Tiltott gyümölcs

21. fejezet - Tabitha

2018. március 27.

Már napok óta nem aludtam rendesen, így álmosan sétáltam ki az állomásra.
Amint felszálltam a vonatra, ledobtam magam rögtön az első ülésre, majd le is hunytam a szemeimet.
- Jó reggelt mindenkinek, a jegyeket kérem! - hasított a levegőbe egy éles női hang, mire azonnal kipattantak a szemeim.
Azonnal kicipzároztam a táskám, hogy kikeressem a pénztárcámat, amiben a jegyemet és az igazolványomat tartom, a kalauz azonban leintett.
- Hagyjad, drágám - mondta, majd a túloldali ülésen helyet foglaló férfi felé fordult.
Jobban szemügyre vettem a kalauzt, és akkor vettem észre, hogy a vörös hajú nő az.
Nem ez volt az első alkalom, hogy ő igazoltatta az utasokat, így már elég sokszor láttam őt. Mindig volt néhány kedves szava hozzám, éppen ezért nagyon szimpatikusnak találtam.
Valószínűleg ő is megjegyezett engem, éppen ezért nem tartotta szükségesnek, hogy ellenőrizze a jegyemet, hiszen diák létemre úgyis ingyen utazok.
A kalauz már épp továbbindult volna, mikor hirtelen ötlettől vezérelve utána szóltam.
- Elnézést, kérhetnék magától egy szívességet? Fel tudna ébreszteni, amint Bridgeportba értünk?
- Persze - mosolygott rám, nekem pedig nem kellett több, ismét lehunytam a szemeimet.
Ígéretéhez híven leszállás előtt meg is rázta a vállamat, hogy felébresszen, én pedig hálásan rámosolyogtam, annak ellenére, hogy belül dühöngtem, ugyanis hiába aludtam, még álmosabb lettem, mint reggel. Ez azonban nem a kalauz hibája volt, így a bosszúságomat megtartottam magamnak.
Szapora léptekkel igyekeztem az iskola felé, majd miután beléptem az épületbe, a szekrényem felé vettem az irányt.
Igazából a legtöbb órán még mindig nem használunk tankönyveket, így csak megszokásból hurcolászom őket magammal abban az esetben, ha esetleg mégis a mai lenne a nagy nap, mikor életünkben először kinyitjuk őket.
Egy ideje már nem fáradok azzal, hogy az osztályba lépve köszönjek a többieknek, ugyanis úgyis csupán néma csend lenne a válasz, így ma is csak Vickyéknek intettem oda.
Vickynek már tegnap Messengeren elújságoltam a hírt, hogy második lettem a versenyen, ő pedig valószínűleg továbbadta Tinának is, így nem éreztem szükségét, hogy odamenjek hozzájuk.
Egyébként is túl fáradt voltam.
Miközben levettem a kabátomat, Sabrina tekintetét éreztem magamon, így felé pillantottam. Eddig is mindig bambán bámult rám, ahányszor ránéztem, az utóbbi időben azonban ő, Jessica és Nora olyan ítélkező tekintettel méregettek, mintha gyilkos lennék. Vagy legalábbis mintha valami egetrengető szörnyűséget követtem volna el...
Végül tudomást se véve róluk mentem ki a mosdóba, majd sétáltam vissza a helyemre.
Miután helyet foglaltam, kikészítettem a tolltartómat, hogy legalább úgy nézzen ki, mintha tanulni járnék a suliba, majd azonnal lehajtottam a fejem a padra.
- Szívem, hazajutottál aztán tegnap? - hallottam meg a hátam mögött Sabrina hangját.
Gyanítottam, hogy Jessicához szól a kérdés.
Ekkor jutott eszembe, hogy ők tegnap francia versenyen voltak, és hirtelen nagyon érdekelni kezdett, mégis hogyan szerepelhettek.
Kényszerítettem magam, hogy ne aludjak el, ugyanis kíváncsi voltam a beszélgetésükre.
Nem szép dolog hallgatózni, de na...
- Igen, miután elmentetek, pár perc múlva jött is a busz - hallottam meg Jessica válaszát.
- Még mindig nem hiszem el, hogy olyan nehéz feladatokat kaptatok - szólalt meg Nora.
- Ne is mondd, azt hittem, lefordulok a székről, mikor elénk tették a képet - válaszolta Sabrina.
A beszélgetésükből azt sikerült leszűrnöm, hogy a francia verseny ugyanolyan menetben zajlott, mint a spanyol, azonban míg nekem az utolsó fordulóban egy szituációt kellett eljátszanom, addig nekik egy képről kellett beszélniük...
- Egyáltalán nem érte meg elmennünk az ötödik és a hatodik helyért - mondta Jessica.
Én kis naiv azt hittem, hogy a spanyol versenyhez hasonlóan a francián is legalább húsz versenyző volt, így nem igazán tudtam hova tenni Jessica mondatát, elvégre húsz ember közül ötödiknek lenni elég szép teljesítmény.
Végül elkönyveltem annak, hogy Jessica valószínűleg túl maximalista ahhoz, hogy elégedett legyen az ötödik helyezéssel. 
Ám ahogy tovább beszélgettek, rájöttem, hogy náluk hat versenyző volt összesen...
Így már világos lett minden. Utolsó helyért tényleg kár volt elmenni.
A beszélgetésük ezután más témára terelődött, én pedig már majdnem elaludtam, mikor hallottam, hogy a földre puffan valami.
Kinyitottam a szemeimet, mire Josh-t pillantottam meg.
Rögtön tudtam, hogy az ő táskájának puffanását hallottam.
- Csövi - mosolygott rám, mikor látta, hogy ébren vagyok - Na mi volt tegnap?
- Második lettem - újságoltam.
- Hisz az tök jó. Gratula.
Tömören elmeséltem neki, milyen feladatok voltak, ugyanis már nagyon szerettem volna aludni, azonban mire a sztori végére értem, Josh előkapta a telefonját, majd nagy lelkesedéssel beszélni kezdett.
- Én meg nagyon vicces videókat találtam tegnap. Muszáj neked is megnézned őket - mondta, és már pötyögte is be az első videó címét.
Sose értettem, mi olyan vicces abban, ha egy másik ember pórul jár, vagy ha az emberek random dolgokat kiabálnak, azonban nem akartam Josh-t megbántani, így nem közöltem vele, hogy egyáltalán nem érdekelnek az ilyesfajta videók, inkább tettetett érdeklődéssel bámultam a képernyőt, és ha úgy véltem, a vicces részhez értünk, próbáltam a leghihetőbb nevetést kicsikarni magamból.
Végül miután végignéztük az összes videót, ismét lehajtottam a fejem a padra, és azonnal el is aludtam.
Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, már Mr Verlac ült a tanári asztalnál, és a noteszét nézegette. Ezt akkor szokta csinálni, mikor azon gondolkodik, mégis kit hívjon ki felelni, így gyanítottam, hogy a második óra még csak nemrég kezdődhetett.
- Vicky - szólalt meg végül Mr Verlac, mire Vicky azonnal feltápászkodott a helyéről.
Legszívesebben tovább aludtam volna, azonban úgy döntöttem, szolidaritásból én is végighallgatom barátnőm feleletét.
- Mrs Decker nem szólt semmit, amiért végigaludtam a matekot? - kérdeztem meg suttogva Josh-t.
- Azt mondta, a te bajod lesz, ha bukni fogsz.
Közben Vicky belekezdett a tananyagba, azonban egyáltalán nem kellett félteni, ugyanis a kis stréber természetesen mindent tudott. Pár perc múlva Mr Verlac le is ültette egy jelessel, én pedig Vicky-re mosolyogtam, amikor találkozott a tekintetünk.
Ezek után a másik oldalra fordítottam a fejem - így az ajtóval néztem farkasszemet-, majd becsuktam a szemeimet.
- Mielőtt elfelejteném, szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy megváltozott a kötelező olvasmányok listája, így a húsvéti szünetben másik könyvet kell elolvasnotok.
Először nem értettem, mégis miért változtatja meg a kötelező olvasmányt két nappal a szünet előtt, aztán leesett.
Ja persze, miattam...
Az osztály nagy részét nem érdekelte a változtatás, hiszen édes mindegy, mit kell elolvasniuk, az olvasónaplót úgyis az internetről lopják, Sabrináék azonban természetesen kiakadtak.
- Pont tegnap kölcsönöztem ki a könyvet a könyvtárból, most vihetem vissza - dühöngött Sabrina Jessicának.
Kívánom, hogy az legyen élete legnagyobb problémája, hogy eggyel több alkalommal kell bemennie a könyvtárba...
- Tanár úr, akkor most mit kell elolvasnunk? - hallottam meg Dora hangját.
- Stephen Mayerstől a Reményfosztottakat.
Valószínűleg a többiek felírták a címet, ugyanis egy időre csend lett, aztán ismét Mr Verlac szólalt meg.
- Na jó. A mai óránk tananyaga Baudelaire, azonban mielőtt belevágnánk, szeretnék tőle felolvasni egy verset.
Számomra ez volt a végszó, és már majdnem ismét elaludtam, ekkor azonban Mr Verlac szavalni kezdett.
Szeretném azt hinni, hogy az olyan sorok miatt nem tudtam aludni, mint a csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő, de lehet... de csak lehet, hogy Mr Verlac hangja is közrejátszott...
Miután Mr Verlac a vers végére ért, neki is látott a tananyagnak, én pedig még mindig ébren voltam.
Ahhoz túl fáradt voltam, hogy felemeljem a fejem és jegyzetelni kezdjek, a szavai azonban határozottan eljutottak a tudatomig.
Nem értettem, miért nem tudok elaludni, hiszen máskor egyáltalán nem zavart Mr Verlac mondandója.
Bár igaz, máskor azon se gondolkodtam el, hogy milyen mély, szexi hangja van...
Csak azután emeltem fel a fejem a padról, miután Mr Verlac óra után távozott a teremből.
Vicky is kiment az osztályból, és mivel egyedül volt, azt hittem, a mosdóba igyekszik, így nem állítottam meg. Pár perccel később azonban egy fehér papírral a kezében tért vissza.
- Hát te? - néztem rá, mire odalépett a padomhoz.
- Fogorvoshoz kell mennem, úgyhogy kértem Mrs Keantől eltávozásit - lebegtette meg a fehér papírt az orrom előtt, majd ő is vetett rá egy pillantást - Ez nem igaz, már megint elírta a nevem - sóhajtott - Nem hiszem el, hogy osztályfőnök létére nem tudja, hogyan írom helyesen.
Vicky tovább dühöngött volna, ekkor azonban egy elsős srác, Tom lépett be a terembe.
Csak azért tudom a nevét, mert elsős létére nagyon jó informatikus, így ha bármi baj van a laptopunkkal, őt hívjuk. Ezen kívül benne van a diáktanácsban, valamint egy csomó versenyen részt vesz. A suli Facebook oldala hetente tölt fel róla képet, hogy mennyire büszkék rá, amiért megnyerte ezt meg azt a versenyt, így igazán nehéz nem tudomást venni a létezéséről.
- Sziasztok, csak szeretnék szólni, hogy ma ebédszünetben lesz a suliújság megbeszélés. Bárki jöhet, aki szeretne az újságba írni, az se baj, ha az első szám készítésében nem vett részt.
Ja igen, a suliújság is az ő ötlete volt....
- A tanári konyha melletti teremben leszünk? - kérdezte tőle Nora.
- Igen - bólintott Tom, majd miután úgy látta, nincs több kérdés, távozott.
Időközben Vicky elfoglalta Josh helyét, padtársam ugyanis a terem másik végében töltötte a szünetet Steve-ék társaságában.
- Te nem szeretnél cikket írni a következő számba? - nézett rám Vicky.
- Passzolom - ráztam a fejem - Inkább hagyok helyet a Titanic ajánló féle cikkeknek - mondtam olyan halkan, hogy Sabrináék ne hallhassák, bár az se érdekel, ha hallották.
Sabrina azonban mással volt elfoglalva.
- Még mindig nem értem, Mr Verlac miért változtatta meg a kötelező olvasmányt - dühöngött - A Reményfosztottak a háború idején íródott, köze sincs a tananyaghoz.
- Remélem, a következő számban is lesz feleletmentesítő - folytatta Vicky.
Elképzelni se tudom, stréber létére miért fontos neki a feleletmentesítő. Én a legtöbb tárgyból pocsékul állok, mégse tudom, melyiken lenne értelme felhasználnom.
Miután becsengettek, kénytelen voltam otthagyni Vickyt, és felsétálni a nyelvi terembe.
Mrs Stasey természetesen közölte a többiekkel, hogy milyen büszke rám, amiért második lettem, az osztálytársaim többségét azonban ez az információ nem érdekelte. A maradék pedig hatalmas szemekkel bámult rám, ugyanis fogalmuk se volt, hogy én versenyen voltam.
Egyedül Kristin volt tisztában mindennel, ő meg is kocogtatta a vállam és gratulált nekem.
Hogy ezután mi történt az órán fogalmam sincs, ugyanis végre elaludtam.
A csengő hangja ébresztett fel, a két spanyol közti szünetben pedig visszamentünk a saját osztályunkba.
Mikor leültem a helyemre, eszembe jutott, hogy órák után pótolni akartam az elmaradt tananyagokat. Azonnal Vickyék padja felé fordultam. Vicky időközben már elment fogorvoshoz, így elfoglaltam a helyét, és Tinát szólítottam meg.
- Szia. Figyu, elkérhetném a füzeteidet?
- Persze - bólintott, majd azonnal matatni kezdett a padban, valamint az ablakpárkányon...
Ez az előnye annak, ha az ember az ablak mellett ül. Nem csak a padba pakolhat, hanem az ablakpárkányra is...
- Tessék - nyomta végül a kezembe a füzeteit - Ha nem tudnád elolvasni az írásomat, csak szólj.
- Köszi - mondtam, majd ottmaradtam dumálni vele, míg be nem csengettek.
A második spanyol homály számomra, ugyanis ismét elaludtam.
Fizikán azonban már ébren voltam...
- Dicsekedtetek már a többieknek? - fordult Mrs Kean Sabrináék felé, miután beírta a hiányzókat.
Sabrina kínosan elmosolyodott és behúzta a nyakát, mint aki el szeretne tűnni.
- Ha ti nem, akkor majd én. Tegnap ötödik és hatodik helyen végeztek a francia versenyen - mondta büszkén Mrs Kean.
Szerintem az osztályfőnökünknek fogalma se volt arról, hogy hatan voltak összesen a versenyen...
Egy ideig még ajnározta és faggatta Sabrináékat, majd nekilátott, hogy elmagyarázza nekünk az új tananyagot.
Ekkor jöttem rá, hogy akárcsak a francia versenyen résztvevők létszámáról, úgy a spanyol versenyről se tudott...
Igazából nem vettem zokon, így ugyanis megúsztam, hogy rivaldafénybe kerüljek és megkapjam ugyanazokat a reakciókat, mint spanyolon.
- Nem szólsz neki, hogy te is voltál versenyen? - kérdezte meg suttogva Josh.
- Csitt - szóltam rá, padtársam pedig vette a lapot.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre kicsengettek.
A többség azonnal megrohamozta az ajtót, és mikor megláttam Tinát, akkor jutottak eszembe a füzetek.
- Ú, Tina, várj! Megfeledkeztem a füzetekről. Nagyon sietsz? Mert lefotóznék pár oldalt és vissza is adom őket.
- Jajj, ne aggódj, nem kellenek a füzetek. Nyugodtan másold át, ami kell, aztán tedd őket a padomba, vagy az ablakpárkányra.
Kissé meglepődtem.
- Biztos? Nem akarsz tanulni belőlük?
- Sose tanulok otthon - magyarázta - Máskor se hordom haza a füzeteimet, szóval tényleg ne aggódj.
- Oké - bólintottam végül, majd elbúcsúztam tőle.
Miután elég sokan távoztak a teremből, körbenéztem, hogy kik maradtak benn.
Amint hátrafordultam, megpillantottam Sabrinát és Norát, így jobbnak láttam nem forogni, és inkább kinyitottam az első füzetet, ami a kezem ügyébe került.
Pont az irodalom volt az...
- Siess, el fogunk késni - sürgette Sabrina Norát.
- Megyek már - nyugtatta Nora, majd együtt ballagtak át a tanári konyha melletti terembe a suliújság megbeszélésre.
Közben hallottam, hogy valaki más is felállt a helyéről, és az ajtó felé közeledik.
- Gratulálok a második helyhez - mosolygott rám Mia, mikor odaért a padom mellé.
Először meglepődtem, hogy tudja, hogy egyáltalán versenyen voltam, aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg Kristin mesélte el neki.
- Ó, köszi - mosolyogtam vissza rá, majd Mia is távozott a teremből.
Ekkor jutott eszembe, hogy Mia is írt cikket a suliújság első számába - az egyetlen cikk volt, ami tetszett-, így valószínűleg ő is a megbeszélésre ment.
Tovább folytattam az új irodalom tananyag átmásolását. Tina írása olvasható volt, ám a jegyzetelése elég tömör, így a szöveget itt-ott kiegészítettem azok alapján, amiket az órán megjegyeztem.
Már pár perce egyedül voltam az osztályban, mikor hallottam, hogy valaki lefelé igyekszik a lépcsőn.
Kettőt pislogtam, és Mr Verlac már el is suhant az ajtónk előtt. Aztán azonban visszafordult, és megállt a küszöbön.
- Szia - köszönt nekem.
- Jó napot - pillantottam fel rá.
- A tananyagokat pótolod? - mutatott a füzetekre.
- Igen - bólintottam.
- Szeretnéd, ha elmondanám a mai irodalom tananyagot? Láttam, hogy aludtál... - ajánlotta fel.
- Nem aludtam - néztem rá.
Mr Verlac arcán láttam, hogy össze van zavarodva.
- Le volt hajtva a fejed a padra - kezdett velem vitatkozni.
- De nem aludtam - mosolyodtam el - Azonban ha nagyon szeretne segíteni, igazán lebetűzhetné nekem "Bódler" nevét - jutott eszembe, ugyanis Tina ötször írta le a költő nevét, mind az ötször máshogy...
- Ne írjam fel inkább a táblára? - kérdezte Mr Verlac, és már el is indult a tábla felé, én azonban gyorsan közbeszóltam.
- Jobban járok, ha lebetűzi.
- B-A-U-D-E-L-A-I-R-E - betűzte, miközben én gyorsan lefirkantottam.
- Köszönöm - mosolyogtam rá hálásan, mire Mr Verlac válaszul bólintott.
- Akkor hát én megyek is. Szia - búcsúzott, majd már épp kilépett a folyosóra, mikor eszembe jutott, hogy megváltozott a kötelező olvasmány.
- Várjon! - szóltam utána - Kölcsönkérhetném esetleg a Reményfosztottakat?
Mr Verlac visszafordult felém.
- Persze. Éppen ezért van a sulinak könyvtára - mosolygott rám.
Ezt a "sulinknak van könyvtára" dolgot hirdetni kéne, ugyanis szerintem a diákok kilencvenöt százaléka nincs tisztában ezzel...
- Leteszem a cuccaimat a kabinomba, aztán hozom is a könyvet - mondta, majd el is indult a kabinjához.
Pár másodperc után hallottam, ahogy nyikorogva kinyílik az ajtó, majd a kulcscsörgést, amikor visszazárta.
Egyáltalán nem vártam el, hogy Mr Verlac kiszolgáljon, és a padomhoz hozza a könyvet, így én is kimentem a folyosóra, és Mr Verlachoz sétáltam, aki akkor zárta ki a könyvtár ajtaját.
Ő eltűnt a helyiségben, én pedig az ajtó előtt várakoztam.
Eközben valaki épp lefelé tartott a lépcsőn, majd Mrs Marin jelent meg a folyosón.
- Szia, Tabitha - mosolygott rám.
Épp azon voltam, hogy köszönjek neki, Mrs Marin azonban tovább folytatta.
- Gratulálok a spanyol versenyen elért eredményedhez  - mondta, miközben odasétált hozzám.
Nagyon meglepődtem...
Tekintve, hogy nem volt vele óránk se ma, se tegnap, elképzelni se tudom, honnan tudta, hogy spanyol versenyen voltam. Elvégre a saját osztályfőnököm se tudott róla...
- Köszönöm - válaszoltam végül, majd visszamosolyogtam rá.
Na pontosan ezért ő a kedvenc tanárom...
- Nem láttad véletlenül Mr Verlacot?
- Idebent van - mutattam a kitárt ajtóra, Mr Verlac azonban pont ekkor jött ki a könyvtárból.
- Bash, pont téged kereslek.
- Baj van? - vonta fel a szemöldökét Mr Verlac.
- Nem működik a nyomtató, kéne a segítséged - magyarázta Mrs Marin.
- Persze, máris megyek - bólintott Mr Verlac, majd szórakozottan felém nyújtotta a könyvet.
Miközben elvettem tőle a Reményfosztottakat, összeért néhány ujjunk, és hirtelen olyan érzésem támadt, mintha villám cikázott volna rajtam végig. 
Mr Verlac ebből valószínűleg észrevett valamit, ugyanis rám sandított, én azonban mereven Mrs Marint bámultam.
Eközben Sabrina és Nora sétált ki a tanári konyha melletti teremből. Felvont szemöldökkel bámulták a társaságunkat, amíg el nem tűntek az osztályunkban.
Végül elbúcsúztam a két tanáromtól, majd ők a lépcső felé vették az irányt, én pedig visszaballagtam az osztályunkba.
- Én mondtam neked, hogy... - mondta csendesen Nora Sabrinának, mikor beléptem a terembe, azonban mikor meglátott engem, elhallgatott.
Ezután néma csendben kerestek ki valamit a táskájukból, majd ismét távoztak.
Tekintve, hogy Nora azonnal elhallgatott, amint észrevett, gyanítom, épp rólam mondott valamit.
Szeretném elhitetni magammal, hogy egyáltalán nem érdekel, mégis mit pletykál rólam, azonban mégiscsak szeretném tudni, miért néznek rám mostanában olyan ítélkezően...
Mikor ismét egyedül maradtam, folytattam a tananyagok átmásolását, azonban nem sikerült végeznem az összes füzettel, így az utolsó pár percben gyorsan lefényképeztem az oldalakat, hogy később folytathassam, majd visszatettem a füzeteket Tina padjába.
Ezután gyorsan elpakoltam, majd visszavittem a könyveimet a szekrényembe.
Ekkor jutott eszembe, hogy én tegnap nyertem egy könyvet, így azt is begyömöszöltem a táskámba.
Ma elég sok ember volt a vonaton, pont nekem sikerült elfoglalnom az utolsó négyes ülést.
Már csak három perc volt hátra az indulásig, mikor egy ismerős alak ment el mellettem.
Chelsea volt az, amin nagyon meglepődtem, ugyanis elsőként távozott órák után a suliból, így el nem tudtam képzelni, akkor hova mehetett, ha most itt van.
Chelsea épp üres helyet keresett magának, ugyanis minden egyes ülést megbámult. Az előttem lévő két üres helyen is végigsiklott a tekintete, azonban nem kérdezte meg, hogy le ülhet-e...
Igazából nem is köszönt, pedig találkozott a tekintetünk...
Tekintve, hogy osztálytársak vagyunk, ez kicsit rosszul esett.
Bár az is igaz, hogy a másfél év alatt egyszer se beszéltünk...
Chelsea továbbsétált, én pedig azon kezdtem gondolkodni, mit kereshet a vonaton, hiszen teljesen más irányban lakik.
Azt, hogy Folkestone-ba jön, kizártam, ugyanis annyira kívül esik Bridgeport körzetétől, hogy az osztálytársaim csak annyit tudnak róla, hogy létezik ilyen nevű hely...
Biztos voltam benne, hogy Shellwoodba utazik.
Azonban mikor leszálltam Folkestone-ban, pár méterrel előttem megpillantottam Chelsea-t...
Meglepődtem, hogy ő is itt szállt le.
Végül Chelsea letért balra, én pedig egyenest folytattam az utam, így időközben teljesen megfeledkeztem róla.
Sokkal inkább az járt az eszemben, hogy hamarosan otthon leszek, anyám és Theo társaságában...
Hirtelen ötlettől vezérelve letértem a város irányába, ugyanis egyáltalán nem akartam hazamenni.
A városban vettem magamnak egy szelet pizzát, majd leültem egy padra.
Általában nem szeretek a szobámon kívül máshol olvasni, most azonban miután megettem a pizzámat, mégis előszedtem a Reményfosztottakat, és nekikezdtem.
Körülbelül a huszadik oldalon tartottam, mikor valaki elkiáltotta magát.
- TABITHAAA!
Ide-oda forgattam a fejem, hogy megtudjam, mégis honnan jön a hang, azonban mielőtt felfedezhettem volna a forrást, Emily már csontropogtatóan ölelgetni kezdett.
Istenem, hogy milyen erősen tud szorítani az a lány...
- Mit csinálsz itt? - ült le velem szembe a padra.
- Olvasok - mutattam fel a könyvem, mire Emily elhúzta a száját.
- Nem szeretem a kötelezőket.
Már majdnem rávágtam, hogy én se, azonban nem szerettem volna megbántani szegény Reményfosztottakat, ez a könyv ugyanis kivételesen tetszett, így inkább nem fűztem hozzá többet a témához.
- És veled mizu? - kérdeztem inkább.
- Épp balettre megyek, de van még egy kis időm.
- Mióta jársz balettre? - néztem rá kérdőn.
- Ma óta - bólintott.
- Az tök jó, de hogyhogy? Mi lett a társas tánccal? - értetlenkedtem még mindig.
- Hát, tudod, hogy miután elballagtunk általánosból, elég sokszor lecserélődött a partnerem. Legutoljára egy tuskó barmot kaptam, és elegem lett az egészből, így otthagytam a táncot - vont vállat.
Meglepődtem, ugyanis nekem ezt eddig nem említette.
- Most azonban jó lenne valami, ami el tudná terelni a gondolataimat, ezért szeretnék elkezdeni balettozni.
- Miféle gondolatokat kéne elterelni?
Emily egy ideig csendben maradt, így azt hittem, már nem is fog válaszolni.
- Meghalt a nagyapám - nyögte ki könnybe lábadt szemekkel.
Nagyon jó kapcsolatot ápoltak, így el tudtam képzelni, micsoda tragédia lehetett számára, mikor megtudta, hogy a nagyapja már nincs többé.
- Részvétem.
Nem jutottak eszembe olyan szavak, amikkel megvigasztalhattam volna, így csak gyengéden végigsimítottam a vállán.
- Sok dolog összejött mostanában. Ezért is járok pszichológushoz.
- És segít?
Reménykedtem, hogy a válasza igen lesz, Emily azonban csak ismét vállat vont.
- Hát, meghallgat - mondta, én pedig jobbnak láttam nem erőltetni a témát.
Emily még maradt pár percig, addig pedig olyan dolgokról faggattam, mint például a suli, azonban eléggé magába roskadt, így olyan volt, mintha nem is lenne jelen, és csak gépiesen válaszolgatott a kérdéseimre.
Végül elbúcsúzott, ugyanis sietnie kellett, én viszont elég rosszul éreztem magam, hogy ilyen állapotban engedem útjára...
Szerettem volna tovább folytatni a Reményfosztottakat, azonban a gondolataim teljesen máshol jártak, így végül visszatettem a táskámba, és csak ücsörögtem, és figyeltem a körülöttem zajló eseményeket.
Később végül erőt vettem magamon, és hazamentem.