy ,,vajon Tabitha elolvasta-e már a könyvet".
- Mondja meg neki, hogy nagyon tetszett - mosolyodott el, időközben pedig az izgés-mozgást is abbahagyta.
Az ajtó oldalának dőltem, majd kissé összezavarodva kezdtem el tanulmányozni Tabithát. Sokkal nyugodtabbnak látszott, mint egy perccel ezelőtt.
Most tényleg azért volt ennyire ideges, mert velem kellett beszélnie?
Mindenesetre úgy döntöttem, kihasználom az újonnan keletkezett nyugalmát és tovább folytatom a beszélgetést.
- Csak hogy tudd, ezek után Lucie olyan lelkes lesz, hogy az összes könyvét el fogja akarni veled olvastatni - figyelmeztettem, miközben próbáltam visszafojtani egy mosolyt.
- Szuper. Milyen könyvei vannak? - érdeklődött a lehető legkomolyabb hangszínt megütve.
- Többnyire pónis. Pónik az űrben. Pónik a tengerparton. Pónik a réten - kezdtem el sorolni - Szerintem nincs olyan hely, ahol ne lettek volna pónik.
- Hmm, Pinkie Pie-ról van valami? - kérdezte, én pedig elég hülyén éreztem magam, hogy gondolkodás nélkül tudtam, melyik póniról van szó.
- Biztosan, de szerintem Rainbow Dash menőbb - mondtam a lehető legkomolyabban, Tabithából pedig kitört a nevetés, így én sem bírtam már tovább visszatartani - Nyolcéves unokahúgom van, nem ér ítélkezni.
Nem fogok hazudni, büszke voltam magamra, amiért sikerült Tabithát megnevettetnem. Ekkor azonban valami zaj hallatszott a másik folyosó felől, mire Tabitha arcáról azonnal lehervadt a mosoly és ijedten a hang irányába kapta a fejét.
Felvont szemöldökkel kezdtem el ismét az arcát fürkészni. Elképzelni nem tudtam, miért ijedt meg ennyire egy egyszerű zajtól.
Minden rendben van otthon?
- Megnézted a filmet? - tettem fel inkább egy másik kérdést, mire sikerült ismét magamra vonnom a figyelmét.
- Elkezdtem - bólintott.
- Meddig bírtad?- mosolyodtam el megint, ugyanis nagyon jól emlékeztem a pillanatra, mikor először kezdtem neki a filmnek. Öt perc után feladtam, és háromszor kellett nekifutnom, mire végig tudtam nézni.
- Valahol húsz perc és fél óra között. Úgyhogy igazán elspoilerezhetné, hogy a tolókocsis bácsi végül felkerült-e a lépcső tetejére.
- Fel - bólintottam, eléggé meglepődve azon, hogy tovább bírta, mint én anno - És ezek szerint rájöttél a film lényegére.
- Rá. De attól még tuti nem nézném végig - horkantott, majd hirtelen lesütötte a szemét - Ugye nem ez a kedvenc filmje?
Majdnem én is horkantottam egyet felháborodásomban, amiért azt feltételezi, hogy ilyen unalmas ízlésem van.
- Nem - ráztam meg a fejem - Lenyűgöz az ötlet, hogy minden egyes karaktert külön kell figyelni, hogy megtudjuk a történetét, de attól még számomra is ugyanolyan unalmas végignézni.
Tabitha bólintott, jelezve, hogy tudomásul vette a válaszomat, majd úgy tűnt, nem tud tovább mit hozzáfűzni a dologhoz, ugyanis újrakezdte a mocorgást és olyan kitartóan bámulta a padlót, mintha a világ legérdekesebb dolgát fedezte volna fel.
- Umm, nekem mennem kell. Kezdődik a műszakom a Sunrise-ban - szólalt meg végül - Köszönöm még egyszer a könyveket.
- Igazán nincs mit - mondtam őszintén, majd elbúcsúztunk egymástól.
A Reményfosztottakat visszavittem a suli könyvtárába, majd mivel úgyse volt más tervem, úgy döntöttem meglátogatom Lucie-t és az ő könyvét is visszaadom.
- Bash! - ugrott a nyakamba szokás szerint Lucie, miután kinyitotta az ajtót.
- Szia, Törpe. Nézd mit hoztam - emeltem fel a könyvet, mire izgatottan lemászott rólam, majd kézen ragadott és maga után húzott.
Miközben elsuhantunk a konyha mellett, a szemem sarkából Jenna néni alakját véltem felfedezni.
- Szia Jenna néni! - köszöntem neki futtában, Lucie ugyanis továbbra is kitartóan vonszolt maga után a nappali felé.
- Szia Bash! - hallottam meg Jenna néni hangját, épp mikor végre elértük az úticélunkat, Lucie pedig nyomatékosan jelezte, hogy üljek le.
- Szóval, mit mondott Tabi? - kezdett el faggatni.
- Tetszett neki - mondtam el mindent, amit tudok, amivel Lucie egyáltalán nem volt megelégedve.
- Ez minden? - biggyesztette le csalódottan a száját.
- Sajnálom, Törpe - kócoltam össze a haját, a tekintetén azonban láttam, hogy fejben teljesen máshol jár.
Hirtelen ismét visszatért a jókedve.
- El kéne mennünk fagyizni - jelentette ki, én pedig teljesen összezavarodtam. Fogalmam se volt, Tabitha után mégis hogy a fenébe kötöttünk ki a fagyinál.
- Most? - vontam fel a szemöldökömet.
- Neeeem. Úgy értettem, egyszer elmehetnénk fagyizni - magyarázta, nekem viszont még mindig nem állt össze a kép.
- Mármint kiknek is pontosan? - tettem fel a kérdést, Lucie pedig nagyot sóhajtott amiért ezt magyaráznia kell.
- Hát én, te meg Tabi.
Kissé meglepődtem Lucie tervén, majd megráztam a fejem.
- Nem hiszem, hogy lehetséges.
- Miért? Biztos szereti a fagyit - erősködött Lucie, mire elmosolyodtam.
- Nem is ez a probléma.
- Hát akkor mi? - vonta fel ezúttal ő a szemöldökét.
- Az, hogy a tanára vagyok - mondtam, Lucie azonban nem egészen értette, mi ezzel a baj.
- És? - noszogatott, hogy folytassam.
Fogalmam se volt, hogy tudnám ezt neki elmagyarázni, így máshogy próbáltam megközelíteni a dolgot.
- Te hogy éreznéd magad, ha a matektanárod meghívna fagyizni?
- Két szó. Ingyen. Fagyi - gesztikulált a kezével, mintha egy idiótának magyarázna, én pedig elnevettem magam.
- Csak kérdezd meg tőle, hogy eljönne-e velünk fagyizni. Légyszi, légyszi, légyszi - kezdett neki a könyörgésnek, én pedig nagyot sóhajtottam. Sose tudtam neki nemet mondani.
- Na jó, megkérdezem - adtam be a derekamat, bár hogy hogyan fogom kivitelezni a dolgot, elképzelni se tudtam. Mindenesetre Lucie-t sikerült boldoggá tennem és egy hatalmas mosoly terült szét az arcán.
Nem telt el azonban sok idő, és gyanakvóan fürkészni kezdte az arcomat.
- Kisujj eskü? - tartotta felém az ujját.
Ismét nagyot sóhajtottam. Ezt már sehogy se fogom megúszni.
- Kisujj eskü - tartottam fel én is az ujjamat.
- Már megint mire beszélted rá szegényt Bash-t? - jelent meg Jenna néni is a szobában.
- Elmegyünk fagyizni - jelentette ki tényként a dolgot Lucie, én pedig szerettem volna közbeszólni, hogy ez még azért nem olyan biztos, Jenna néni azonban megelőzött.
- Most? De hisz mindjárt kész a vacsora.
- Neeeem - sóhajtott egy nagyot Lucie, amiért megint el kell magyaráznia a dolgot - Majd egyszer. Én, Bash meg Tabi.
Jenna néni összezavarodva bámult hol engem, hol Lucie-t.
- Ki az a Tabi?
- Egy diákom - szálltam be én is a magyarázkodásba.
- Nagyon aranyos lány - tette hozzá Lucie - Ugye Bash? - nézett rám megerősítést várva.
Férfi agyam teljesen túlkomplikálta a kérdést. Aranyos? Mégis milyen értelemben?
- Igen, az - hagytam rá végül Lucie-re a dolgot.
Jenna néni kissé csodálkozva bámult rám.
- Te most zavarba jöttél?
- Mit is mondtál, jut nekem is a vacsorából? - tereltem el a témát a lehető legszemtelenebb módon. Mindenesetre bevált, ugyanis Tabitháról több szó nem esett és még enni is kaptam.