Tiltott gyümölcs

12. fejezet - Sebastian

2018. január 25.

Nem szeretem a csütörtököt, ugyanis az első két órám lyukas. Az egyetlen pozitívuma, hogy reggel nem kell összekapnom magam, hanem kómás fejjel ücsöröghetek a tanáriban.
- Nem gondoltad meg magad a retró bulival kapcsolatban? - kérdezte tőlem Mrs Marin második órán.
Jövő héten esedékes a diákbál, felügyelőtanárként pedig muszáj részt vennem rajta annak ellenére, hogy az ilyesfajta rendezvényekért nem igazán vagyok oda. A retró buli rá egy hétre kerül megrendezésre, ahol pedig a tanárok, szülők és volt diákok bulizhatnak. Már az elején közöltem a kollégáimmal, hogy én ebből kimaradok.
- De nem ám.
- Lesz vacsora meg tombola is - győzködött tovább Mrs Marin - Tavaly például nyertem egy mikrót.
- Hmm, egy kávéfőzőt nyerni nem is lenne rossz - mondtam elgondolkodva, mire Mrs Marin felnevetett. Tisztában volt vele, hogy kávéfüggő vagyok - Még átgondolom - mosolyogtam rá annak ellenére, hogy tisztában voltam vele,  nincs az a pénz, hogy részt vegyek a bulin.
Kissé elfogott a bűntudat.
- Hogy van Aaron? - érdeklődtem a kisfia felől, hogy másfelé tereljem a beszélgetésünket.
- Ó, képzeld, nagyon meglepett a múltkor.
- Mesélj!
- Szavalóversenyre kellett megtanulnia egy művet, amit választott, azonban hiába próbáltam vele egy héten keresztül, képtelen volt megjegyezni a szöveget. Végül megkérdeztem a tanító nénit, hogy választhatna-e másik verset, amit már eleve ismer, és igent mondott. Mikor másnap mentem érte, a tanító néni széles mosollyal üdvözölt, és közölte velem, hogy Aaron továbbjutott a következő fordulóra.
- Gratulálok neki - néztem széles mosollyal Mrs Marinra.
Hirtelen olyan érzés fogott el, mintha valamit elfelejtettem volna.
- A legviccesebb az egészben, hogy életemben nem hallottam szavalni, ugyanis otthon nem hajlandó elmondani - nevetett Mrs Marin.
Szavalóverseny... szavalóverseny... mit felejtettem el?
- Ó, basszus! - kiáltottam fel, mikor végre eszembe jutott.
Azonnal ledobtam magamat a számítógép előtti székre, és felkapcsoltam a gépet.
- Mi a baj? - nézett rám aggódva Mrs Marin.
- Megfeledkeztem a szavalóversenyen résztvevők jelentkezési lapjáról. Ma van a határidő.
Se kitöltve nem voltak, se kinyomtatva. Hirtelen átértékeltem a napomat, és hálát adtam a lyukasórákért.
Szerencsére elég volt egyszer kitöltenem az iskola adatait, utána már csak a diákok neveit és a választott műveket kellett beírnom. Legalább annyi eszem volt, hogy már hamarabb összeírtam, ki melyik művel jelentkezik. 
Miután ezzel megvoltam, azonnal ki is nyomtattam a papírokat, és felcímeztem a borítékot. Mivel ma hamar végzek, úgy terveztem, hogy rögtön suli után el is megyek a postára.
Egyáltalán nem számoltam azzal, hogy Jenna néni küld nekem egy üzenetet harmadik órán, amiben megkér, hogy munka után vigyázzak Lucie-re. Ekkor még azt hittem, hogy ez nem befolyásol semmiben, Lucie-vel is elmehetek a postára.
Jenna nénivel végül megegyeztünk, hogy behozza Lucie-t a suliba, pont akkor, amikor végzek.
Végül a tanáriban találkoztunk ebédszünetben.
- Sziaaa!- ugrott a nyakamba Lucie amint meglátott.
- Szia, törpe - nevettem, miközben azon igyekeztem, hogy a nagy lendület miatt, amivel rám ugrott, nehogy elessek.
Ezután el is engedett, és nagy lelkesedéssel üdvözölte a többi tanárt is a helyiségben. Legalábbis Mrs Marint.
- Biztos nem gond, hogy neked kell vigyáznod rá? - nézett rám aggódva Jenna néni.
- Dehogyis, megleszünk - nyugtattam meg, és komolyan is gondoltam. Lucie-re sose teher vigyázni.
- Ígérem, hogy hamar végzek - szabadkozott tovább Jenna néni, majd elbúcsúzott tőlünk, amit szerintem Lucie észre sem vett, ugyanis épp azon volt, hogy kifaggassa Mrs Marint, mi újság vele.
- És Aaron hogy van? - tette fel az újabb kérdést Lucie, nekem pedig nem volt szívem megzavarni a beszélgetésüket. A posta úgyis ötig nyitva van.
- Na de nekem sajnos már mennem kell - szólalt meg Mrs Marin, mikor becsengettek következő órára - Jó volt látni, Lucie - mosolygott le az unokahúgomra.
- Na gyere, el kell mennünk a postára - közöltem Lucie-vel.
- De nem akarok postára menni - húzta el a száját.
- Ugyan, Lucie, ez csak posta.
- Unalmas hely, és sokat is kell várni - nyafogott tovább.
Nem hittem, hogy ilyen ellenállásba ütközök. Végül feladtam, hogy arról győzködjem, jöjjön velem, így más alternatívát kerestem.
- Itt is maradhatsz, de akkor Mrs Kean fog vigyázni rád.
- Nem szeretem Mrs Keant - jelentette ki - Mrs Marint akarom.
Még jó, hogy Mrs Kean a kabinjában tartózkodott, és nem hallotta ezt a kijelentést.
- Sajnos nem lehet, Mrs Marinnak órája van, Mrs Keannek azonban nincs.
Miután láttam, hogy ezen még egy ideig vitatkozni fogunk, úgy döntöttem, felgyorsítom a dolgokat, és elindultam az ajtó felé. Szerencsére Lucie követett.
Miután mindketten kint voltunk a folyosón, kulccsal bezártam a tanári ajtaját, és elindultunk lefelé a lépcsőn.
- A posta után elmegyünk a könyvesboltba is - próbálkoztam tovább.
Láttam, hogy felkeltettem Lucie érdeklődését.
- Megveszem neked bármelyik könyvet, amelyiket csak akarod - folytattam, Lucie pedig már majdnem beleegyezett, ekkor azonban valami más keltette fel az érdeklődését.
Olyan sebességgel száguldott le a lépcsőn, hogy attól féltem, elesik.
- Sziaaaa! - kiáltotta Lucie, és már a nyakába is ugrott az illetőnek.
Először nem fogtam fel, mi történik. Lucie nem szerette az idegeneket,és elképzelni nem tudtam, ki lehet az, akit ilyen nagy lelkesedéssel fogad.
- Szia! Hát te? - hallottam meg Tabitha hangját, és egy pillanatra lefagytam.
Csütörtökönként nincs a másodikosokkal órám, aminek véleményem szerint Tabitha szívből örül. Így azonban csak most láttam a mai napon először.
Széles mosoly terült szét Tabitha arcán. Fura volt, olyan érzés fogott el, mintha eddig sose láttam volna mosolyogni. Ezután azon kezdtem gondolkodni, hogy lehet, hogy tényleg nem láttam.
Szép mosolya van.
Ezt fogalmam sincs, mi alapján állapítottam meg, azt meg végképp nem tudom, minek írom most le...
Miután felocsúdtam a döbbenetemből, odamentem hozzájuk.
- Szia - köszöntem Tabithának.
Ismerős volt a Purr-fect feliratú pólója, aztán eszembe jutott, hogy láttam már rajta.
Pont tegnap.
Arra gondoltam, hogy biztos csak véletlen, hogy ma is ugyanazt vette fel, aztán eszembe jutott, hogy a szülei tegnap kaptak értesítést az intőről. Aztán eszembe jutott a tegnapi eset is, valamint az a gondolatmenetem, hogy Tabitha karján friss sérülés éktelenkedik.
Végül elűztem ezeket a gondolataimat.
Láttam, hogy Tabitha szólásra nyitja a száját, Lucie azonban közbevágott.
- Bash, ő az a lány, aki adott nekem csokis kekszet - magyarázta meg a dolgot Lucie, és minden értelmet nyert.
Rögtön eszembe jutott a rajzolt könyvjelző is. Ezek szerint Tabitha volt az alkotója.
- Vigyázhatna rám ő is - folytatta tovább Lucie.
Átgondoltam a dolgot.
Nem lett volna ellene semmi kifogásom, azonban rádöbbentem, hogy Tabitha a szekrények felől érkezhetett, mikor Lucie rátámadt, az osztályuk felől pedig nem hallottam kiszűrődni hangokat, így feltételeztem, mára már végeztek. A vonata pedig tudtommal húsz perc múlva indul.
- Nem lehet, Tabi már biztos siet haza - szólaltam meg némi habozás után.
Tabitha egy pillanatra mintha lefagyott volna, amit nem tudtam mire vélni. Aztán eszembe jutott, hogy is szólítottam az imént. 
Én magam se tudom, miért szólítottam Tabinak...
- Miről van szó? - kérdezte meg végül.
- El kell ugranom a postára, Lucie azonban nem akar velem jönni, de Mrs Keannel se akar maradni - vázoltam fel a helyzetet.
- Olyan fura néni - panaszkodott Lucie, mire Tabitha rámosolygott. Szerintem egyetértett vele.
- Szívesen vigyázok rá - szólalt meg.
Kissé meglepődtem.
- Nem húsz perc múlva megy a vonatod? - néztem rá kérdőn.
Tisztában voltam azzal, mikor megy a vonata, ugyanis Shellwoodban is megáll, így én is utazhatnék azzal. Akkor viszont fél órát kéne még sétálnom. Éppen ezért már vagy két éve nem ültem vonaton. Lehet, hogy azóta megváltozott a menetrend...
- Nem sietek haza - vont vállat Tabitha.
Ezek szerint a menetrend nem változott. Megint eszembe jutott a pólója, az intő, a lehetséges sérülése...
- Hát jó - bólintottam végül.
- Hozol nekem csokis kekszet? - nézett rám Lucie csillogó szemekkel.
- Lucie, a postán nem árulnak csokis kekszet - mosolyogtam az unokahúgomra.
- De a mellette lévő kisboltban igen - vágott vissza Lucie.
Válaszul csak megpöcköltem Lucie orrát, mire az felnevetett.
- Sietek vissza - néztem Tabithára, mire bólintott.
Bevitte Lucie-t az osztályukba, én pedig gyorsan elsiettem a kabinomba, hogy magamra vegyem a kabátomat.
Lucie-nek igaza volt, a posta tényleg unalmas, és tényleg baromi sokat kell várni. Végül azonban sikerült feladnom a levelet. Ezután pedig, tekintve, hogy Lucie-nek nem tudok ellenállni, átmentem a posta melletti kisboltba.
Azonnal a csokis keksz felé vettem az irányt, azonban mikor elmentem az édességes részleg mellett, Tabitha hangja szólalt meg a fejemben, ahogy mogyorós csokiért könyörög az osztálytársainak.
Az egyik pillanatban azon gondolkodtam, vegyek-e egy tábla mogyorós csokit Tabithának. A következő emlékem, hogy a kasszánál állok, és kifizetem a csokit.
Miután végeztem, vissza is mentem a suliba.
A másodikosok ajtaja nyitva volt, megálltam az ajtóban. Tabitha a helyén ült és rajzolt valamit, Lucie pedig mellette foglalt helyet és nézte, mit alkot.
Lucie volt az első, aki észrevett.
- Szia Bash! - szaladt hozzám széles mosollyal az arcán.
Egy pillanatra Tabitha is rám nézett, aztán újra a rajzolásra fordította a figyelmét.
Lucie várakozóan nézett fel rám.
- Na? - szólalt meg egy idő után.
Elnevettem magam a türelmetlenségét látva, majd a kezébe nyomtam a csokis kekszet. Ezután boldogan ült vissza Tabitha mellé.
- Ez meg a tiéd - nyújtottam Tabitha felé a mogyorós csokit.
Végre felnézett rám, és észrevette, mit is nyújtok felé.
A tekintetét leginkább egy kiskutyáéhoz tudnám hasonlítani, aki nem akarja elhinni, hogy pont őt fogadják örökbe a menhelyről.
- Én nem... - kezdte, de nem fejezte be a mondatot.
Fogalmam sincs, hogyan folytatta volna. Az ,,Én nem is szeretem" teljesen kizárva, ugyanis nem telt el úgy nap, hogy ne érdeklődött volna csoki felől az osztálytársainál.
Volt egy olyan érzésem, hogy az zavarja, hogy én adom neki, és csak kibúvót keres, miért is nem fogadhatja el.
- A kedvenced, nem? - néztem rá kérdőn annak ellenére, hogy tudtam, hogy a kedvence.
Ekkor a tekintete megint megváltozott. Meghatottságot sugallt, mintha eddig sose kapott volna senkitől semmit.
Végül elfogadta a csokit.
Hogy ne legyen kínos a dolog, inkább a tábla felé fordítottam a figyelmemet, ugyanis feltűnt, hogy Lucie telerajzolta az egészet.
- Nahát, ezek mik?
- Ez egy kígyó - pattant fel Lucie a helyéről, majd mutogatni kezdett - Ez egy kutya, egy medve... - sorolta őket lelkesen.
- Ügyes vagy - borzoltam meg a haját és lemosolyogtam rá - Lassan megyünk.
Lucie Tabithához sétált, aki átadta neki a művét, majd Lucie szorosan megölelte.
- Szia, Tabi.
- Szia - mosolygott rá Tabitha.
Én is elbúcsúztam tőle, majd indulás előtt felmentünk a tanáriba Lucie kabátjáért. Mikor kifelé indultunk az épületből, a másodikosok osztálya már üres volt.