Tiltott gyümölcs

15. fejezet - Sebastian

2018. február 6.

A múlt heti szavalóverseny elég jól sikerült, a gimi három diákja is továbbjutott a következő fordulóra. Nem voltam olyan messze a valóságtól, mikor Adele-nek azt mondtam, legkésőbb ötre lesz otthon, ugyanis csak fél négyre értünk vissza Bridgeportba.
A hetem fénypontja pedig a pénteki diákbál volt.
Minden diákot le kellett ellenőriznünk, hogy nem csempésznek-e be alkoholt, bár biztos voltam benne, hogy aki inni szeretne, az úgyis megoldja.
Akárcsak a retró bulin, a diákbálon is szerveztek tombolaversenyt, Mrs Marin pedig belerángatott, hogy a hecc kedvéért mi is kérjünk számot. Így lettem boldog tulajdonosa egy felfújható medencének. Egy gyerekméretű felfújható medencének...
Amint átvettem a nyereményemet, rögtön az járt a fejemben, hogy Lucie biztos örülni fog neki, aztán rájöttem, hogy neki már van egy. Ezután Mrs Marin is gratulált az új szerzeményemhez, majd elmondta, hogy a kisfia, Aaron régóta szeretne ilyet, így nem volt kérdés, hogy odaadom neki.
Tehát így lett Aaron Marin egy felfújható medence boldog tulajdonosa.
Magáról a bálról nem tudok mit nyilatkozni, egyébként se vagyok oda a táncikálásért, valamint nem is az én korosztályomnak szervezték. A látottak alapján azonban eléggé megosztóan vélekedtek az egészről. Sabrináék például a táncparkett szélén fintorogtak, ahányszor a zenekar új számba kezdett, Vicky és még néhány lány azonban véleményem szerint elég jól érezte magát.
Az azonban biztos, hogy az este nagy hatással volt mindenkire, ugyanis még hétfőn is a bál volt a téma a suliban.
- Nem értem, miért ő lett a bálkirálynő, mikor én jobban megérdemeltem volna.
- Időközben elkenődött a rúzsom és ti nem szóltatok. Most miattatok pocsékul nézek ki a képeken.
- Rólam pont olyan képet töltöttek fel, ahol pislantok...
De most komolyan, hogy a fenébe lehet egy dologról ennyit beszélni?
Akárcsak máskor, Tabitháék tegnap is kint ültek a folyosón ebédszünetben. Nem köszöntem nekik, ugyanis aznap már volt velem órájuk, valamint annyira bele voltak merülve a beszélgetésbe, hogy nem akartam őket megzavarni.
Épp zenéről beszélgettek, és azt hittem, Vicky panaszkodott a bálon fellépő zenekarról, azonban miközben a kabinom felé tartottam, egyre több mindent hallottam a beszélgetésükből, amiből azt sikerült összeraknom, hogy Tina mostanában egy nehéz dalt próbál megtanulni eljátszani a gitárján, Tabitháék pedig alig várják, hogy sikerüljön neki és meghallgathassák.
Ezen elmosolyodtam, ugyanis így ők voltak az egyetlenek az egész épületben, akik nem a péntek estét vitatták meg.
A mai napom átlagosan telt, jó és rossz jegyeket is kiosztottam a nap folyamán.
Ötödik órával végeztem, a kabinomba érve pedig rögtön a kabátom után nyúltam, akkor azonban eszembe jutott a múlt heti különóra Tabithával. Abból kiindulva, hogy másnapra rá sikerült jelesre lefelelnie, azt a következtetést vontam le, hogy sokat segített rajta, hogy külön elmagyaráztam neki a tananyagot.
Nagyot sóhajtottam, majd végül visszatettem a kabátomat a fogasra. Rájöttem, hogy igazából nem sietek haza, majd elindultam, hogy megnézzem, Tabitha az osztályban van-e még. Tudtam, hogy ma nem műszakos a Sunrise-ban, attól függetlenül azonban még lehetett suli utáni programja.
Már majdnem az osztályuk ajtajához értem, mikor észrevettem, hogy kinyílik a lánymosdó ajtaja. Megálltam, hogy nehogy eltaláljon az ajtó, az azonban előbb csak résnyire nyitódott ki, majd végül teljesen kitárult. Elmosolyodtam, ugyanis az egész jelenet arra emlékeztetett, mikor egy betörő körbekémlel az épületben, hogy tiszta-e a terep.
Végül Tabitha lépett ki a folyosóra, majd épp azon volt, hogy visszacsukja maga után az ajtót, akkor azonban észrevett engem.
- Jesszusom! - kiáltott fel ijedtében, a mosolyom pedig kiszélesedett.
Egy betörő is pontosan így reagált volna.
- Nem akartam, hogy eltalálj az ajtóval, így jobbnak láttam, ha várok - magyaráztam neki.
A mosolyt még mindig nem tudtam eltüntetni az arcomról.
- Jól tette - bólintott, miközben még mindig a kilincset markolta.
- Maradsz még? - kérdeztem tőle, mire Tabitha kérdőn nézett rám.
Az osztályuk felé biccentettem, mire Tabitha megértette a kérdésemet. Hát nem is a folyosóra gondoltam...
- Kénytelen vagyok, csak később indul a vonatom.
Ezzel tisztában voltam, azonban tudni akartam, nem tervezett-e valami mást délutánra, de ezek szerint nem.
- Szeretnél megint különórát? - kérdeztem meg végül, amin Tabitha teljesen ledöbbent - Vagy ájultra is verhetsz az ajtóval és elszökhetsz - mosolyodtam el ismét.
Legnagyobb meglepetésemre Tabitha elnevette magát. Fura volt, ugyanis mindenki szerint béna humorom van.
Úgy tűnt, Tabitha ekkor vette csak észre, hogy még mindig a kilincsen nyugszik a keze, majd becsukta a mosdó ajtaját.
- Inkább a különóra - mosolygott továbbra is.
Bólintottam, majd bementünk az osztályterembe, ahol Tabitha elfoglalta a saját helyét, én pedig Josh székét vettem birtokba.
Tabitha megint úgy ült le, hogy biztonságos távolságban legyen tőlem.
- Mi az utolsó anyagod? - kérdeztem tőle.
- A Vörös és fekete is megvan, meg Charles Dickens regényei is - mutatta meg a füzetét.
Feltűnt, hogy sokkal több szöveg van a füzetében, mint amennyit én lediktáltam a többieknek, ez azonban nem ért nagy meglepetésként, ugyanis észrevettem az órákon, hogy amíg én magyarázok, addig ő folyamatosan jegyzetel. 
Arra is rájöttem, hogy a múlt heti anyagok megvannak neki, csupán a tegnapi és a mai órát aludta végig.
- Remek. Ezután az orosz realizmus következik - bólintottam, majd bele is kezdtem Gogol műveibe.
Mikor Az orr című novellához értem, Tabitha kérdőn pislogott rám a nagy barna szemeivel.
- Ez még mindig az anyag része, vagy most találja ki?
- Tényleg az anyag része - mosolyodtam el.
Tovább folytattam az anyagot, majd egy idő után a karórámra pillantottam.
- Mindjárt indul a vonatod - szólaltam meg, ugyanis nem akartam, hogy Tabitha engem hibáztasson, ha esetleg lekési.
- Nem sietek haza - nyugtatott meg.
Próbáltam valamit leolvasni az arcáról, azonban mintha szándékosan nem nézett volna rám.
- Hát jó - mondtam végül, majd Dosztojevszkij műveivel folytattam.
Épp a Bűn és bűnhődés tartalmát meséltem, mikor a tekintetem Tabitha csuklójára tévedt.
- Az meg mi? - kérdeztem, miközben egyre rosszabb és rosszabb lehetőségek jutottak eszembe arról, hogy mégis hogyan szerezhette.
- Semmi - vágta rá Tabitha, ennek ellenére azonban azonnal a póló ujjához kapott, és lejjebb húzta, hogy eltakarja a hatalmas vörös foltot.
- Nem úgy néz ki - vontam fel a szemöldököm.
- Csak... véletlenül megégettem magam - mondta végül, amit én egyáltalán nem hittem el.
Egy olyan sérülést egyáltalán nem lehet véletlenül szerezni. Hacsak nem döntött úgy szándékosan, hogy megsüti a kezét.
- Egyáltalán nem úgy néz ki - ismételtem meg magam.
Ismét eszembe jutott az a nap, mikor a tanáriban megragadtam a karját, ő pedig fájdalmában felkiáltott.
- Ha bánt valaki...  - kezdtem bele, Tabitha azonban a szavamba vágott.
- Egyáltalán nem bánt senki - mondta hűvösen.
Láttam rajta, hogy sikerült feldühítenem
- Mennem kell - mondta inkább, majd minél gyorsabban bedobálta a cuccait a táskába.
Nem akartam, hogy így menjen el. Főleg, ha a sérüléseit otthon szerzi...
- Tabi... - próbálkoztam ismét, mikor épp a hátára vette a táskáját.
- Ne hívjon így! - kiáltott rám, amin teljesen meglepődtem. Sőt, talán rosszul is esett...
Tabitha ritkán szólal meg, többnyire csak Vickyékkel hallom beszélni, így a kiabálásból rájöttem, hogy tényleg nagyon feldühíthettem.
Tabitha végül megfordult, hogy távozzon, ekkor azonban ismét a karórámra pillantottam.
- Most ment el a vonatod.
Abban bíztam, ha ezt közlöm vele, talán mégis az épületben marad, hogy megvárja a következő vonatot.
- Nem baj - szólalt meg végül, majd sietősen távozott.
Hát, ezt nagyon elcsesztem.
Egy ideig egy helyben álltam, és próbáltam feldolgozni, mi is történt az imént. Végül nagyot sóhajtottam, majd én is kisétáltam a buszmegállóhoz.
Az estét anyuéknál töltöttem, a tiszteletemre a kedvencemet készítették el vacsorára.
- Ez isteni lett - szólaltam meg vacsora közben.
- Csak túlzol - nevette el magát anya.
- Nem túloz, tényleg isteni - mosolyodott el apa, amitől az én arcom is mosolyra derült.
Szerencsére mostanában stabil az állapota, az ilyen pillanatokat pedig, amiket hármasban, boldogan töltünk el, nagyra értékelek.
- Megyek, elmosogatok - mondtam, mikor láttam, hogy mindenki végzett, anya azonban leintett.
- Hadd csak, vendég vagy.
Lehetőséget se adva az ellenkezésre, anya azonnal felpattant, és összeszedte a tányérokat.
Én azonban követtem őt a konyhába.
- Biztos ne segítsek? - kérdeztem meg tőle ismét.
- Nyugodtan menj a nappaliba, mindjárt megyek én is - mosolygott rám, mire nyomtam egy puszit a halántékára.
Apa épp elment, hogy beszedje a gyógyszereit, így egyedül ücsörögtem a kanapén a nappaliban. Végül előkaptam a telefonomat, és megnyitottam a Facebookot.
Hirtelen Tabitha képe jelent meg görgetés közben.
Milyen jó, hogy a Facebook kijelzi, kiket ismerhetünk...
Hirtelen azon kaptam magam, hogy Tabitha profilját nézegetem.
Nem nagyon szokott posztolni, mindössze öt kép volt feltöltve róla. Fogalmam sincs, hogy tényleg csak ennyi képe van fent, vagy csak én nem látom a többit, mert nem vagyunk ismerősök.
A képeit nézegettem, és feltűnt, hogy egyiken se mosolyog.
Hirtelen megjelent a szemeim előtt a nevető Tabitha képe.
Kár, hogy mindegyik képen komoly arcot vág, mert így nem látják, milyen szép is a mosolya...
- Na itt vagyok - huppant le mellém anya - Mit nézegetsz annyira? - nézett rám fürkésző tekintettel, mire én gyorsan kikapcsoltam a mobilom.
- Semmit - vágtam rá, anya azonban továbbra is gyanakvóan méregetett.
Végül nagyot sóhajtottam.
- Te mit tennél, ha tudnád, hogy valakinek problémái vannak, az illető azonban nem hagyja, hogy segíts rajta? - kérdeztem anyától.
- Az egyik diákodról van szó?
- Igen - bólintottam.
- Tudom, hogy a véredben van, hogy segíts másoknak, azonban ha az illető nem kér a segítségedből, ez ellen nem tudsz mit tenni.
Hát ezzel nem sokat segített rajtam...
- Emellett gondolj bele, hogy a diákodról van szó. Szerintem nem igazán hisz benne, hogy pont a tanára fog megoldást találni a problémáira - folytatta.
Ismét nagyot sóhajtottam, és elgondolkodtam anya szavain, aki még mindig fürkésző tekintettel vizslatott.
- A legjobb, amit tanácsolni tudok, hogy add tudtára, hogy te tényleg segíteni akarsz neki, de ne erőltess semmit. Talán idővel megenyhül, és elfogadja a segítséged.
Nagyon remélem, hogy anyának igaza van.