Tiltott gyümölcs

21. fejezet - Sebastian

2018. március 27.

Mivel az első órám lyukas volt, kihasználtam az időt, és kijavítottam az elsősök dolgozatait. Mielőtt nekikezdtem volna, lelkileg felkészítettem meg arra, hogy elég sok rossz jegyet fogok adni, ugyanis folyamatosan a negyedikesek körül forognak a gondolataim, és hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy rajtuk kívül másokat is tanítok. Azonban hamar rájöttem, hogy náluk szorgalmasabb diákok is járnak az iskolába.
Ha túl sok rossz jegyet osztok ki, sokszor elgondolkodom azon, hogy talán én is hibás vagyok, mert nem magyaráztam el rendesen az anyagot. Most azonban majdnem mindenki dolgozata jeles lett, ami az én önbecsülésemet is növelte, ugyanis ezek szerint mégse vagyok annyira rossz tanár. 
Miután az utolsó dolgozattal is végeztem, kifújva a levegőt hátra dőltem a székemben, majd a karórámra pillantottam. Még tíz perc volt hátra az órából.
Unalmamban a noteszemet kezdtem el olvasgatni, amibe hébe-hóba feljegyzek magamnak néhány fontos dolgot.
Ekkor jöttem rá például, hogy a húsvéti szünet után terveztem íratni a kötelező olvasmányokból.
Tudtam, hogy valamire emlékeznem kéne ezzel kapcsolatban, azonban az istenért nem jöttem rá, miről feledkeztem meg, egészen kicsengetésig.
Akkor jutott eszembe, hogy a másodikosoknak nem azt a könyvet kell elolvasniuk, amit még év elején mondtam nekik, erről azonban ők még nem tudtak...
Szerettem volna azzal kezdeni az órát, hogy figyelmeztetem őket ezzel kapcsolatban, ám mire beléptem a terembe, ismét kiment a fejemből.
- Jó reggelt - köszöntem az osztálynak, miközben a tanári asztal felé ballagtam.
Mielőtt leültem volna a laptop elé, hogy beírjam a hiányzókat, végigjártattam a tekintetemet az osztályon.
Elsőként Tabithát szúrtam ki, aki fejét a padra hajtva békésen aludt. Gyanítottam, hogy a tegnapi nap rendesen kimerítette, bár arra még mindig nem jöttem rá, miért nem otthon aludja ki magát.
A többiek szokás szerint pánikolva ültek a helyükön, ugyanis fogalmuk se volt arról, hogy se az ő napjukat, se a sajátomat nem akartam elrontani, így még a szünetben eldöntöttem, hogy olyan embert fogok kihívni felelni, aki biztosan tudja a tananyagot.
A színjáték kedvéért azért természetesen feltettem a szokásos kérdést, majd kinyitottam a noteszemet a névsornál.
- Vicky - mondtam ki végül a nevet, mire Vicky azonnal fel is tápászkodott a helyéről.
Nem kellett csalódnom benne, ugyanis tökéletesen visszamondta az anyagot, és a kérdésekre is tudott felelni.
- Nagyszerű, jeles - mondtam végül, majd épp azon voltam, hogy egy tollért nyúljak, amivel be tudom írni a jegyét, ekkor azonban észrevettem, hogy már van egy a kezemben.
Miután befirkantottam a jelest és Vicky visszaült a helyére, ismét végignéztem az osztályon.
Természetesen ismét Tabithára pillantottam elsőként...
Meg mertem volna esküdni, hogy az arca legutóbb még felém nézett, most azonban az ajtó felé volt fordulva. Valószínűleg valamikor felelés közben válthatott pózt.
Továbbra is úgy festett, mint aki alszik, így meg se fordult a fejemben, hogy esetleg ébren van.
Míg a többieket is szemügyre vettem, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valamiről megfeledkeztem.
Nem kellett sok idő, és ismét eszembe jutottak a kötelező olvasmányok.
- Mielőtt elfelejteném, szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy megváltozott a kötelező olvasmányok listája, így a húsvéti szünetben másik könyvet kell elolvasnotok.
A legtöbben csendben vették tudomásul az új információt, Sabrináék azonban szemmel láthatóan nagyon felháborodtak a változtatáson.
Sose fogom megérteni, miért mindig a stréberek akadnak ki a legjobban az ilyen dolgokon...
- Tanár úr, akkor most mit kell elolvasnunk? - kérdezte meg Dora, miután Sabrináék morgolódása kezdett csillapodni.
- Stephen Mayerstől a Reményfosztottakat.
A táblára is felírtam a biztonság kedvéért, majd megvártam, amíg a többiek is lefirkantják maguknak valahova.
Miután úgy láttam, hogy a legtöbben megvannak, neki is láttam, hogy megtartsam az órát.
- Na jó. A mai óránk tananyaga Baudelaire, azonban mielőtt belevágnánk, szeretnék tőle felolvasni egy verset.
Gyorsan kikerestem az Egy dög című versét, majd szavalni kezdtem.
Mikor a végére értem, döbbent csend volt a reakció.
- Valaki esetleg meg tudná mondani, hogy melyik stílusirányzat fedezhető fel a versben?
- Naturalizmus - jött több helyről is a válasz.
- Pontosan. Mint hallhattátok, egyáltalán nem szépíti a dolgokat, naturális pontossággal írja le a pusztuló, bűzlő ocsmányságot. Az undort keltő elemek ellenére azonban ez mégis egy szerelmes vers.
Tovább elemeztem a verset, valamint rátértem Baudelaire többi művére is, mikor hirtelen megszólalt a csengő.
- Akkor innen folytatjuk legközelebb. Addig emésszétek meg a mai órán hallottakat - búcsúztam tőlük, majd felkaptam a cuccaimat az asztalról.
Tabitha az egész órát végigaludta, mikor kiléptem a teremből, a feje még mindig a padon pihent.
Kicsengetés után a kabinomba mentem, hogy letegyem a cuccaimat, majd úgy döntöttem, a szünetet a tanáriban töltöm.
Felérve a lépcsőn Vickyt láttam meg álldogálni a tanári ajtaja előtt.
- Keresel valakit? - kérdeztem tőle.
- Mrs Keant - bólintott - Eltávozásit szeretnék kérni tőle. A kabinjában kerestem először, de ott nem volt, úgyhogy gondoltam, hátha itt van.
- Csak két órára jöttél be, én meg pont lefeleltettelek az egyiken? - mosolyogtam rá bocsánatkérően.
- Igazából kettő és félre, és nem baj, legalább egy ilyen rövid nap alatt is gazdagodtam egy jelessel - vont vállat.
Bárcsak minden diák így gondolkodna...
A kilincs után nyúltam, és megpróbáltam kinyitni az ajtót, ami azonban zárva volt.
- Zárva az ajtó, ami azt jelenti, hogy nincs bent senki - osztottam meg Vickyvel a tényeket - Lehet, hogy Mrs Kean még órán van. Megvárhatod a folyosón, vagy adhatok én is eltávozásit, ha szeretnéd.
Vicky már épp nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, ekkor azonban Mrs Kean bukkant fel a lépcsőn.
- Itt is van - szólaltam meg, amivel sikerült felhívnom Mrs Kean figyelmét.
- Jó napot, tanárő! Ma kaptam időpontot a fogorvoshoz, így szeretnék eltávozásit kérni - tért azonnal a tárgyra Vicky.
- Rendben, gyere a kabinomba, máris adok - mondta Mrs Kean, majd indult is tovább.
Vicky a nyomába szegődött, ám egy pillanatra még visszafordult felém.
- Viszlát! - búcsúzott.
- Szia! - köszöntem el én is tőle, majd előkotortam a kulcsomat a zsebemből, és beléptem a tanáriba.
Időközben Mrs Marin, Mrs Kean és Mrs Decker is felbukkant a helyiségben.
- Annyira büszke vagyok a diákjaimra - áradozott Mrs Kean Mrs Deckernek Sabrináról és Jessicáról - Tegnap ötödik és hatodik helyen végeztek a francia versenyen.
Mrs Kean tovább magasztalta Sabrináékat, én pedig azt vártam, mikor tér rá Tabithára és a spanyol versenyre, ám az a pillanat nem akart eljönni.
- Tabitha hogy szerepelt tegnap? - kérdezte meg végül tőlem Mrs Marin olyan halkan, hogy Mrs Kean nem hallhatta.
- Második lett - újságoltam el neki a hírt.
- Mondtam én, hogy okos lány - mosolyodott el Mrs Marin.
- Az biztos - mosolyodtam el én is.
Mielőtt tovább cseveghettem volna Mrs Marinnal, Mr O'Brien lépett be a terembe, majd azonnal felém fordult.
- Bash, az igazgatónő az irodájában vár a következő szünetben. Szeretne beszélni veled.
- Rendben - bólintottam, hogy tudomásul vettem, miközben lelki szemeim előtt újrajátszottam az elmúlt napok eseményeit, és próbáltam rájönni, mégis miről szeretne velem az igazgatónő tárgyalni.
- Mit követtél el? - nevette el magát Mrs Marin, aki valószínűleg leolvasta az arcomról, mennyire bepánikoltam.
- Fogalmam sincs - csóváltam meg a fejem.
Ma kivételesen az a negyvenöt perc se tűnt hosszúnak, amit a negyedikesekkel kellett eltöltenem. Azonban mivel óra után az igazgatónőnél voltam hivatalos, fogalmam se volt, hogy ennek örüljek-e, vagy sem...
Kicsengetés után végül erőt vettem magamon, majd bekopogtam az igazgatói iroda ajtaján.
- Szabad! - jött a válasz.
- Szia! Patrick mondta, hogy beszélni szeretnél velem.
- Ó, igen. Foglalj helyet.
Kezdett egyre ijesztőbb lenni a helyzet...
- Szóval, miről lenne szó? - kérdeztem feszengve.
- Mint tudod, számos külföldi iskolával állunk kapcsolatban, az egyikük pedig jelezte, hogy pont a közelben szerveznek kirándulást, így kihasználva az alkalmat szeretnének ide is eljönni.
Sok mindenre számítottam, csak erre nem...
- És én ehhez az egészhez úgy jövök a képbe, hogy...?
- Szükségem lenne valakire, aki foglalkozna velük. Mesélne nekik az iskoláról, körbevezetné őket a környéken, elvinné őket egy-két helyre. Múzeumba, például.
- Szóval valakire, aki kulturális kirándulást szervez a számukra - esett le a tantusz, bár azt még mindig nem értettem, nekem mi közöm van ehhez.
- Pontosan - bólintott az igazgatónő.
- Patrickel is beszéltél erről? - érdeklődtem, ugyanis történelemtanár létére sokkal logikusabb választás lett volna őt megkérni a feladatra.
- Igen, ő azonban nem vállalta el. A családja mellett nem ér rá ilyenekkel foglalkozni. Ezért is gondoltam rád. Történelem-irodalom szakos tanárként tökéletes feladat lenne ez a számodra.
- Azért na, a történelemhez manapság nem sok közöm van. Utoljára hallgatóként tanítottam.
- Attól még nem a semmiért kaptad meg a diplomádat - mosolyodott el az igazagtónő.
A csend egyre jobban elhúzódott köztünk, végül az igazgatónő szólalt meg ismét.
- Szóval, elvállalod?
Nagyot sóhajtottam.
- Melyik nap jönnének?
- Rögtön a szünet után.
Még a szám is tátva maradt. Nem csoda, hogy Patrick nem vállalta el a feladatot. Én se szívesen tölteném a szünetemet szervezkedéssel, én azonban szingli létemre nem tudom kijátszani a család kártyát.
- Rendben - mondtam ki végül, mást úgyse tehettem.
Az igazgatónő fellelkesedett a válaszom hallatán, majd miután megosztott még néhány információt velem, utamra bocsátott.
A mai napon a szüneteim teltek a legizgalmasabban.
Negyedik óra után épp a kabinom ajtaját nyitottam ki, mikor valaki megszólított a lépcső irányából.
- Tanár úr! - bukkant fel Tom a folyosón, majd elindult felém.
Csalódva vettem tudomásul, hogy az ötperces szünetem még öt perc se lesz...
- Szia, Tom! Miben segíthetek?
- A suliújságról lenne szó. Tudom, hogy az első számban se szeretett volna részt venni, azonban, gondoltam, újból rákérdezek, irodalomtanár létére hátha mégis meggondolta magát.
Tom még tovább beszélt, tekintetem azonban a válla fölé siklott, mikor egyszer csak Tabithát pillantottam meg a folyosón. Épp az osztályukból lépett ki, nyomában pedig ott volt Tina is. Valamin épp nagyon nevettek, majd el is tűntek a mosdó ajtaja mögött.
Tom időközben elhallgatott, én pedig nagyon reménykedtem, hogy nem tűnt fel neki, hogy a mondanivalója felét nem hallottam.
- Nézd, az igazgatónőtől szabad kezet kaptál, így én se szeretnék belefolyni a dolgokba. Amúgy se hiszem, hogy bármivel is hozzá tudnék járulni az újsághoz, ami a diákokat érdekelné. Továbbra is szívesen átnézem a kész cikkeket, de többet nem tudok tenni.
Tom szerencsére tudomásul vette a válaszom és nem győzködött tovább.
A kabinomban bekaptam néhány falatot a tízóraimból, ugyanis már nagyon éhes voltam, mivel egész nap nem ettem, majd elindultam, hogy az utolsó órámat is megtartsam.
Kicsengetés után a változatosság kedvéért a tanáriba mentem először, hogy elintézzek néhány dolgot, majd csak azután bandukoltam le a lépcsőn és fordultam a kabinom irányába.
Elhaladtam a másodikosok ajtaja előtt, és mintha Tabithát egyedül láttam volna az osztályban...
Hogy megbizonyosodjak erről, visszafordultam, és megálltam a küszöbön.
- Szia! - köszöntem neki.
Igazam volt, tényleg egyedül volt az osztályban, a padján pedig egy halom füzet hevert.
- Jó napot! - pillantott fel rám másolás közben.
- A tananyagokat pótolod? - mutattam a füzetekre.
- Igen - bólintott.
Eszembe jutott, hogy a mai irodalomórát végigaludta, így valószínűleg az a tananyag is hiányzik neki.
- Szeretnéd, ha elmondanám a mai irodalom tananyagot? Láttam, hogy aludtál... - magyarázkodtam.
- Nem aludtam - nézzett rám úgy, mintha teljesen hülye lennék.
Teljesen összezavarodtam.
- Le volt hajtva a fejed a padra - szálltam vele vitába.
- De nem aludtam - mosolyodott el úgy, mint akit szórakoztat az arcomra kiülő döbbenet - Azonban ha nagyon szeretne segíteni, igazán lebetűzhetné nekem "Bódler" nevét - ejtette ki a költő nevét a legbénább francia akcentussal, ami mosolyt csalt az arcomra.
- Ne írjam fel inkább a táblára? - kérdeztem, elvégre mégis csak könnyebb lenne lemásolnia, így el is indultam a tábla felé, Tabitha azonban megállított.
- Jobban járok, ha lebetűzi.
- B-A-U-D-E-L-A-I-R-E - betűztem, miközben ő pedig gyorsan lefirkantotta.
- Köszönöm - mosolygott rám hálásan, én pedig válaszul bólintottam.
Úgy láttam, hogy rám már nincs szüksége, így kínos lett volna maradnom, így úgy döntöttem, mihamarabb távozok.
- Akkor hát én megyek is. Szia! - búcsúztam, és már épp a folyosón voltam, mikor Tabihta utánam szólt.
- Várjon! Kölcsönkérhetném esetleg a Reményfosztottakat?
Lassan visszafordultam felé.
- Persze. Éppen ezért van a sulinak könyvtára - mosolyogtam rá - Leteszem a cuccaimat a kabinomba, aztán hozom is a könyvet - mondtam, majd el is indultam a kabinom irányába.
Miután a kabinomnál végeztem, kikerestem a könyvtár ajtajának a kulcsát, és nekiláttam, hogy kinyissam az ajtót.
Miközben a zárral bajlódtam, Tabitha is megjelent mögöttem.
Ő kint maradt a folyosón, én pedig beléptem a helyiségbe, és megkerestem a könyvet.
A nagy csendben hallani lehetett, ahogy valaki épp lefelé tart a lépcsőn.
- Szia, Tabitha! - hallottam meg Mrs Marin hangját - Gratulálok a spanyol versenyen elért eredményedhez.
- Köszönöm - hangzott Tabitha válasza, miközben én megtaláltam az M betűt, így már csak a szerzőt kellett kikeresnem.
- Nem láttad véletlenül Mr Verlacot? - kérdezte Mrs Marin pont akkor, amikor végre megtaláltam a Reményfosztottakat.
- Idebent van - válaszolta Tabitha, mikor épp kiléptem a folyosóra.
- Bash, pont téged kereslek.
- Baj van? - vontam fel a szemöldököm.
- Nem működik a nyomtató, kéne a segítséged - magyarázta Mrs Marin.
- Persze, máris megyek - bólintottam, közben pedig Tabitha felé nyújtottam a könyvet.
Hirtelen puha bőr érintését éreztem az ujjamnál, a testembe pedig mintha villám csapott volna.
Nem akartam jelét adni a történteknek, ezért csak oldalról Tabithára sandítottam, így azonban aligha tudtam bármit is leolvasni az arcáról.
Hirtelen Sabrina és Nora jelent meg a folyosón, akik felvont szemöldökkel, gyanakodva méregették a társaságunkat.
Tanár létemre eléggé hozzá vagyok szokva az ilyesfajta pillantásokhoz, azonban Sabrináék Tabithát is úgy bámulták, mintha valamiféle bűnt követett volna el...
Nem tudtam hova tenni a dolgot, azonban nem tettem szóvá.
Elköszöntünk Tabithától, majd Mrs Marinnal felmentünk a tanáriba.
- Szóval, mi a baj? - kérdeztem Mrs Marintől, miközben jobban szemügyre vettem a nyomtatót.
- Bekapcsolni bekapcsol, azonban az istenért nem akar nyomtatni.
Azonnal megtaláltam, mi a hiba.
- Hát így nem is fog - fordultam Mrs Marin felé, aki felvont szemöldökkel bámult vissza rám - Kifogyott a festék.
Mrs Marin mintha megkönnyebbült volna.
- Hála istennek, hogy csak ennyi a probléma. Azt hittem, én rontottam el valamit.
- Szerencsére nem - mosolyogtam rá - Jobb, ha szólunk az igazgatónőnek, hogy szükségünk van festékre.
- Megyek én - bólintott Mrs Marin, és már épp a kilincsért nyúlt, mikor visszafordult felém - Tényleg, miért hívatott az irodájába?
- Megkért, hogy szervezzek kulturális programokat egy külföldi iskola számára.
- Ó, vendégeink lesznek? Mikor?
- Rögtön szünet után...
- Hát akkor nem irigyellek. Sok sikert hozzá! - mondta, majd távozott a helyiségből.
Még volt néhány percem a buszom indulásáig, azonban úgy döntöttem, nem megyek rögtön haza, hanem meglátogatom Lucie-éket.
Amint becsengettem hozzájuk, meghallottam Lucie hangját.
- Nyitom! - kiáltotta oda valószínűleg Jenna néninek.
- Szia, törpe! - mosolyogtam le rá, amint kinyílt az ajtó.
- Bash! - ugrott szokás szerint a nyakamba, majd olyan szorosan átkarolt, hogy azt hittem, megfojt.
Lucie-vel együtt beléptem a házba, majd meghallottam Jenna néni hangját a konyha felől. Szavait azonban nem hozzám intézte.
- Vendégetek van? - néztem kérdőn Lucie-re.
- Nincs, anyu csak telefonál.
- Tartsd egy kicsit - hallottam ismét Jenna nénit, majd hirtelen előttem termett - Bash! Nem számítottam rád.
Jenna néni mindig szívesen látott, ez alkalommal azonban valami fura volt.
- Zavarok?
- Dehogyis! - vágta rá azonnal.
- Bash! Mit fogunk csinálni? - szólt közbe Lucie.
- Kimehetnétek görkorizni vagy rollerezni - ajánlotta fel Jenna néni, ami szintén nagyon fura volt, máskor ugyanis mindig azzal kezdődnek a látogatásaim, hogy Lucie-vel tanulok és csak utána játszunk.
- Ezaz! - lelkesedett be Lucie, majd lemászott rólam - Gyorsan elkészülök és mehetünk is.
Elnevettem magam a lelkesedését látva, tekintetem ezután azonban ismét Jenna nénire tévedt.
- Biztos minden rendben? - kérdeztem gyanakodva.
- Persze - mosolygott rám, én pedig nem firtattam tovább a dolgot.
- Mehetünk! - jelent meg egy kis idő múlva Lucie, immár teljes védőfelszerelésben.
Szerencsére Jenna néniék egy kevésbé forgalmas helyen laknak, így ki tudtunk menni a ház elé görkorizni. Mikor hébe-hóba mégis felbukkant egy kocsi, figyelmeztettem Lucie-t, aki engedelmesen megállt az út szélén, míg az autó el nem tűnt a láthatáron.
- Forogni még nem igazán tudok. Fognád a kezem?
- Persze - mondtam, majd belém kapaszkodott, míg újra és újra megkerült engem - Anyukkáddal minden rendben? - kérdeztem meg végül, mikor már a tizedik kört tette meg körülöttem.
- Persze, csak bulit szervez.
- Mégis kinek? - lepődtem meg.
- Hát neked, te buta. Meglepetés bulit.
Hirtelen összeállt a kép.
- Ha meglepetés, akkor nem kellett volna titokban tartanod? - nevettem el magam.
- Ugyan, minden évben szerveznek neked meglepetés bulit. Ne mondd, hogy minden évben meg is lepődsz.
Van ebben valami.
- És miért szervezi ilyen hamar? Több mint két hét van még a születésnapomig.
- Tudod milyen Bobby bácsi, mindig arról panaszkodik, hogy mennyire efoglaaalt - húzta el a szó végét, ezzel jelezve az iróniát - Szóval, hogy ne legyen senkinek se kifogása, anyu úgy döntött, hogy mindenkit időben értesít.
Lucie csendben tett néhány kört, majd ismét megszólalt.
- Egyébként nagyon imádom Bobby bácsit. Akárhányszor találkozunk, nekem is hoz mindig ajándékot, pedig az én szülinapom csak nyáron lesz - kuncogott - Na jó, most fogd meg mindkét kezem, és te forgass magad körül - mondta, én pedig eleget tettem a kérésének.
- Nem szédülsz? - kérdeztem egy idő után, én ugyanis nagyon is szédültem.
- Egy kicsit - vallotta be Lucie is, majd megálltunk - Tabithát láttad mostanában? - kérdezte meg hirtelen.
- Tekintve, hogy a diákom, elég  gyakran látom - mosolyodtam el.
- Elkezdhette már olvasni a görög mitológiás könyvem? - tűnődött Lucie.
- Fogalmam sincs. De ha szeretnéd visszakapni, szólhatok neki.
- Nyugodtan nála lehet, csak alig várom, hogy elmondja a véleményét. Olyan rossz, hogy a korombeliek nem szeretnek olvasni. Bezzeg ha elmesélem a történeteket, azt végighallgatják, de el már az istenért nem akarják olvasni. Nem értem az embereket.
- Szóval népszerű mesemondó vagy az osztályban? - csíptem bele az arcába, mire válaszul rám grimaszolt.
- Bizony. És mindenkinek elmesélem, hogy mindent az unokatesómtól tudok. Egy csomóan eldöntötték már, hogy oda szeretnének gimibe menni, ahol te is tanítasz - mondta, mire elnevettem magam.
- Köszi, hogy csinálod a reklámot a giminek, törpe.
- Na jó. Görkorizzunk tovább. Vagy szeretnéd kipróbálni a rolleremet?
- Hidd el, törpe, jobb, ha nem próbálom ki a rolleredet, mert a végén még tönkre menne.
- Nyugi már, nem vagy kövér, nem fog összetörni alattad - legyintett, mire belőlem kitört a nevetés.
- Nem épp erre gondoltam, de jó tudni.
Ezután Lucie rollerre váltott, és még egy jó ideig kint voltunk.
Jenna néni marasztalt, hogy maradjak vacsorára, míg végül beadtam a derekam, és végig úgy tettem, mintha semmit se tudnék a közelgő bulimról.