Tiltott gyümölcs

5. fejezet - Tabitha

2017. február 15.

Félévkor a tanáraim többsége azt hitte, intőt kell küldeniük a szüleimnek a borzalmas átlagom miatt, azonban szerencsére nem így történt. Általában a nappaliban tanultam, és egy idő után feladtam, hogy bármit is megértsek a tananyagokból, így csak bemagolni tudtam őket a másnapi dolgozatokra.
Mrs Kean kijelentette, hogy beszélni szeretne a szüleimmel a gyenge előmenetelem miatt a féléves szülői értekezleten, apám viszont alapból Németországban dolgozik, így ő nem jöhetett szóba, anyám pedig közölte, hogy nem fog fél órát vonatozni, meg amúgy is, épp akkor adják az egyik kedvenc török sorozatát, és most nagyon izgalmas részek vannak, semmiképp se fog róluk lemaradni. 
Még mindig nagyon keveset alszok esténként. Második alkalommal Theo egy párnával próbált megfojtani a horkolásom miatt. El sem tudtam képzelni, hogyan horkolhatok olyan hangosan, hogy Theot annyira zavarja, így egyik éjjel felkapcsoltam a hangrögzítőt a mobilomon, hogy aztán visszahallgathassam. Harmadik alkalommal egyszerűen csak a karomra csapott, de olyan erővel, hogy másnap egy szép lila folt maradt a helyén. Azonnal meghallgattam, mit sikerült rögzítenie a telefonomnak. Amit a drága bátyám horkolásnak gondolt, kiderült, hogy olyankor szimplán csak levegőt veszek, Theo kényes fülét azonban ez is zavarta.
Félve aludtam el minden éjjel, míg végül úgy döntöttem, átköltözök esténként a nappaliba, azonban nagyon kényelmetlen kanapénk van, és így se sikerült néhány óránál többet aludnom.
Az alváshiányt többnyire az iskolában igyekszem bepótolni, főleg akkor, mikor délután dolgozni megyek. Úgy vettem észre, a tanárok már kezdenek hozzászokni. Valakik hagynak aludni, azonban van olyasvalaki is, aki felébreszt, és ráadásul még kiabál is velem. Igen, Mrs Deckerre gondolok. Ugyanis nem tudtam ellenállni a késztetésnek, és végül matekon is elaludtam.
Ma is álmosan szálltam fel a vonatra. Mostanra már az se zavart, ha a vonaton alszok el. Így történhetett ma reggel is, ugyanis csak annyira emlékszem, hogy ledobtam magam az egyik ülésre, majd mikor legközelebb kinyitottam a szemem, épp a shellwoodi állomáson álltunk. Nyugtáztam, hogy ezek szerint még van 15 percem az útból, és tovább szundítottam.
Időközben új padtársat is kaptam Josh személyében. Igen, egy fiút.
Mrs Kean ültetett el bennünket abból a célból, hogy ismerkedjünk másokkal is. Kissé szomorú voltam, ugyanis Mia az egyik leghátsó padba került, én pedig maradtam az eredeti helyemen. Eleinte féltem, hogy milyen lesz egy fiúval ülni, de Josh jófej srácnak bizonyult, és igazából sokkal beszédesebb, mint Mia.
A múltkor még nem tudtam megmagyarázni, mi is zavar Mrs Kean személyiségében. Most már igen. Kivételez. Nagyon is. Jessica és Sabrina krokodilkönnyeket hullattak, hogy márpedig ők nem szeretnének különválni. Mrs Kean végül megkegyelmezett nekik, így ők továbbra is a mögöttem lévő padot foglalják el.
Ha valaha is mondtam olyat, hogy kedvelem Jessicát és Sabrinát, most visszaszívok mindent. Mivel mögöttem ülnek, volt már, hogy hátra fordultam hozzájuk, hogy beszélgessek velük, és az első véleményem róluk is az volt, hogy kedvesek és jófejek. Azonban mivel közel van a padom hozzájuk, sok mindent hallok, ami elhagyja a szájukat.
Ilyen volt például az az eset, mikor Mindy elkérte tőlük a házi feladatot, hogy lemásolhassa, mire a lányok rá mosolyogtak, hogy persze, vigye csak, majd miután Mindy visszaült a helyére, azonnal kibeszélték szegényt, hogy mekkora szerencsétlen.
A baj azzal van, hogy Jessica és Sabrina az osztály stréberei, és minden tanár azt várja el, hogy mind olyanok legyünk, mint ők. Én inkább főbe lőném magam, minthogy én is egy álszent kígyó legyek...
Legfőképp Mrs Kean van elragadtatva tőlük, és az egekig magasztalja őket. Az én pocsék átlagom miatt meg alapból úgy néz rám, mintha csak azt közöltem volna vele, hogy megfosztom a tanári diplomájától.
Ma első órán még volt annyi lelkierőm, hogy Mrs Decker óráján figyeljek, a többi órámra azonban nem igazán emlékszek, ugyanis nagy részüket végigaludtam.
Még mindig nem frissen, de kissé kipihenve mentem át aztán iskola után a Sunrise-ba. Nagyon szeretek ott dolgozni, Francis a világ legjobb főnöke, Josie pedig a világ legjobb munkatársa.
Átlagos nap volt, nem volt nagy a forgalom, mikor délután 5 óra körül az ajtó feletti csengettyű megszólalt, és Mr Verlac jelent meg. Talán két másik vele egykorú srác is követhette. Nem voltam benne biztos, ugyanis a pultnál álltam, és valamilyen oknál fogva elbújtam a pult mögé, pont mikor beléptek.
- Hát te meg mit keresel ott? - kérdezte Josie, aki épp ekkor termett mellettem, és azonnal csendre intettem.
Kérdőn felvonta a szemöldökét, majd leguggolt hozzám.
- Ott van az egyik tanár a sulimból - magyaráztam neki.
Josie felnézett a pult mögül, hogy szemügyre vegye, mégis kiről van szó.
- Helyes pasik - állapította meg egy idő után.
- Josie! - szóltam rá.
Egyáltalán nem akartam megbeszélni, hogy a sulimban helyes vagy rusnya pasik tanítanak.
- Bocsi. És mi a helyzet vele? Bukásra állsz nála vagy ilyesmi?
- Rosszabb. Pofán csaptam a mosdó ajtajával - mondtam, mire Josie-ból kitört a nevetés.
Azt már nem említettem meg neki, hogy az eset fél éve történt, de én még mindig szégyenkezek miatta.
- Ne nevess! - szóltam rá.
- Bocsi - mondta még mindig nevetve. Láttam, hogy még a könnyei is kicsordultak.
- Nem tartanád egyedül a frontot míg itt vannak? A mosdóra úgyis ráférne egy takarítás...
- Most komolyan a mosdóban fogsz bujkálni?
- Nem bujkálni, takarítani. Légyszi - néztem rá könyörgő tekintettel.
- Hát jó. Felveszem a rendelésüket, addig próbálj bejutni észrevétlenül a mosdóba - mondta a haditervet, mire én bólintottam.
Feltápászkodott, majd szokásos mosolyával az arcán odament Mr Verlacék asztalához.
- Üdv! Mit hozhatok?
Én eközben a mosdó ajtajához igyekeztem, de még hallottam a választ.
- Én egy eszpresszót kérek.
Felismertem a hangot. Ez Mr Verlac volt. Kissé furcsálltam, ugyanis a legtöbb pasis társaság első kérdése mindig ugyanaz, mégpedig, hogy van-e sör, vagy bármilyen más alkohol, mire a nem hallatán mindannyian csalódottan rendelnek valami mást.
Elég sokáig maradtak a kávézóban, ugyanis már majdnem a műszakom is lejárt, mire végül Josie közölte velem, hogy végre elmentek.