Tiltott gyümölcs

27. fejezet - Tabitha

2018. június 1.

Ha az előző bejegyzésemet életem legpocsékabb napjaként jellemeztem, akkor fogalmam sincs, a maira mégis milyen jelzőt használjak.
Inkább kezdem azzal, mi történt az elmúlt egy hónapban.
Bármennyire is szerettem volna elfelejteni, hogy az osztály nagy része egy nyalizós álszentnek tart, elég nehéz úgy ignorálni a véleményüket, ha a nap nagy részében össze vagyok velük zárva és úgy néznek rám, mintha a két lábon járó pestis lennék. Éppen ezért a lehető leggyávább opciót választottam, és eldöntöttem, bebizonyítom nekik, hogy egyáltalán nem nyalok senkinek. Ami ahhoz vezetett, hogy kerültem Mr Verlacot, amennyire csak tudtam.
Az óráin általában a füzetemet bámultam, vagy épp a táblát, ha Mr Verlac hátul járkált a padok között. A folyosón szintén a magam elé bámulós taktikát választottam, ha megláttam, ha pedig kénytelen voltam elmenni mellette, akkor a lehető legtávolabbra húzódtam.
Mindeközben azonban pocsékul éreztem magamat, ráadásul Mr Verlac se könnyítette meg a dolgomat.
Az első napokban éreztem magamon a tekintetét, és biztos voltam benne, hogy épp azt próbálja megfejteni, mégis mi ütött belém.
Egy alkalommal pedig véletlenül összeakadt a tekintetünk a folyosón, mire Mr Verlac úgy nézett rám, mint egy kiskutya, akibe belerúgtam. Már épp nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, mire én gyorsan a másik folyosóra fordultam, háttal neki.
Egy idő után viszont Mr Verlac megváltozott. Nem szuggerált többé, hogy nézzek rá, sőt, ugyanannyira levegőnek nézett, mint én őt.
Azt hittem, könnyebb lesz így, de egyáltalán nem volt az. A gyomrom még kisebbre zsugorodott, és legszívesebben elsírtam volna magam. Egyedül az akadályozott meg benne, hogy nem akartam, hogy harminc ember legyen szemtanúja az összeomlásomnak.
A többiek véleménye azonban továbbra sem változott meg rólam.
És ha ez nem lett volna elég, Josie is bűntudatott keltett bennem, ahányszor csak tudott.
- Bash azóta nem volt itt, mióta olyan csúnyán levegőnek nézted - jegyezte meg minden egyes alkalommal a Sunrise-ban.
Nem volt hajlandó Mr Verlacnak hívni, ugyanis csak három évvel volt fiatalabb tőle. Nekem viszont egyáltalán nem jött a számra, hogy Bash-nak hívjam, még sulin kívül se.
- Akkor se jön, amikor én nem dolgozom? - kérdeztem vissza egy nap, mire Josie a fejét csóválta, engem pedig mardosott a bűntudat - Nem biztos, hogy én vagyok az oka - védekeztem - Lehet, hogy cukormérgezést kapott a kávédtól, és most fél visszajönni.
- Azt mondta, mindegy, mit adok neki - magyarázkodott Josie.
- De hisz cukor nélkül issza a kávéját. Miért hitted azt, hogy ha háromféle szirupot öntesz az italába, az jó ötlet?
Josie felvont szemöldökkel bámult rám.
- Mégis honnan kellett volna tudnom, hogy cukor nélkül issza a kávéját? - hirtelen olyan mosoly jelent meg az arcán, mint aki rajtakapott valamin.
- Hetente jár ide a barátaival - vonogattam a vállam, mintha ez megmagyarázna mindent.
- Lehet, hogy gyakori vendég, de attól én még nem őt figyelem. De megértem, ha te igen. Bash nagyon jól néz ki - kacsintott rám, majd felkapott egy kész rendelést, hogy kivigye az egyik asztalhoz.
Erre a megjegyzésére csak tátogni tudtam, mint egy hal, miközben azon gondolkodtam, hogy tudnék visszavágni.
- Nem is néz ki jól! - szóltam végül Josie után, majd nagyot sóhajtottam.
Kit akarok becsapni? Tényleg jól néz ki. De mentségemre szóljon, egyedül a sulimba járó fiúkkal tudom csak összehasonlítani, akik ebben a korban leginkább egy végtagokkal megáldott fogpiszkálóhoz hasonlítanak. Még szép, hogy Mr Verlac egy Adonisznak tűnik hozzájuk képest.
Otthon legalább változatlan volt a helyzet. Na nem mintha ez eleve jót jelentene. Theo ugyanúgy egy seggfej, anyámat pedig még mindig a telenovellái kötötték le, de ezekhez legalább már hozzászoktam. 
A legérdekesebb dolog, ami történt, az Ethan látogatása volt.
- Szia, Ethan - pislogtam rá kikerekedett szemekkel, miután ajtót nyitottam neki.
- Szia, Tabitha. Mi újság veled? - jelent meg egy mosoly az arcán.
Ethan Theo egyik barátja, mióta az eszemet tudom, azonban már évek óta nem láttam. Ami azt illeti, Theo egyik haverját se láttam már jó ideje, így teljesen biztos voltam benne, hogy a szociális életét egyedül az online csapattársai képezték, akikkel játék közben beszélt. Ezért is lepett meg annyira Ethan felbukkanása. A jelenlétét azonban cseppet sem bántam, ugyanis ő legalább kedves volt velem.
Váltottam is vele néhány szót, míg átsétáltunk a Theoval közös szobánkba, ott azonban Theo azonnal le is csapta a kezemről, nem törődve azzal, hogy épp a mondat közepén tartottam. Ethan tekintetéből kiolvastam egy bocsit, amire én csak egy vállrándítással válaszoltam, majd átballagtam a saját térfelemre.
Épp olvastam, mielőtt kimentem volna Ethannak ajtót nyitni, így vissza is telepedtem az ágyamra, hogy folytassam a könyvet. Hiába olvastam el azonban ugyanazt a mondatot újra és újra, folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy mégis mit keres itt Ethan ennyi idő után.
Fél füllel hallgattam a beszélgetésüket, amiből annyit szűrtem le, hogy valami új játékot akarnak kipróbálni. Erre a szememet forgattam. Tudhattam volna...
A következő, amire felfigyeltem, az Theo káromkodása volt, miközben a számítógép körül szöszmötölt. Felpillantottam a könyvemből, mire egy VR szemüveget láttam meg az asztalon, a szemöldököm pedig az égig szökött.
Mégis kié az a szemüveg? Ethané? Nem láttam semmit a kezében, amíg bekísértem. Theonak viszont honnan lett volna rá pénze?
Ezekhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, miközben Theonak végre sikerült összetákolnia a dolgokat, Ethan pedig kissé bűntudatosan felém pillantott.
- Nem fogjuk Tabithát zavarni? - kérdezte inkább Theotól, mint tőlem, a bátyám azonban egy legyintéssel elintézte a dolgot.
- Ugyan, ne is törődj vele. Mintha itt se lenne.
Ezek hallatán vágtam egy grimaszt, amibe próbáltam beleadni az összes mondanivalómat. Mint például a ,,rohadj meg, Theo", meg ennek durvább változatai. Végül küldtem Ethan felé egy erőltetett mosolyt, majd átvonultam a nappaliba, ahol anyám rögtön azt kezdte el mesélni, hogy mekkora egy szemét ez a Gabriela, amiért hozzáment a lánya volt férjéhez. Nem voltam benne biztos, hogy szeretném tudni a részleteket, így gyorsan le is állítottam.
A suliban pedig továbbra is zajlik az élet. Így az év végéhez közeledve a legtöbb tanár most döbben rá, mennyire le vagyunk maradva a tananyaggal a tantervhez képest.
Ezt a tényt legrosszabbul Mrs Decker viseli, aki elhatározta, hogy márpedig ő mindenképp belesűríti a kimaradt leckéket a hátralévő időbe, ami azt eredményezte, hogy minden új tananyagra szánt vagy két órát, a harmadikon pedig témazárót íratott belőle. Mindezt a legnagyobb örömömre, ugyanis matekból álltam a legpocsékabbul, ennek köszönhetően pedig tovább gyűjthettem a rosszabbnál rosszabb jegyeket. Minden egyes doga után azzal vigasztaltam magam, hogy a következő témakör majd biztosan könnyebb lesz, ennél nagyobbat azonban nem is tévedhettem volna. Hiába figyeltem oda az órákon, a számok helyét egyre inkább átvették a betűk és a geometriai alakzatok, nekem pedig totál kínai volt az egész.
Ennél sokkal szimpatikusabb volt Mrs Marin hozzáállása, aki csak annyit jegyzett meg, hogy akik érettségizni szeretnének bioszból, azokkal majd úgyis átveszi az összes tananyagot negyedikben, a többieknek pedig nem fog hiányozni az a néhány témakör, amire most nem jut időnk. Hát igen, nem hiába állok jobban bioszból, mint matekból...
Velem ellentétben az osztálytársaimat már kevésbé izgatta, hogy milyen tempóban haladunk az órákon. Ők sokkal inkább azzal voltak elfoglalva, hogy hova menjenek osztálykirándulásra, ugyanis mindenképp három napos kirándulást szerettek volna, Mrs Kean azonban kijelentette, hogy márpedig ő egy napnál többet nem hajlandó eltölteni velük. Állítólag a tavaly történtek miatt, ugyanis Mrs Kean a tavalyi kiránduláson rajtakapta a fiúkat cigizés és iszogatás közben. Nekem viszont mindezekről csak néhány elkapott beszélgetésfoszlány alapján van némi sejtésem, ugyanis a tavalyi kiránduláson se vettem részt, az idein pedig pláne nem tervezek. Végül sikerült kiegyezniük abban, hogy amennyiben két tanár mellett egy szülő is elvállalja a kísérő szerepét, akkor lehet szó több napos útról.
Rám viszont ezek a hírek nem voltak semmilyen hatással, ugyanis én sokkal inkább a nyári szünetet vártam, mikor végre nem kísért több matek doga és ítélkező pillantás. Addig viszont még hátra volt egy hónap...
Mostanra az életkedvem teljesen a béka feneke alá került, a mai matek karóra is csak egy sóhaj volt a reakcióm. Kezdtem beletörődni, hogy bukni fogok. Sőt, már olyan gondolatok kavarogtak a fejemben, hogy talán még jobb is lenne így. Hiszen akkor más osztálytársaim lennének, akiknél tiszta lappal indulnék...
Egyedül a Sunrise-ban próbáltam megerőltetni magam, hogy ne üljön ki a világfájdalom az arcomra. Ez többnyire sikerült is, ugyanis a kávézó továbbra is megmaradt egy nyugis helynek, ahová jófej emberek tértek be. Mondhatni ez a hely lett a mentsváram, ahol kiüríthettem a fejemből a sulival kapcsolatos gondolatokat, és egyedül csak arra kellett figyelnem, hogy ki milyen kávét kér.
Valaki azonban odafent úgy döntött, hogy még ezt a pár óra nyugalmat sem érdemlem meg, így sikeresen elintézte, hogy még jobban elegem legyen az életből.
Ma az egyik lány rendelése egy sima tejeskávé volt annyi kikötéssel, hogy hagyományos tej helyett mandulatejjel készítsük el. Ez így is történt, azonban miután a lány elfogyasztotta az italát, újra megjelent előttem.
- Ne haragudj, de miért fizettem többet a kávéért, mint amennyi az étlapon szerepel? - kérdezte olyan mézesmázos hangon, mint aki biztos abban, hogy én vétettem valami hibát, csak azt akarja, hogy erre magamtól jöjjek rá.
Rápillantottam a számlára, amit az orrom előtt lebegtetett, holott erre semmi szükség nem volt, ugyanis nem volt annyi vendég, hogy ne emlékeznék, mit rendelt tíz perccel ezelőtt.
- Ó, a mandulatej miatt plusz költséget számítunk fel - magyaráztam, ekkor még mosolyogva.
A lány egy pillanatra teljesen lefagyott, míg feldolgozta az információt, majd láttam a felismerést a szemében, mikor rájött, hogy ezt bizony nem én szúrtam el. Azt hittem, ezzel le is zártuk a beszélgetést és mehetek a dolgomra, a lány azonban ahelyett, hogy távozott volna, rendbe szedte az arcvonásait, majd kissé flegmán folytatta a reklamációt.
- De hiszen én nem is kértem mandulatejjel - jelentette ki teljes meggyőződéssel.
Ennek hallatán az én arcomról hervadt le a mosoly, és akaratlanul is kiült rá az egy hónapnyi elfojtott frusztráció. Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak, Josie azonban valószínűleg megérezhette a feszültséget a levegőben, ugyanis gyengéden arrébb taszigált, így mindössze egy vicsorgásra telt tőlem, mielőtt kiléptem volna a lány látóteréből.
- Szia! Miben segíthetek? - erőltetett magára Josie egy professzionális mosolyt, amire én jelen helyzetben biztos nem lettem volna képes.
- A kollégád elszúrta a rendelésemet - folytatta immár dühösen a lány, engem állítva be bűnösnek.
Kénytelen voltam a körmeimet a tenyerembe vájni, hogy még véletlenül se csússzon ki olyasmi a számon, amit később megbánnék.
- Oké, semmi gond. Hozd vissza az italodat, szívesen kicseréljük - folytatta tovább Josie, mire a lány feszültsége kissé alábbhagyott.
- Hát, izé... - hebegte - Ami azt illeti, már megittam - ismerte be.
- Akkor sajnálom, de nem tudok mit tenni.
A lány elképedt, majd hol Josie-ra, hol pedig rám nézett. Mikor úgy látta, nem tud már többet kihozni a helyzetből, hisztérikusan dobbantott egyet a lábával.
- Ide se teszem be a lábam többé - morogta, majd sarkon fordult.
- Azt megköszönjük. Szia! - szólt utána Josie még mindig nyájasan.
Amint a lány kilépett az ajtón, rögtön védekezni kezdtem.
- Nem rontottam el a rendelését - közöltem, csak hogy tisztázzuk a dolgot.
- Tudom - sóhajtott Josie - Úgy néztél ki, mint aki menten megüti, ha nem avatkozok közbe - jegyezte meg.
- Nem szokásom verekedni - kértem ki magamnak.
- Nem szeretnél beszélgetni? - vetett rám egy aggódó pillantást.
- Jól vagyok - jelentettem ki.
Holott egyáltalán nem voltam jól, csak túl makacs voltam, hogy ezt bárkinek is beismerjem.
Általában sokkal jobban kezelem az efféle helyzeteket, a mostani lelkiállapotomban azonban még ez az apró incidens is teljesen rányomta a bélyeget a lelkivilágomra. Így hát alig vártam, hogy végre hazamenjek, ugyanis per pillanat még anyám telenovelláit is szívesebben néztem volna.
Amint hazaértem, szokás szerint azonnal ledobtam a táskámat az ajtó melletti sarokba, mire anyám jelent meg előttem csípőre tett kézzel.
- Hova tetted? - kérdezte fenyegetően, mire én kissé összezavarodva bámultam vissza a táskámra.
- Ahová eddig is - mutattam az ujjammal a sarok felé.
Elképzelni se tudtam, hogy hirtelen mi a baja vele. Mindig is az volt a táskám helye.
- Ne szemtelenkedj velem! Mire költötted el? - folytatta tovább anyám a vallatást, nekem pedig már végképp fogalmam se volt, hogy miről van szó.
- Anya, nem tudom, miről beszélsz - közöltem olyan higgadtan, amennyire csak tellett tőlem.
Anyám is vett egy mély levegőt, hogy megnyugodjon, a kidagadó erek azonban nem tűntek el az arcáról.
- Az apád most számolta át. Nincs meg a teljes összeg - közölte, nekem pedig ekkor kezdett összeállni a kép.
- Most a pénzről beszélünk?
Valami rosszat kérdezhettem, anyám szemei ugyanis résznyire szűkültek.
- Szóval mégis tudod, miről van szó! - kelt ki magából szinte kiabálva.
- Mert nem vagyok hülye! - válaszoltam ugyanolyan hangerővel, mint ő.
- Ne kiabálj velem!
- Te támadtál le, amint beléptem az ajtón!
Anyám dühösen tett egy lépést felém, és csak nehezen álltam meg, hogy ne hátráljak meg.
Sose láttam még ilyennek.
Nagyon ijesztő volt.
- Ott tartjuk a pénzt a nappaliban, te pedig minden este ott alszol - vádaskodott tovább - Valld be, hogy vettél el belőle! Valld be, hogy valami hülyeségre kellett! - üvöltötte egyre hangosabban, mire nálam is elszakadt a cérna.
- DE NEM ÉN VOLTAM!
Az utolsó, amit láttam, az anyám kitáguló orrcimpái voltak, mielőtt a tenyere az arcomon csattant.
Először fel sem fogtam, mi történik, a fájdalom azonban biztosított róla, hogy nem csak képzeltem a pofont.
Megrökönyödve bámultam anyámra.
És én végig azt hittem, hogy Theo az apánktól örökölte a természetét.
Azonnal éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, úgyhogy vetettem egy utolsó méltatlankodó pillantást anyámra, majd sarkon fordultam.
- Azonnal gyere vissza! - ordította utánam, én viszont meg sem hallva törtettem előre a sötét éjszakában és engedtem szabadjára a könnyeimet.
Csak kis idő múlva tudatosult bennem, hogy a jobb kezemben még mindig a kulcsaimat szorongatom, anyám ugyanis olyan gyorsan letámadt, hogy időm se volt eltenni őket, most viszont gyorsan a zsebembe süllyesztettem őket, miközben a másik zsebemben a telefonom vibrált. Biztos voltam benne, hogy anyám hív, így figyelmen kívül hagyva mentem tovább, míg meg nem érkeztem Emilyék házához.
Mielőtt becsengettem volna hozzájuk, gyorsan letöröltem az arcomat a kézfejemmel , azonban tisztában voltam vele, hogy ezzel nem tüntettem el a jelen állapotom nyomait, az arcom ugyanis teljesen feldagadt a sok sírástól.
A számon keresztül szedtem a levegőt, míg arra vártam, hogy kinyíljon az ajtó, az orrom ugyanis teljesen bedugult. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy Emily főz majd nekem teát és minden rendben lesz, mikor feltűnt, hogy az az átkozott ajtó nem igazán akar kinyílni.
Az agyam elutasította azt a lehetőséget, hogy nincsenek otthon, így az első gondolatom az volt, hogy valószínűleg alszanak, hiszen már este tíz óra volt.
Újra becsengettem, nem törődve azzal, hogy felébresztem őket. Majd megbocsátanak nekem...
Hiába nyomtam meg azonban a gombot újra és újra, az ajtó nem nyílt ki, a vészjelző pedig megszólalt a fejemben. A tényeket tagadva ingattam a fejemet, majd kissé hátrébb léptem, hogy fel tudjak nézni a panelházra. Nem kellett sokáig nyújtogatni a nyakamat, ugyanis Emilyék a földszinten laktak, így hamar meg is találtam az ablakukat, amin keresztül természetesen semmiféle fény nem szűrődött ki.
Nem ez volt az első alkalom, hogy Emilyékhez menekültem, és sose fordult még elő, hogy ne lettek volna otthon. Éppen ezért most se készültem fel erre az eshetőségre, így kétségbeesetten néztem körül, miközben azt próbáltam kitalálni, most mégis mitévő legyek.
Ismét sírni kezdtem, miközben fel-alá járkálva próbáltam gondolkodni.
Abban kezdtem reménykedni, hogy bárhol is vannak Emilyék, hamarosan megérkeznek.
Hisztérikusan felnevettem, ami inkább egy horkantásnak hangzott.
Túlságosan is kapaszkodtam a reménybe. És ha napokra elutaztak? Ideje volt számításba vennem azt a tényt, hogy ma nem alszok Emilynél.
Utolsó próbálkozásként előhalásztam a mobilomat, majd megnyitottam a névjegyzéket, hogy kikeressem Emily nevét. Ez cseppet sem volt könnyű feladat, ugyanis a sírástól teljesen elhomályosult a látásom. Végül sikeresen megtaláltam, és hívást indítottam.
- Légyszi, vedd fel - fohászkodtam.
A mobil azonban csak csörgött és csörgött, amíg mérgemben le nem raktam.
Ekkor nem messze észrevettem egy padot, majd lassan oda botorkáltam, miközben próbáltam visszatartani a zokogásomat, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni.
Ahhoz túl makacs voltam, hogy hazamenjek, viszont így, hogy Emilyre nem számíthattam, fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Az összes többi barátom Bridgeport környékén lakott, a legközelebbi vonat viszont csak másnap reggel ötkor indult. Ráadásul ez sem segített volna rajtam, ugyanis az összes iratom és a pénztárcám is a táskámban maradt.
Hálát adtam az égnek, hogy legalább a mobilomat mindig a zsebemben tartom.
Következő lépésként újból elővettem, majd megnyitottam a Messengert.
Tina nem használt közösségi médiát, így a következő ember, akitől segítséget reméltem, az Vicky volt.
Tabitha üzenete: Szia! Ébren vagy még?
Pötyögtem be az üzenetet, azonban nem igazán bíztam válaszban, Vicky ugyanis ilyenkor már rég aludni szokott.
Még ha válaszolt is volna, akkor se tudtam volna, mit mondjak neki.
Hát, tudod, összevesztem anyámmal, úgyhogy most az utcán mászkálok, úgyhogy légyszi mondd már meg a szüleidnek, hogy autózzanak ide ötven kilométert egy olyan barátnődért, akit igazából nem is ismernek, még mielőtt valaki rám támad a sötétben.
Na igen, valószínűleg ennél szebben kéne megfogalmaznom a helyzetemet...
Hiába szorongattam azonban a telefonomat és szuggeráltam Vicky képét, egyáltalán nem akart felvillanni a neve mellett a zöld pötty.
Nyeltem egyet, majd visszaléptem az összes beszélgetésemhez, miközben azon kattogott az agyam, kinek írhatnék még.
Majd hirtelen bevillant.
Josie!
Ráadásul Josie-nak volt jogsija. Őt már szívesebben kértem volna meg, hogy furikázzon az éjszaka közepén.
Tabitha üzenete: Szia! Ébren vagy még?
Pötyögtem be ugyanazt az üzenetet.
Ezúttal sokkal reményteljesebben bámultam a képernyőmet.
- Josie, légyszi, te vagy az utolsó reményem - motyogtam magamban elcsukló hangon, mikor hirtelen megszólalt a telefonom.
Teljesen abban a hitben voltam, hogy Emily hív vissza és ezzel minden meg is oldódott, azonban az utolsó pillanatban sikerült kiolvasnom anyám nevét a képernyőn.
- Hagyj békén! - kiáltottam bele a sötétbe, a szavak azonban teljesen összemosódtak, ahogy kimondtam őket.
A telefonom végre abbahagyta a csörgést, majd megnéztem, nem kaptam-e választ az üzeneteimre, azonban se Vickytől, se Josie-tól nem érkezett reakció.
Ekkor fordult meg a fejemben, hogy végül is a padon is tölthetem az éjszakát. Egy csomó panelház vette körül a területet, így ha álmomban megölnének, tuti akadna legalább egy szemtanú...
Hát, nem ez volt életem legjózanabb gondolata, amire hamar rá is jöttem, így újra megnyitottam az üzeneteimet, majd lefelé kezdtem görgetni, hátha van még valaki, aki segíteni tudna rajtam.
Időközben újabb sírógörcs tört rám, akkor meg pláne, mikor megakadt a szemem az egyik beszélgetésen.
Volt még valaki, aki számításba jöhetett, csakhogy vele már egy hónapja nem álltam szóba. Szégyelltem pont az ő segítségét kérni...
Ekkor ugrott fel a figyelmeztetés, miszerint csak tíz százalék töltöttség maradt.
- Ne, ne, ne, ne - ráztam a fejem kétségbeesetten.
A mobilom nélkül már tényleg nem tudtam, mitévő lennék.
Végül hirtelen felindultságból rányomtam a Mr Verlackal folytatott üzeneteimre és írni kezdtem.
Tabitha üzenete: Jó estét
Azonnal megbántam. Inkább hazamegyek. Ha szerencsém van, anyám már ágyban lesz, úgyhogy nyugodtan pihenhetek, és majd a reggeli vonattal elmegyek Bridgeportba.
Kis híján meggyőztem magam arról, hogy ez a legjobb döntés, amit hozhatok, és már majdnem töröltem is az üzenetet, mikor Mr Verlac beláttamozta a beszélgetést.
Sebastian üzenete: Szia
A torkom összeszorult, hirtelen lélegezni se tudtam.
Az összes barátom cserben hagyott, az az ember meg, akit hetek óta levegőnek nézek, azonnal válaszol...
Még mindig nem tudtam eldönteni, mitévő legyek. Vagy Mr Verlactól kérek segítséget, vagy tényleg hazamegyek. Így vagy úgy, de le kellett küzdenem a makacsságomat.
Tovább bőgtem és az előttem lévő sötét tájat bámultam, mikor ismét rezgett a mobilom.
Sebastian üzenete: Minden rendben?
Ezúttal nem a torkom szorult össze, hanem a szívem...
A könnyeimtől alig látva pötyögni kezdtem.
Tabitha üzenete: Igem, csak a házibal kapvsolatvan lett bolna néhány kérdésen.
Az üzenet elküldése után se vettem észre, hogy mennyi helyesírási hibával sikerült ezt leírnom...
Felálltam, azzal a szándékkal, hogy most akkor én szépen haza ballagok.
Sebastian üzenete: Tabi, hetek óta nem adtam fel házit.
Azt hiszem, tudat alatt azonban mégis Mr Verlac segítségét vártam.
Azonnal visszaültem a padra.
Tabitha üzenete: Öszevestem az anyámal és bem szeretnék otthon lenni. Viszomt bincs hová mennem.
Osztottam meg vele végül a helyzetemet.
Mr Verlac látta az újabb üzenetet, viszont ezúttal nem érkezett semmi reakció tőle.
Percek teltek el így, én pedig egyre hülyébben éreztem magam.
Én buta tényleg elhittem, hogy pont ő fog segíteni...
Ismét felálltam, hogy útnak induljak, mikor újból jelzett a mobilom.
Sebastian üzenete: Ki tudsz sétálni az állomásra?
Majdnem hisztérikusan felnevettem, azonban semmi hang nem jött ki a torkomon, csak az arcom rándult grimaszba.
Erre a segítségre vártam reménykedve....
Biztos voltam benne, hogy azt akarja, vonatozzak el valamelyik barátomhoz, holott ha erre lett volna lehetőségem, akkor nem őt zaklattam volna.
Tabitha üzenete: Igem, de már elmemt az utolsó bridgeporti vomat.
Magyaráztam.
Tabitha üzenete: És pénzem simcs.
Tettem még hozzá.
Sebastian üzenete: Csak sétálj ki az állomásra, légyszi
Végül is mindegy volt, hogy a padnál dekkolok vagy az állomáson, így úgy döntöttem, követem Mr Verlac utasítását.
Tabitha üzenete: Oké
Így hát sétálhattam át a város másik végébe.
A sírásom egy időre abbamaradt, ugyanis most sokkal inkább az kötötte le az agyamat, hogy mindenféle gyilkosokat és démonokat képzeljen el a sötét házak és fák közé. Mert ugyebár a démonok olyan gyakoriak...
Amint kiértem az állomásra, ismét előkaptam a mobilomat, hogy írjak Mr Verlacnak, azonban hiába akartam életre kelteni, a képernyő sötét maradt.
- Ne, ne, ne, ne.
Ijedten néztem körül. Fogalmam se volt, mi lehet Mr Verlac terve, vagy hogy nekem mit kéne tennem.
Arra gondoltam, hogy lehet mégis megy egy járat Bridgeport felé, amiről én nem tudok, így besétáltam az épületbe, hogy leellenőrizzem a menetrendet. Odabent azonnal megcsapta az orromat a hajléktalanok orrfacsaró bűze, így amilyen hamar csak lehetett, távoztam is arra, amerről jöttem.
Odakint taxisofőrök csoportosultak egy kupacba, akik egyértelműen engem bámultak. Nem tudtam eldönteni, hogy a kinézetem miatt, vagy mert egy lehetséges kuncsaftot láttak bennem, mindenesetre elég kényelmetlenül éreztem magam, és végig azért fohászkodtam, hogy egyiküknek se legyen mersze leszólítania.
Egyáltalán nem éreztem biztonságban magam. Korom sötét volt, és többnyire férfiak vettek körül.
A helyzet akkor kezdett még ijesztőbbé válni, amikor egy autó állt meg közvetlenül előttem. A szívem szaporábban kezdett verni, azonban azzal nyugtattam magam, hogy ez még nem jelent semmit, elvégre az autók bárhol leparkolhatnak.
Akkor vitt el majdnem a szívinfarktus, mikor kinyílt a jobb első ülés felőli ajtó velem szemben. A sofőrön kívül nem volt más utas, így most már biztosra vehettem, hogy engem akarnak a járműbe csalogatni.
Lelki szemeim előtt már le is pergett a jelenet, ahogy betuszkolnak az autóba, majd eladnak örömlánynak, vagy esetleg a vesémtől fosztanak meg, mikor hirtelen egy ismerős hang szólalt meg.
- Pattanj be.
Döbbenten kaptam fel a fejemet, majd megkönnyebbülve csusszantam be Dave mellé az anyósülésre.
Egy kő gördült le a szívemről, mikor rájöttem, hogy mégse ma fogok meghalni.
Remegő kézzel kapcsoltam be a biztonsági övet, majd az ablak felé húzódtam. Na nem mintha bármi bajom is lett volna Dave-vel, csak most, hogy már biztonságban voltam, eszembe jutott, hogy milyen pocsékul festhetek, így a pólóm ujjával próbáltam diszkréten rendbe tenni az arcomat.
- Találsz zsepit a kesztyűtartóban - szólalt meg hirtelen Dave.
Próbáltam kinyögni egy köszit, míg kutakodtam, a hangom viszont teljesen berekedt a sok sírástól, így csak valami artikulátlan morgás hagyta el a számat.
Fél csomag zsebkendőt elhasználtam, mire végül kitisztult annyira az orrom, hogy levegőt kapjak, és az arcom is nagyjából felszáradt a könnyektől.
Már egy ideje úton voltunk, mikor eszembe jutott, hogy még egy szót sem szóltam Dave-hez, holott neki köszönhettem, hogy nem kellett az utcán éjszakáznom.
Mielőtt bármit is mondtam volna, elgondolkodtam. Tegeznem kéne, vagy magázni? Fiatal volt, de Mr Verlacot is magáztam. Bár igaz, az ő esetében aligha tehettem volna máshogy, hisz a tanárom volt.
Végül úgy döntöttem, hogy maradok a formalitásoknál.
Egy percnyi torok köszörülés után sikerült is érthetően megszólalnom.
- Köszönöm, hogy elvisz Mr... Umm... - ekkor jöttem rá, hogy igazából nem is tudom a vezetéknevét.
- Csak semmi magázódás - horkant fel - Simán Dave vagyok, köszönöm.
Más körülmények között viccesnek találtam volna a felháborodását, most azonban csak egy biccentéssel tudomásul vettem a kérését.
Többször is észrevettem, hogy Dave aggódva sandít felém, azonban egyszer sem kérdezett rá, mi történt velem, amit nagyra értékeltem.
- Nem fázol? - bombázott helyette ilyesmi kérdésekkel.
- Nem - csóváltam meg a fejemet.
- Meleged sincs? - tudakolózott tovább.
- Nincs.
- Éhes sem vagy?
- Nem.
- Hát jó - nyugtázta Dave - Mindenesetre ha bármi óhajod van, csak szólj.
Hálásan rámosolyogtam, ami mostanra már sikerült is, azonban semmire se volt szükségem egy forró fürdőn és alváson kívül. Mindenesetre jól esett a törődése.
Ezután nem szóltunk többet egymáshoz, helyette az előttünk lévő utat figyeltem. Már tizenegy óra körül járhatott az idő, és azon kívül, amit a kocsi fényszórója megvilágított, semmit sem láttam. Éppen ezért elképzelni se tudom, hogy mégis hogyan vettem észre pont a Shellwood feliratú táblát az út szélén.
Mindenesetre így történt, mire én kissé izgatottan próbáltam megfigyelni az elsuhanó tájat. Egy-két utcai lámpa segített ebben, így szemügyre tudtam venni néhány családi házat.
- Nem errefelé lakik - zökkentett ki Dave hangja a gondolataim közül, mire gyorsan hátra dőltem az ülésen. Csak ekkor tűnt fel, mennyire rá voltam tapadva az ablakra.
- Nem tudom, miről beszélsz - fontam össze a karjaimat magam előtt.
Vártam, hogy mikor fogunk lekanyarodni arra, amerre ő lakik, de Dave továbbra is a főúton haladt, egyre több szántóföld mellett elhaladva, ami a következő város határát jelezte.
Teljesen összezavarodtam.
- Várj, nem hozzá megyünk? - kérdeztem homlokráncolva.
- Szóval mégis tudod, kiről beszéltem - jelent meg egy széles mosoly Dave arcán, mintha rajtakapott volna valamin - És nem, hanem Josie-hoz - tette még hozzá - De ha szeretnéd, akkor hozzá is elvihetlek.
Gondolkodóba estem. Egész végig azt hittem, hogy Mr Verlachoz tartunk. Egy részem kíváncsi volt, hogy hol lakik és vajon hogy nézhet ki a háza belülről, viszont elképzelni se tudtam, mit kezdene velem. Josie sokkal jobb választásnak tűnt, mert nála legalább nem éreztem volna magam kínosan, ha ismét rám törne a sírás.
- Josie jó lesz - határoztam el végül.
- Oké - sóhajtott Dave kissé csalódottan, mintha a kérdésére lett volna egy helyes válasz, én viszont a rosszat jelöltem volna meg.
Ismét csendben folytattuk az utat, nekem viszont tovább pörögtek a fogaskerekek az agyamban.
Fogalmam sem volt, merre lakik Josie azon kívül, hogy Bridgeportban, Dave viszont határozottan száguldott az utakon. Egyértelmű volt, hogy velem ellentétben ő tökéletesen tudta Josie lakcímét. De honnan?
- Megjöttünk - jelentette ki Dave egy idő után.
Mindketten kiszálltunk az autóból, majd kissé szégyenkezve néztem Dave-re.
- Izé, nincs nálam pénz, de ígérem, valahogy meghálálom. Kaphatsz ingyen kávét a Sunrise-ban, vagy amit csak szeretnél.
Dave ismét elmosolyodott.
- Hidd el, nem a kávé miatt járunk a Sunrise-ba - mondta, mire kérdőn felvontam a szemöldökömet - És nem tartozol semmivel - veregette meg gyengéden a vállamat, majd elindult az egyik panelház felé.
Követtem Dave-et, aki a jelek szerint tökéletesen tudta az utat.
A harmadik bejáratig kellett gyalogolnunk, majd miután kinyílt az ajtó, a negyedik emeletig lifteztünk Josie lakásáig.
Épp csak felemeltem a kezemet, hogy bekopogjak, mikor Josie ajtót nyitott. Köszönés helyett a nyakam köré fonta a karjait és megölelt, mire én egy pillanatra lefagytam.
- Menj csak be, mindjárt megyek utánad. A szemben lévő szoba a nappali, ott kényelembe helyezheted magad - engedett el végül.
Bólintottam, majd végigsétáltam a rövid folyosón, míg el nem értem a nappaliig. Ott leültem a kanapéra, ami pont a bejárati ajtóval szemben helyezkedett el, így tökéletesen láttam, ahogy Josie vált még néhány szót Dave-vel, majd megcsókolják egymást.
A szemöldököm az égig szökött.
Tisztában voltam vele, hogy Josie-nak tetszik Dave, arról azonban fogalmam sem volt, hogy ennyire előre haladt a kapcsolatuk.
Ez határozottan megmagyarázta a dolgokat. Kivéve a többes számot, miszerint nem a kávé miatt járnak a Sunrise-ba...
Úgy éreztem magam, mintha valami kukkoló lennék, így gyorsan elfordítottam a fejem, és csak akkor néztem vissza, mikor meghallottam Dave hangját.
- Szia, Tabi - köszönt el tőlem, mire búcsúzóul én is intettem neki.
Ezután Josie odasétált hozzám, majd kissé szánakozva nézett rám.
- Nem is mondtad, hogy együtt vagytok - szólaltam meg, még mielőtt ő kezdett el volna faggatni.
- Én mondtam neked, hogy beszélgessünk - vont vállat, mire elszégyelltem magam.
Eszembe se jutott, hogy azzal, hogy nem akartam az életemről mesélni, Josie-t is arra kényszerítettem, hogy magában tartsa a saját dolgait.
- Most már határozottan kíváncsi vagyok, hogy jöttetek össze.
Josie szélesen elvigyorodott, mint aki alig várta ezt a pillanatot.
- Hát, megkért, hogy legyek a modellje a képeihez - kezdett bele a mesélésbe, miután letelepedett mellém a kanapéra - Fotózás közben kicsit flörtölgettünk, majd elhívott randizni. Úgyhogy elmentünk bowlingozni, ahol véletlenül a lábára ejtettem a golyót, és szerintem az volt az a pillanat, amikor rájött, hogy én vagyok álmai nője - fejezte be, mire a mai nap először elnevettem magam.
- Igen, határozottan az lehetett az a pillanat.
- Mindenesetre azóta együtt vagyunk - vont vállat - Ma is épp randi estet tartottunk, mikor Bash felhívta Dave-et, és elmondta, mi van veled.
Ismét elszégyelltem magam.
- Ne haragudj, amiért elrontottam az estéteket.
- Semmi baj, sok randi estünk lesz még - legyintett Josie, majd komolyabb hangsúllyal folytatta - Szükséged van valamire?
- Csak fürdeni szeretnék - sóhajtottam fel.
- Oké, keresek neked valami pizsit meg törcsit - pattant fel Josie a kanapéról, majd eltűnt.
Megszokásból elővettem a mobilomat, hogy elfoglaljam magam, mikor rájöttem, hogy le van merülve.
- Kaphatok telefontöltőt is? - kiáltottam utána, majd néhány perc múlva vissza is tért az összes általam kért dologgal.
Feltettem a mobilomat tölteni, majd elfoglaltam a fürdőszobát. Addig álltam a zuhany alatt, amíg nem szégyelltem, majd felvettem a kölcsön pizsit. Szerencsére elég hosszú volt, hogy minden testrészemet takarja.
Ezután ismét visszatelepedtem a kanapéra, majd felkapcsoltam a mobilomat.
Josie a szobájában volt, így nyugodtan tudtam ellenőrizni az értesítéseimet.
Sebastian üzenete: Dave már úton van feléd. Ő elvisz Josie-hoz.
Josie üzente: Hallottam, mi történt. Dave most indul érted.
Hát, jobb lett volna ezeket az üzeneteket hamarabb megkapni, de mindegy.
Ekkor ismét felugrott Mr Verlac chatfeje.
Sebastian üzenete: Túlélted az utat Dave-vel?
Ismét a sírás kerülgetett, ezúttal azonban a meghatottságtól.
Tabitha üzenete: Jelentem, még élek.
Sebastian üzenete: Szólj, ha tehetek még érted valamit.
Jól esett, hogy aggódott értem.
Már majdnem megírtam neki, hogy így is sokat segített, ami igaz volt, viszont eszembe jutott valami.
Tabitha üzenete: Néhány szóvicces mémtől határozottan jobb kedvem lenne.
- Miért nem szóltál, hogy már végeztél? - jelent meg ekkor Josie, mire a mobilt azonnal félre is raktam.
- Azt hittem, alszol - vontam vállat.
- És hagyjam ki a lehetőséget, hogy csajos estét tartsunk? Biztos nem - mosolyodott el - Kérsz bort?
- Csak tizenhét vagyok - csóváltam a fejem.
Josie pislogott néhányat, mint aki nem tudja eldönteni, hogy vicceltem-e vagy sem, végül elnevette magát.
- Oké, ez aranyos volt. Na de tényleg, kérsz bort?
Ismét megcsóváltam a fejem. Azon kívül, hogy kiskorúnak számítottam, tényleg nem szerettem az alkoholt.
- Hát jó. Magamnak viszont hozok - jelentette ki, majd eltűnt a konyhában - Van fagyi is! - kiáltotta pár perc múlva.
- Az jöhet! - kiáltottam vissza.
Josie nem sokkal később vissza is tért egy pohár borral és két doboz fagyival.
- Csoki vagy eper?
- Hmm, csoki.
Egy-egy dobozzal a kezünkben elhelyezkedtünk egymás mellett a kanapén, majd Josie bekapcsolta a tévét, és addig váltogatott a csatornák között, míg rá nem lelt egy vígjátékra.
- Egyébként nagyon hálás vagyok, hogy befogadtál - szólaltam meg.
Több ember is bebizonyította ma, hogy törődik velem, én pedig elképzelni se tudtam, hogy fogom ezt megköszönni nekik.
- Jajj te lüke, hisz barátok vagyunk - lökte meg a térdem gyengéden - Fogd fel úgy, mintha pizsibulin lennél.
- Szóval rendelünk pizzát és befonod a hajam? - viccelődtem én is, amit jó jelnek tekintettem.
- Akár. Vagy ki is sminkelhetlek - csillant fel hirtelen a szeme.
- Jajj, inkább ne - húztam el a számat.
- Naa, jó buli lesz - győzködött Josie, én viszont csak a fejemet ráztam - Legalább a körmödet kifesthetem? - kezdett alkudozni.
- Nem - makacskodtam tovább.
- Légyszi. Legalább a lábujjkörmeidet.
Josie olyan könyörgő szemekkel nézett rám, aminek nem sokáig tudtam ellenállni. Azt is láttam rajta, hogy a maga módján így próbál felvidítani, csakhogy én ehhez nem voltam elég csajos csaj.
Nagyot sóhajtottam.
- Legyen. De tényleg csak a lábujjaimat festheted ki.
Josie olyan boldog lett, mintha a karácsony jött volna el, majd el is ment a smink cuccaiért.
Végül megegyeztünk a piros színben, amivel Josie ki is pingált, míg én a fagyimat ettem.
- Na, milyen lett? - kérdezte izgatottan.
- Hát, piros - nyögtem ki - És nagyon szép - tettem hozzá lelkesebben, nehogy megbántsam.
Josie elégedetten elmosolyodott.
- Látod, mondtam én, hogy tetszeni fog.
Ezután tovább folytattuk a fagyi evést és a filmnézést, amíg el nem álmosodtam.
- Nem akarok rád erőszakolni semmit, de hidd el, jót fog tenni, ha kibeszéled magadból a dolgokat - jegyezte meg Josie búcsúzóul, miután kaptam tőle egy takarót.
Tudtam, hogy igaza van.
- Holnap elmesélek mindent - ígértem meg neki, mire Josie még egyszer megölelt, majd elment lefeküdni.
Én is elhelyezkedtem a kanapén, elalvás előtt azonban még egyszer elővettem a mobilomat.
Több mint húsz üzenet jött Mr Verlactól.
Nem hittem volna, hogy ennyire komolyan veszi a kérésemet...
Sorban megnyitottam a mémeket, majd mindegyik után széles mosoly terült el az arcomon.
Tabitha üzenete: Imádom őket :D
Hirtelen lelohadt a mosoly az arcomról, mikor eszembe jutottak a ma történtek.
Tabitha üzenete: Köszönöm, hogy segített
Tabitha üzenete: És sajnálom, hogy hetekig kerültem
Tettem még hozzá, ugyanis emiatt még mindig bűntudatom volt.
Sebastian üzenete: Semmi baj.
Sebastian üzenete: Jobban vagy?
Tabitha üzenete: Határozottan
Sebastian üzenete: Aludj jól
Tabitha üzenete: Jó éjt
Ekkor vettem észre, hogy már rég elmúlt éjfél.
Vajon Mr Verlac miattam maradt fent ilyen sokáig?
A szememet forgatva vetettem el ezt a lehetőséget.
Valószínűleg csak éjjeli bagoly.
Félre tettem a mobilt, majd a plafont kezdtem bámulni. Hiába voltam álmos, túl sok minden kavargott a fejemben ahhoz, hogy nyugodtan tudjak aludni.
Többek között még mindig nem fogtam fel, hogy mivel gyanúsít anyám. Elméletileg pénzt loptam, holott arról se tudtam, hogy a nappaliban tartunk pénzt. Elképzelni se tudtam, mégis hol, ugyanis régimódi helyiség volt, a szekrények könyvekkel és porcelánfigurákkal volt tele. Lehet, hogy a kanapénk feletti festmény mögött van valami titkos széf? Á, biztos nem.
A fogaskerekek akaratlanul is tovább forogtak a fejemben, mikor hirtelen megvilágosodtam.
- Theo! - vicsorogtam dühösen.