Tiltott gyümölcs

12. fejezet - Tabitha

2018. január 25.

A mai volt életem legfurább napja.
Tegnap Emily szülei nagyon meglepődtek, mikor este nyolckor becsengettem hozzájuk. Ennek ellenére megengedték, hogy ott töltsem az éjszakát. Emily is nagyon örült, hogy több időt tölthetünk együtt, éppen ezért nagyon sokáig beszélgettünk. Fogalmam sincs, hány órakor mentünk aludni. Az biztos, hogy nem aludtam sokat, ennek ellenére a kényelmes ágynak és a horkolás mentes szobának köszönhetően kipihentnek éreztem magam.
Én hülye a táskámat nem vittem magammal, így reggel kénytelen voltam hazaosonni. Semmiképp nem akartam anyámmal összefutni, így nagyon reménykedtem, hogy a táskám a bejárati ajtó mellé van dobva, pont ahol tegnap hagytam.
A lehető legcsendesebben nyitottam ki a bejárati ajtót. Megörültem, mikor megláttam a táskámat a földön. Az már nem érdekelt, hogy a tegnapi órarend szerint vannak bepakolva a füzeteim, sem az, hogy a tegnapi ruháimat viselem. Felkaptam a táskát, és elindultam az állomás felé.
A napom tök átlagosan indult. Kisétáltam az állomásra, felszálltam a Bridgeportba tartó vonatra, leszálltam, elsétáltam a cigiző Josh mellett, beléptem a suli épületébe, elmentem a szekrényemhez a könyveimért és a torna cuccaimért, besétáltam a terembe, köszöntem a többieknek, akik természetesen levegőnek néztek, majd ledobtam magam a helyemre.
Alapból is imádom a csütörtököt, már csak azért is, mert ez az egyetlen nap, mikor nincs irodalmunk. Azonban az is növelte a jókedvemet, hogy miután megnéztem a helyettesítést, rájöttem, hogy ma elmarad az utolsó óránk, ami Mrs Deckerrel lett volna.
Mielőtt elkezdtük volna a fizikaórát, Mrs Kean bejelentette, hogy jövő héten szülői értekezlet lesz, amire szeretettel vár minden szülőt. A mondat után jelentőségteljesen rám nézett, mire én válaszul széles mosollyal bámultam rá. Bár tegnap anyám eléggé kiakadt az intőn, biztos voltam benne, hogy még így is jobban érdekli a Nunca eres sola, mi amor folytatása, mint az én iskolai teljesítményem. Ezt persze Mrs Keannel nem osztottam meg, meg amúgy is kételkedtem benne, hogy hinne nekem.
Tesi elején Mr Monaghan párokra osztott minket. Amekkora szerencsém van, Jessicát kaptam. Amíg Mr Monaghan a többieket is elosztotta, azzal nyugtattam magam, hogy Jessica még mindig a kisebbik rossz, ugyanis Sabrinát is kaphattam volna. Nem tudom miért, de Sabrinát valamiért jobban utálom.
Miután kialakultak a párok, kíváncsian vártam, mi lesz a feladatunk.
- A pár egyik tagja itt marad, a másik a terem közepére megy - utasított minket Mr Monaghan.
Ránéztem Jessicára, aki visszabámult rám. Úgy láttam, esze ágában sincs megmozdulni, így én sétáltam a terem közepére.
Mr Monaghan eltűnt a tornateremhez tartozó kis helyiségben. Néhány pillanaton belül kosárlabdákkal a kezében bukkant elő. Egyet Jessica kezébe nyomott, majd a többit is szétosztotta azok között, akik a terem szélén maradtak.
- A mai óra elején a dobást fogjuk gyakorolni. Dobjátok a labdát a párotoknak, majd vissza. Kezdhetitek! - szólalt meg Mr Monaghan, mire én megkönnyebbültem.
Ez igazán könnyű feladat.
Legalábbis azt hittem, egészen addig, míg Jessica el nem dobta a labdát. A labda tőlem két méternyire pattant le és gurult tovább.
- Bocsi! - kiáltotta Jessica, majd elindultam a labda után.
Tökéletes ívben dobtam vissza Jessicának, ennek ellenére a levegőt markolta meg elkapáskor, a labda pedig előtte pattant le.
Hallottam már Jessicát panaszkodni, miszerint béna mindenhez, ami labdához kapcsolódik, eddig a pillanatig azonban meg voltam róla győződve, hogy csak viccel. Most jöttem rá, hogy komolyan mondta.
Jessica újra nekem dobta a labdát, ami megint elgurult a terem másik végébe, így kénytelen voltam utána menni. És így ment ez minden egyes dobásnál.
Eleinte gyorsan visszasiettem a labdával, azonban a századik alkalomkor elegem lett a dologból, és sétálva tértem vissza a helyemre. Közben szemügyre vettem a többieket. Én voltam az egyetlen, aki kénytelen volt a labda után járkálni. A többiek közt szinten suhant a labda. Legjobban a Tina-Mia párost irigyeltem. Konkrétan alig értek hozzá a labdához, mégis tökéletesen dobtak és céloztak.
- Ennyi elég lesz! - szólalt meg Mr Monaghan - Most a kosárra dobást fogjuk gyakorolni - jelentette be, mire én hálád adtam az égnek, amiért egyéni feladatot kaptunk.
Lassan elérkezett az utolsó óra vége, mire a legtöbben azonnal megrohamozták az ajtót, hogy minél hamarabb távozhassanak, néhányan azonban a helyükön maradtak, ugyanis csak később ment buszuk vagy vonatuk. Természetesen az én vonatom is öt perccel a kicsengetés után indult, amit semmiképp se érhettem el, így kénytelen voltam megvárni a következőt.
Körbenéztem a teremben, és feltűnt, hogy Mia se megy sehová. Fogtam magam, és átültem a vele szemben lévő padhoz, majd felé fordultam.
- Neked se megy buszod?
- Megy, de apuéknak pont Bridgeportban van dolguk, és megígérték, hogy hazavisznek.
Ezután vagy négy mondatot váltottunk egymással, majd megszólalt a telefonja.
- Apu volt az, kint várnak - mondta Mia, majd fel is kapta a táskáját - Szia, jó délutánt! - mosolygott rám, majd el is indult az ajtó felé.
- Szia, neked is! - kiáltottam utána, és kissé csalódott lettem.
Csak én és Nora maradtunk a teremben, Norát pedig nem igazán kedvelem.
Visszaültem a helyemre, majd előszedtem a telefonomat, hogy valahogy lefoglaljam magam. Közben hallottam, hogy Nora valamit pakolászik. Egyszer felé fordítottam a fejem, ami nagy hiba volt, ugyanis rögtön meg is szólított.
- Mi újság veled mostanában? - kérdezte.
- Semmi érdekes - erőltettem magamra egy mosolyt.
Ha lenne is valami, azt biztos, hogy nem Norával osztanám meg. Ha valamiről tudomást szerzett, azt biztosan továbbadta Jessicának és Sabrinának.
- És veled? - kérdeztem vissza udvariasságból.
Nagy meglepetésemre Nora mesélni kezdett. Többnyire arról beszélt, hogy az iskola mennyire megerőltető számára, ő ezt nem győzi, a tanárok pocsékak... Udvariasan bólogattam minden tizedik mondata után, más reakciót nem tudtam kicsikarni magamból.
Tizenöt perc után végül felkapta a táskáját, majd közölte, hogy sajnos mennie kell, de nagyon örül, hogy tudtunk beszélni. Ezt nem nagyon értettem, ugyanis én konkrétan meg se szólaltam a "beszélgetésünk" alatt, de továbbra is udvariasan mosolyogtam és elköszöntem tőle.
Az ajtót nyitva hagyta, úgyhogy ezután az volt a szórakozásom, hogy kifelé bámultam a folyosóra, és számoltam, hány ember megy el az ajtónk előtt. Igen, annyira unatkoztam, hogy számomra ez szórakoztató volt.
Végül a vonatom indulása előtt húsz perccel döntöttem úgy, hogy lassan kisétálok állomásra, csak előbb visszaviszem a könyveimet és a torna cuccaimat a szekrénybe.
Miközben a szekrényem felé tartottam a könyveket a kezemben egyensúlyozva, azon gondolkodtam, egyáltalán miért hordom őket órára, ha nem is használjuk őket.
Valamikor akkor kezdődött az egész, mikor Mrs Kean egyik órán megkért minket, hogy vegyük elő a fizika tankönyvet, mi pedig nagy szemekkel néztünk rá, ugyanis fogalmunk se volt róla, hogy van olyanunk. Természetesen miután mindenki megrohamozta a szekrényét, rögtön megtaláltuk. Ennek ellenére Mrs Kean öt percig szidott minket, amiért nem hordjuk a könyvet órára. Az már más téma, hogy másfél év alatt az volt az első alkalom, hogy használtunk könyvet...
Visszatuszkoltam a könyveket a szekrényembe, majd visszaindultam az osztályunk felé.
És ekkor kezdett a napom egyre furábbá válni.
A folyosón haladva annyira elmerültem a gondolataimba, hogy fogalmam se volt, mi történik körülöttem.
- Sziaaaa! - kiáltotta ekkor valaki, a hang tulajdonosa pedig már a nyakamba is ugrott.
Először nem értettem, mi történik, aztán ránéztem a nyakamba csimpaszkodó Lucie-re.
- Szia - néztem rá széles mosollyal - Hát te?
Egyáltalán nem értettem, hogy kerül ide.
Ekkor hirtelen Mr Verlac tűnt fel előttünk.
- Szia - köszönt nekem.
Már majdnem viszonoztam a köszönését, de Lucie a szavamba vágott.
- Bash, ő az a lány, aki adott nekem csokis kekszet - magyarázta Lucie.
Először nem értettem, ezt az információt miért osztja meg Mr Verlackal, aztán összeállt a kép.
Mr Verlac az a Bash, akiről Lucie mesélt.
Ekkor jöttem rá, miért volt olyan ismerős a Bash név tegnap a kávézóban. 
Az azonban még mindig nem volt világos, hogyan ábrázolhatta Lucie egy jófej srácnak Mr Verlacot, mikor ő... Mr Verlac.
- Vigyázhatna rám ő is - folytatta tovább Lucie.
- Nem lehet, Tabi már biztos siet haza - szólalt meg némi habozás után Mr Verlac.
Egy pillanatra lefagytam. Tabi? Soha senki nem szólított még így...
Végül elkönyveltem magamban, hogy bizonyára rosszul hallottam.
- Miről van szó? - kérdeztem meg.
- El kell ugranom a postára, Lucie azonban nem akar velem jönni, de Mrs Keannel se akar maradni - magyarázta Mr Verlac.
- Olyan fura néni - panaszkodott Lucie, én pedig rámosolyogtam. Teljesen egyetértettem vele.
- Szívesen vigyázok rá - szólaltam meg.
- Nem húsz perc múlva megy a vonatod? - nézett rám kérdőn Mr Verlac.
- Nem sietek haza - vontam vállat.
- Hát jó - bólintott Mr Verlac.
- Hozol nekem csokis kekszet? - nézett rá Lucie csillogó szemekkel.
- Lucie, a postán nem árulnak csokis kekszet - mosolygott kedvesen az unokahúgára Mr Verlac.
Fura volt így látni.
- De a mellette lévő kisboltban igen - vágott vissza Lucie.
Mr Verlac válaszul csak megpöckölte Lucie orrát, mire az felnevetett.
- Sietek vissza - nézett rám Mr Verlac, mire én bólintottam, majd bevittem Lucie-t az osztályunkba, ahol letettem a földre.
- Na, mihez lenne kedved? - néztem le rá.
- Rajzoljunk! - kiáltotta vidáman.
Végül megkért, hogy rajzoljak neki egy újabb képet, amit majd otthon kiszínezhet, közben ő a kerámia táblára rajzolgatott, nekem pedig ki kellett találnom, mit. Nagyon jókat nevettünk közben, ugyanis teljesen mást láttam a rajzokban mint amit Lucie terve szerint rajzolni szeretett volna. Végül leült mellém, és figyelte, mit rajzolok.
Egy idő után Lucie felkapta a fejét.
- Szia Bash! - köszönt, majd nyomban Mr Verlac előtt termett széles mosollyal az arcán.
Én is egy pillanatra Mr Verlacra néztem, majd tovább rajzoltam.
A szemem sarkából láttam, hogy Lucie várakozóan néz fel Mr Verlacra.
- Na? - szólalt meg egy idő után Lucie.
Mr Verlac elnevette magát, majd Lucie kezébe nyomta a csokis kekszet, mire a kislány boldogan ült vissza mellém.
- Ez meg a tiéd - hallottam meg Mr Verlac hangját.
Felnéztem rá, és ekkor láttam meg, hogy egy tábla mogyorós csokit nyújt felém.
Teljesen lefagytam.
- Én nem... - kezdtem, azonban nem tudtam befejezni a mondatot.
Az egyik részem nem akarta elfogadni, már csak azért se, mert Mr Verlactól lenne, valamint egyáltalán nem vártam jutalmat azért, mert vigyáztam Lucie-re.
A másik részem azonban azonnal kikapta volna a kezéből és befalta volna az egész csokit.
- A kedvenced, nem? - kérdezte felvont szemöldökkel, mire olyan érzések támadtak fel bennem, amiket képtelen vagyok leírni.
Anyámnak máig fogalma sincs arról, mi a kedvenc csokim, akkor Mr Verlac mégis miért tudja?
A karom önálló életre kelt és a csokiért nyúlt. Mielőtt megköszönhettem volna, Mr Verlac a Lucie által telerajzolt táblára fordította a figyelmét, mire Lucie boldogan elmagyarázta neki, mi micsoda.
- Lassan megyünk - szólalt meg Mr Verlac.
Odaadtam Lucie-nek a rajzot, majd búcsúzóul megölelt.
- Szia, Tabi - mondta, és ekkor döbbentem rá, hogy Mr Verlac jó néhány perccel ezelőtt tényleg így szólított.
- Szia - mosolyogtam rá.
Végül Mr Verlac is elbúcsúzott tőlem, majd elmentek.
Néhány perc múlva én is kiléptem az épületből, és kisétáltam az állomásra.
Miután leszálltam Folkestone-ban, félve sétáltam haza, ugyanis elképzelni se tudtam, mi lesz anyám reakciója a tegnap történtek után. Mikor beléptem a házba, köszöntem, választ azonban nem kaptam. Természetesen anyámra a nappaliban találtam rá. Fura volt, hogy nem szól hozzám. Aztán rájöttem, hogy a némasága a büntetésem.