Tiltott gyümölcs

11. fejezet - Sebastian

2018. január 24.

A mai napom sokkal átlagosabban indult, mint ahogyan zárult.
Az első órám a végzősökkel volt, ami katasztrófa volt. Másfél hónap múlva itt az írásbeli érettségi, mégis olyan érzésem volt, mintha huszonhét Tabithát tanítanék. Óra közben nagyokat sóhajtottam, és azon gondolkodtam, mégis hogyan tudnám még felkészíteni őket a nagy napra.
A második órát Mrs Keannel töltöttem a tanáriban, ugyanis mindkettőnknek lyukasa volt.
- Ma kapják meg Tabitha szülei az értesítőt az intőről - szólalt meg Mrs Kean.
Ránéztem, majd válaszul csak bólintottam. Tisztában voltam vele, elvégre Tabitha miattam kapott intőt.
- Kíváncsi vagyok, mit fognak szólni a szülei, ha megtudják, hogy bukásra áll - morfondírozott tovább Mrs Kean.
- Milyenek a szülei? - kérdeztem, csak azért, hogy mondjak valamit. Azonban amint feltettem a kérdést, rájöttem, hogy tényleg érdekel a válasz.
- Őszintén? Fogalmam sincs.
- Hogyhogy? - néztem rá kérdőn.
- Sose találkoztam még velük.
Emlékszem, hogy egyszer az volt a tanáriban a téma, hogy Tabitha szülei nem jelentek meg a szülői értekezleten. Ez már azonban régen volt, és azóta már több szülői értekezlet volt tartva. Ezek szerint azonban Tabitha szülei egyiken se vettek részt.
- Furcsa - mondtam ki hangosan a gondolataimat.
- Ha engem kérdezel, szerintem átveri a szüleit és abban a tudatban élnek, hogy a lányuk jól teljesít, ezért nem akarnak beutazni Folkestone-ból.
Ezt egyáltalán nem nézem ki Tabithából, azonban véleményemnek nem adtam hangot.
- Ne aggódj, majd beszélek Tabitha fejével - mosolygott rám Mrs Kean.
- Egyáltalán nem szükséges - mondtam, és komolyan is gondoltam.
- Osztályfőnökként kötelességem arról gondoskodni, hogy a diákom jól teljesítsen - válaszolta. Tekintetével azt üzente, hogy ezzel csak nekem tesz szívességet.
Nem igazán értettem egyet, azonban nem volt kedvem vitába szállni vele, így csak csendben hallgattam.
Ötödik órám szintén lyukas volt, amit szintén a tanáriban töltöttem. Az ott lévő számítógép előtt ültem, az időt pedig arra használtam, hogy ismétlő feladatokat keressek a negyedikesek számára. Ha otthon nem képesek tanulni, abban bízok, hogy ha többet ismétlünk, legalább az megmarad a fejükben.
Épp kicsengettek, mikor nekiláttam kinyomtatni a feladatokat. Miután végeztem, az asztalomra tettem a papírokat. Ekkor hallottam meg, hogy kopognak.
Mikor kinyitottam az ajtót, Tabitha állt velem szemben.
- Umm... Tudja mit, nem fontos - mondta idegesen, és már meg is fordult, hogy távozzon.
- Tudom, hogy Mrs Kean akar veled beszélni. Nincs itt, de megvárhatod - szólaltam meg gyorsan, mire ismét felém fordult.
Még mindig nem volt alkalmam bocsánatot kérni, amiért lustának és semmirekellőnek tituláltam. Az egyetlen amivel kifejezhettem, hogy bánom, amit mondtam, az volt, hogy békén hagytam az óráimon és hagytam őt aludni. Azonban amikor ébren volt, gyűlölettel teli tekintettel bámult rám.
Most kivételesen csak csendben állt, és láttam rajta, hogy fogalma sincs, mitévő legyen. Szélesebbre tártam az ajtót, ezzel is jelezve, hogy nyugodtan bejöhet, nem fogom megenni. Végül feszengve belépett a helyiségbe.
Én az asztalhoz léptem, és átnéztem a kinyomtatott feladatokat, majd sorba rendeztem őket.
Volt egy olyan érzésem, hogy Mrs Keant nem érdekli, hogy Tabitha miért teljesít rosszul, a tanárnő csak azon fog fáradozni, hogy minél jobban Tabitha fejébe vésse, hogy az iskola márpedig fontos.  A papírok rendezése közben azon gondolkodtam, hogyan hozhatnám fel finoman a témát, és hogyan szedhetném ki Tabithából, mi áll a rossz jegyeinek hátterében.
- Tudod, a második félévben nem ártana összekapnod magad - szólaltam meg, pont mikor végeztem a papírokkal, így a teljes figyelmemet Tabithának tudtam szentelni.
Közelebb léptem hozzá.
- Feltételezem, Mrs Kean is hasonlóról akar velem beszélgetni, úgyhogy kérem, ne kezdje maga is.
- Én csak azt szeretném tudni, hogy miért nem tanulsz.
- Azt hittem, a múltkor már rájött. Mert lusta és semmirekellő vagyok - nézett gúnyosan a szemembe.
Láttam a tekintetén, hogy aznap sikerült mélyen a lelkébe gázolnom. Nem volt jó érzés erre rádöbbenni.
- Én inkább megyek, majd később megkeresem Mrs Keant - mondta végül.
Én márpedig igenis meg szerettem volna beszélni vele a dolgot.
Tabitha megfordult és távozni készült, én pedig jobb ötlet híján megragadtam az alkarját, hogy maradásra bírjam.
- Tabitha... - kezdtem volna, Tabitha ekkor azonban felkiáltott.
- Aú!
Tabitha elhúzta a karját és két lépést hátrált. A reakcióját látva kérdőn néztem rá.
- Alig értem hozzád.
Először azt hittem, Tabitha csak túldramatizálta azt, hogy hozzáértem, ekkor azonban olyan riadtan nézett rám, mintha tudomást szereztem volna arról, hogy képes denevérré változni.
Valami nem volt rendben...
Tabitha újabb lépést tett az ajtó felé, ami ekkor magától kinyílt, majd Mrs Kean lépett a helyiségbe.
- Ó, már itt vagy, remek - fordult a tanárnő Tabitha felé.
- Magatokra hagylak titeket - szólaltam meg, ugyanis úgy nézett ki, mintha Mrs Kean tudomást se venne a jelenlétemről, Tabithát viszont feltételezem zavarta volna, ha végighallgatom a beszélgetést.
Mielőtt kiléptem volna a folyosóra, még egyszer visszanéztem Tabithára. Eltűnt az ijedtség a tekintetéből, újra közömbösséget sugárzott.
Becsuktam magam mögött az ajtót, majd lesétáltam a lépcsőn, és a kabinom felé vettem az irányt.
- Jó napot! - köszöntek azok, akikkel útközben összetalálkoztam a folyosón.
- Sziasztok - köszöntem vissza, majd előhalásztam a kabinom kulcsát a zsebemből.
A kabinomban hideg volt. Mint mindig. Ezért se szeretem ott tölteni a szabadidőmet. Hiába volt rajtam ing meg egy nagyon vastag pulcsi, így is majd meg fagytam.
Ledobtam magamat az asztallal szemben lévő székre, majd újra Tabitha reakciója jutott eszembe, és gondolkodni kezdtem.
Tényleg alig értem hozzá, így az szóba se jöhet, hogy netalántán túl erősen szorítottam meg. Csak akkor okozhattam neki fájdalmat, ha... ha egy újonnan szerzett sérülését ragadtam éppen meg.
Eme gondolatmenetem után csak ezen tudtam gondolkodni. Saját magamat nyugtattam, hogy nem kell rögtön rosszra gondolni. Az is lehet, hogy megégette magát reggel vagy valami...
Ekkor azonban bevillant egy kép Tabitháról, ahol egy hatalmas duzzanat éktelenkedett a homlokán. Emlékszem, akkor is azon gondolkodtam, hogy az nem lehet egyszerű baleset eredménye.
Inkább másfelé tereltem a gondolataimat. Ekkor döbbentem rá, hogy Tabitha maga is egy furcsaság. Minden kollégám lázadónak tekintette, aki nem tiszteli az iskolát. A lázadók azonban be se teszik a lábukat az iskolába, inkább lógnak.
Azon kezdtem gondolkodni, Tabitha mikor hiányzott utoljára. Egy alkalmat se tudtam felidézni. Ennek így nem volt semmi értelme. Tabitha rendszeresen bejárt iskolába azért, hogy aludjon, miközben egyszerűen otthon is maradhatott volna. Ha a szülei miatt muszáj is volt eljönnie otthonról, akkor is átmehetett volna valamelyik barátjához, vagy beülhetett volna egy kávézóba.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy egy tollal dobolok az asztalon. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem emlékeztem, mikor kaptam fel a tollat az asztalról.
Miután kellően átfagytam, abbahagytam a gondolkodást, és úgy döntöttem, inkább átmegyek Mrs Marinhoz.
Közben írtam Dave-nek és Jamie-nek egy üzenetet, és megkérdeztem tőlük, kivételesen nem mehetünk-e ma a Sunrise-ba. Mindketten beleegyeztek, aminek örültem, ugyanis abban bíztam, hogy majd elterelik a gondolataimat.
Az utolsó órám a másodikosokkal volt. Tabitha az egészet végigaludta, Josh úgy bökdöste meg óra végén, hogy keljen fel.
Öt óra körül futottam össze a srácokkal a Sunrise előtt. Leültünk az egyik asztalhoz, majd vártuk, hogy Josie felvegye a rendelésünket.
- Üdv! Mit hozhatok? - hallottam meg a kérdést, a hang azonban egyáltalán nem Josié volt.
Felnéztem, és lefagytam, mikor Tabithát pillantottam meg. A gondolataim közt még mindig fel-fel bukkant, az egész szituáció pedig olyan volt, mintha ezzel megidéztem volna őt, hogy itt legyen. Az is megfordult a fejemben, hogy lehet, mégis Josie áll előttem, Tabithát pedig csak képzelem.
Mivel én nem mondtam semmit, Tabitha Dave felé fordította a tekintetét.
- Nekem lehet ugyanazt, amit Bash mindjárt kinyög - mondta Dave.
- Nekem is - szólalt meg Jamie is.
Ezután Tabitha ismét nekem szentelte a figyelmét, én pedig végre összekaptam magam, és kinyögtem a rendelésünket.
- Umm... espressot kérek.
Tabitha elégedetten bólintott, majd visszasétált a pulthoz.
Az asztalt kezdtem bámulni, a tekintetem azonban önkéntelenül is vissza-vissza siklott Tabitha felé.
- Mindjárt jövök - szólaltam meg egy hirtelen ötlettől vezérelve.
Odasétáltam a pulthoz, és figyeltem, ahogy Tabitha elkészíti a rendelésünket.
- Mióta dolgozol itt? - kérdeztem meg végül.
Még mindig alig akartam elhinni, hogy itt látom. A kedvenc helyemen. Pincérnőként.
- Már lassan másfél éve - mondta, majd magára erőltetett egy mosolyt - Mindjárt kész a rendelés, máris viszem.
Egy ideig gondolkodtam. Hogy lehet, hogy mindig elkerültük egymást? Hirtelen eszembe jutott az a nap, mikor először voltunk a kávézóban. Biztos voltam benne, hogy láttam egy pincérnőt a pult mögött, azonban mikor beléptünk, Josie épp az egyik asztal rendelését vette fel. Kezdtem sejteni, hogy jól láttam, és tényleg volt még egy pincérnő a helyiségben.
Hirtelen eszembe jutottak Tabitha sérüléséről szóló gondolataim. A karját kezdtem bámulni, sokra azonban nem mentem vele, ugyanis egyenruhájának hosszú ujja mindent eltakart.
Láttam, hogy Tabithát zavarja a jelenlétem, így inkább visszasétáltam az asztalunkhoz.
Alig telt el egy kis idő, Tabitha már hozta is a három csésze kávét.
- Tessék, a kávéja - tette le elém a csészét, mire Dave elmosolyodott.
- A diákod? - kérdezte Dave, miután Tabitha visszament a pult mögé.
- Igen - sóhajtottam.
- Még mindig vicces, hogy magáznak - nevette el magát Dave.
- Kuss - nevettem el magam én is, majd felemeltem a csészémet.
Csakúgy, mint máskor, ma is sokáig maradtunk a kávézóban. Ez alkalommal azonban többször pillantottam a pult felé.