Tiltott gyümölcs

19. fejezet - Tabitha

2018. március 15.

Tegnap nem kellett suliba mennem, azonban az éjszakát megint a kanapén töltöttem, ami annyira kényelmetlen volt, hogy inkább már reggel hatkor felkeltem. Vagyis igazából csak ülőpozícióba tornáztam magam, majd bekapcsoltam a tévét. A lehető legkisebbre állítottam a hangerőt, hogy fel ne ébresszem a többieket, majd végigmentem az összes csatornán. Mindenhol a szokásos reggeli beszélgetőműsorokat sugározták, amik már alapból baromi unalmasak, így pár perc után ki is kapcsoltam a készüléket, majd kimentem a konyhába, hogy reggelit készítsek magamnak.
A sulival ellentétben a Sunrise-ban nem kaptam szabadnapot, így ugyanúgy be kellett mennem, ám a vonatom csak dél előtt pár perccel indult, addig pedig fogalmam se volt, mihez kezdjek magammal.
Reggeli után végül kockáztattam, és bementem a szobánkba. Theo ezerrel húzta a lóbőrt, és mivel nem horkolt, lekaptam egy könyvet a polcomról. Végre valahára zavartalanul tudtam olvasni.
Theonak nem szokása a korán kelés, így nagyon meglepődtem, mikor hirtelen arra lettem figyelmes, hogy mocorog az ágyában. Homlok ráncolva vettem kezembe a telefonomat, hogy megnézzem, hány óra van, és ekkor szembesültem azzal, hogy jóval több idő eltelt, mint ahogy én azt gondoltam. Az éjjeliszekrényemre tettem a könyvet, majd a fürdőszobába siettem, hogy minél gyorsabban elkészüljek, ugyanis már tíz perce el kellett volna indulnom az állomásra. 
Épp a tükör előtt fésülködtem, mikor nyílt az ajtó, majd Theo lépett be a helyiségbe.
- Tűnés innen - parancsolt rám álomittas hangon.
- Már mindjárt végzek.
Theo nem törődött a válaszommal. Odasétált mellém, majd akkora erővel lökött arrébb, hogy elveszítettem az egyensúlyomat, és nekiestem az ajtónak. A kilincs az oldalamnak nyomódott, és már ekkor tudtam, hogy még sokáig nyoma marad. Baromira fájt, és legszívesebben megvertem volna Theot, de tudtam, hogy semmi értelme nem lenne, ugyanis csak felbőszíteném, és hamarabb verne meg ő engem, mint én őt. Így csak dühösen fújtattam egyet, majd rohantam is az előszobába, hogy magamra kapjam a cipőmet.
- Mégis mit képzelsz, hová mész? - jelent meg ekkor anyám.
Figyelmen kívül hagyva anyám kérdését vettem fel a másik cipőmet.
- Kérdeztem valamit!
- Barátokhoz - hazudtam automatikusan.
- Tegnap láttad őket. Egy napot igazán kibírsz nélkülük.
Már hetek óta nem beszélünk anyámmal, így nagyon meglepődtem, hogy ekkor négy mondatra is méltatott. Mondanivalója azonban egyáltalán nem érdekelt, így fogtam a kulcsaimat, és már nyitottam is az ajtót.
- Szia, anya.
- Azonnal gyere vissza! - kiáltott utánam, ám már pont becsuktam az ajtót.
Vártam egy pillanatot, ugyanis kíváncsi voltam, utánam-e fog jönni, azonban nem történt semmi. Anyám túlságosan fél a szomszédok reakciójától ahhoz, hogy jelenetet rendezzen.
Sietve igyekeztem az állomásra, ahová a vonatom indulása előtt öt perccel meg is érkeztem.
A vonaton nagyon megéheztem, így mikor Bridgeportba értem, vettem magamnak egy lángost ebédre.
- Szia Josie - köszöntem a pult mögött álló lánynak, mikor beléptem a Sunrise-ba.
- Szia. Csak később kezdődik a műszakod - nézett rám homlok ráncolva.
- Tudom, de ma nem volt suli, és csak most jött vonatom.
Igazából ment volna egy óra múlva is, azonban minél hamarabb el akartam jönni otthonról.
- És nyugi, egyébként is még ebédelni szeretnék - mutattam fel a kezemben tartott lángost.
- Nyugodtan, addig tartom a frontot - mosolygott rám Josie, és már el is indult az egyik asztal felé, hogy felvegye a rendelést.
Miután megettem a lángost, átöltöztem az egyenruhámba, majd neki is álltam dolgozni.
Alig telt el pár perc, mikor Mr Verlac lépett be az ajtón.
Én épp a pult mögött álltam, és onnan figyeltem a tanáromat.
Azt hittem, leül valamelyik asztalhoz, ehelyett azonban odajött hozzám.
- Szia - köszönt nekem.
Már a nyelvem hegyén volt egy szia, mikor rájöttem, ki is áll előttem.
- Jó napot.
Mindig annyira fura érzés iskolán kívül magázni, hiszen alig pár évvel  lehet idősebb Theonál.
- Eszpresszót kér? - kérdeztem, ugyanis mindig azt rendel.
- Most már inkább egy Caffè Lattét - nevette el magát - Elvitelre - tette hozzá.
- Rendben - mosolyogtam rá, majd neki is álltam, hogy elkészítsem a rendelését.
Josie eközben az egyik asztal vendégeivel foglalkozott, akik éppen fizettek, majd miután ez megtörtént, távoztak, Josie pedig odasétált hozzám a pult mögé.
- Szia Bash - mosolygott Mr Verlacra.
- Szia Josie.
Josie háttal a pultnak dőlt, miközben úgy vigyorgott, mint a tejbetök. Jelentőségteljesen rám nézett, majd kicsit se feltűnően Mr Verlac felé intett a fejével. Kérdőn és értetlenül bámultam Josie-ra, ugyanis fogalmam se volt, mégis mit akar velem közölni. Mr Verlacra pillantottam, azonban az egyetlen dolog, amit észrevettem, hogy ugyanolyan fehér ing van rajta, mint aznap, mikor színházba mentünk.
- Tessék - nyomtam végül Mr Verlac kezébe a rendelését egy mosoly kíséretében.
Mr Verlac egy ideig a zsebében kotorászott, majd a kávé háromszoros árát tette ki a pultra.
Már épp azon voltam, hogy nyissam a kasszát visszajáróért, mikor Mr Verlac megszólalt.
- Tartsd meg - mosolygott rám, majd még mielőtt tiltakozhattam volna, távozott.
Josie továbbra is szélesen vigyorgott mellettem.
- Csak hogy tudd, nekem sose ad borravalót.
- Nem tehetek róla, hogy a sóher napjain fogod ki őt mindig - válaszoltam, Josie pedig hangosan felnevetett.
A nap gyorsan telt, és hirtelen azon kaptam magam, hogy a műszakom már véget is ért. Kiszolgáltam még az utolsó vendégemet, majd megszabadultam az egyenruhámtól. Öltözködés közben vettem észre a baromi nagy lila foltot az oldalamon. Hirtelen fogalmam se volt, mégis hogy került oda, majd eszembe jutott a reggeli incidens.
Ezután hazavonatoztam, vacsorára készítettem magamnak egy meleg szendvicset, majd miután anyám bevonult a szobájába, ismét kiköltöztem a nappali kanapéjára.
Lefekvés előtt még lecsekkoltam a suli honlapját, amit jól tettem, mert új helyettesítést tettek közzé. Így tudtam meg, hogy hat órám helyett csak öt lesz, ugyanis elmarad a bioszunk, helyette pedig a matek lesz megtartva. Természetesen első órán, hiszen Mrs Deckerrel a legjobb indítani a napot.
Bepakoltam a szükséges füzeteimet a táskámba, majd visszamentem a kanapéra aludni.
Reggel elintéztem a szokásos rutinomat, majd kisétáltam az állomásra. Idáig nem volt semmi gond, a vonat a szokásos időben megérkezett, én pedig felszálltam. A baj akkor kezdődött, mikor elértük Shellwoodot, a vonat pedig megállt, pedig még el se értük az állomást. Ekkor még igazából nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, ugyanis ilyesmi már többször is előfordult. Teljesen biztos voltam benne, hogy öt perc után ismét elindulunk, így addig azzal szórakoztattam magam, hogy szemügyre vettem a távolban lévő házakat. Azon kezdtem gondolkodni, hogy milyen vicces lenne, ha az egyikben pont Josh-ék élnének.
Vagy Mr Verlac...
A vonat még mindig nem indult el, így megnéztem, mennyi az idő.
Kár volt.
Bárhogy számoltam, biztos voltam benne, hogy késni fogok a suliból. Ez nem lett volna akkora probléma, ha az ember nem Mrs Deckerrel kezdi a napot, aki már öt perc késés miatt is lependerít a tíz körmödről.
Végül a vonat ismét elindult, én pedig azért szurkoltam, hogy minél hamarabb Bridgeportba érjünk.
Leszálláskor az állomáson lévő órára pillantottam, ami alapján tudtam, hogy öt percem van megtenni egy tízperces utat. Végül futni kezdtem, a körülöttem lévő emberek pedig kicsit se néztek hülyének...
Még mielőtt beléptem volna az épületbe, sokat gondolkodtam azon, hogy először elmenjek-e a szekrényemhez a könyveimért, vagy rögtön az osztályunk felé vegyem az irányt. Végül megegyeztem saját magammal, hogy ne kockáztassuk meg Mrs Decker haragját, matekra úgyse kell könyv, így irány az osztály, könyvekért pedig elmegyek óra után.
A suli ajtaja becsapódott mögöttem, majd továbbra is futva közlekedtem a folyosón.
Épp lekanyarodtam volna az osztályunkhoz, mikor megcsúszott a lábam. Tudtam, hogy el fogok esni, így próbáltam valamiben megkapaszkodni.
A kezem a levegőt markolta, azonban mégis sikerült megúsznom az esést, ugyanis valaki elkapott a derekamnál fogva.
- Whoa, vigyázz - szólalt meg az illető, aki stabilan tartott, míg én újból megtaláltam az egyensúlyomat.
Bár nem estem el, megmentőm keze a kilincs által okozott sérülésemre vándorolt, az arcom pedig fájdalmas grimaszba torzult.
Ekkor mintha hüvelykujjak simítását éreztem volna, azonban ezt lehet csak beképzeltem. Az azonban biztos, hogy a testem valamitől bizseregni kezdett.
Hirtelen rádöbbentem, hogy megmentőm arca nagyon közel van az enyémhez, és bár rengetegszer néztem vele farkasszemet, mégse jutott el a tudatomig, ki is áll előttem.
Másodpercekig bámultam az előttem lévő szemekbe, amik egyébként gyönyörű kékek voltak, de ez most mellékes...
Végül hátrébb léptem Mr Verlactól.
- Mennem kell, Mrs Decker már így is dühös lesz - hebegtem, majd megkerültem Mr Verlacot, és bekopogtam az osztályunk ajtaján.
Nem vártam meg a választ, rögtön kinyitottam az ajtót, miközben Mr Verlac még mindig engem bámult.
Már épp nyitottam a számat, hogy elnézést kérjek a késésért, mikor észrevettem, hogy nincs is bent tanár.
Szóval a nagy semmiért taknyoltam el majdnem a folyosón...
A többiek nem igazán vettek rólam tudomást, egyedül Sabrina bámult engem bambán, miközben kifújtam a levegőt, majd gyorsan levetettem a kabátomat, és a székem háttámlájára terítettem.
- Már azt hittem, nem jössz - szólalt meg Josh.
- Csak késett a vonatom - magyaráztam lihegve, majd Mrs Decker is megérkezett.
- Jó reggelt mindenkinek - köszöntött minket.
Mikor helyet foglaltunk, ajtónyikorgás szűrődött be a folyosóról. Biztos voltam benne, hogy Mr Verlac lépett be éppen a kabinjába, ugyanis egyedül az ő ajtaja nyikorog ennyire.
Még mindig zavarban voltam a pár perccel ezelőtti események miatt, a matekóra azonban annyira siralmas volt, hogy nem kellett sok idő, míg Mr Verlac teljesen kiment a fejemből.
Spanyolóra végén megvártam, míg mindenki kimegy a teremből, majd odaballagtam Mrs Stasey-hez.
- Tanárnő, átgondoltam a dolgot, és arra jutottam, hogy szeretnék részt venni a versenyen.
Kissé túloztam azzal, hogy szeretnék rajta részt venni, ugyanis még mindig rám tör az idegesség, ha eszembe jut, hogy versenyeznem kell, ennél udvariasabban azonban nem tudtam megfogalmazni a mondanivalómat.
- Reméltem, hogy így döntesz - mosolygott rám Mrs Stasey - Megyek és keresek neked feladatlapokat az előző évekből, hogy lásd, mire számíts. Az egyik szünetben majd leviszem neked őket.
- Rendben - mosolyogtam rá, majd elköszöntem tőle.
Mrs Stasey végül fizika után jelent meg a feladatlapokkal.
- Tessék, ennyit sikerült találnom. Idén is hasonló feladatok lesznek, legalábbis nem küldtek értesítést bármiféle módosításról. Ha szükséged lenne bármiféle segítségre, nyugodtan keress meg.
- Rendben, köszönöm - mondtam, Mrs Stasey pedig távozott is a teremből.
- Hát ez meg ki volt? - hallottam meg Sabrina hangját a hátam mögött, aki suttogva szerette volna feltenni a kérdést Jessicának, ez azonban nem igazán jött össze neki.
Fogalmam sincs, hogy Sabrina választ kapott-e a kérdésére, de továbbra is kíváncsian tekingetett az irányomba, én pedig szinte hallottam a fogaskerekeket az agyában, ahogy azt próbálta összerakni, mégis miért kaptam egy halom papírt az egyik tanártól.
Bár fogalmam sincs, hogy miért nem kérdezte meg, ha annyira tudni szerette volna, de mindegy...
Tesin Mr Monaghan szerencsére nem tervezett be semmit, így hagyta, hogy tollaslabdázzunk. Azonnal össze is álltam Vickyvel és Tinával, majd háromszög alakzatot kialakítva próbáltuk egymásnak ütögetni a labdát, azonban annyit szerencsétlenkedtünk, hogy inkább maradtunk a kettes felállásnál. Először Vicky és én játszottunk, addig Tina a terem széléről figyelt minket. Ezután egy Vicky-Tina meccsre került sor, majd ismét én következtem, ezúttal azonban Tina volt az ellenfelem.
Mr Monaghan öt perccel kicsengetés előtt engedett el minket, hogy legyen időnk átöltözni. Mindenki azonnal az öltöző felé vette az irányt, mi azonban velük ellentétben a mosdóba igyekeztünk.
Az öltöző az épület ellenkező szárnyában van, ami annyira kihalt, hogy még a fűtés sincs bekapcsolva, így télen nagyon imádtunk átöltözni a hideg teremben. Vickyékkel végül megelégeltük a dolgot, azóta pedig mi inkább a mosdóban öltözködünk.
- Jesszus de büdös vagyok. És így buszozzak haza - szólalt meg Vicky.
- Hékás, mi meg vonatozunk - céloztam magamra és Tinára.
- Szerintem áldani fognak az utasok, hogy fél órát kell egy légkörben tölteniük velem.
Jót nevettem Tina megjegyzésén, majd visszamentünk az osztályunkba. Ott azonban rögtön el is köszöntek tőlem, ugyanis utolsó óra lévén már mindenki sietett haza.
Végül csak én maradtam a teremben és Nora.
Noráról tudomást se véve előszedtem a Mrs Stasey-től kapott feladatlapokat.
- Milyen papírok azok? - szólalt meg hirtelen Nora.
- Spanyol - feleltem kurtán, majd hogy megelőzzem a kérdések özönét, inkább kiültem a folyosóra.
Volt egy olyan sejtésem, hogy Nora Sabrina miatt szeretett volna minél több információt kicsikarni belőlem, nekem azonban eszem ágában se volt, hogy megkönnyítsem a dolgukat. 
Miközben a feladatokat nézegettem, valaki elment előttem, és fel se kellett néznem, hogy tudjam, Mr Verlac az. Pár másodperc múlva meg is hallottam kabinja ajtajának nyikorgását.
Talán egy percet ha bent volt a helyiségben, majd ismét kulcsra zárta az ajtót, és elindult a folyosón.
- Szia - köszönt nekem, így kénytelen voltam ránézni, majd felém nyújtotta a kezét - Ezeket Lucie küldi.
Nem igazán láttam, mit nyújt felém, így csak akkor tudatosult bennem, hogy a megígért görög mitológiás könyv az, mikor már én tartottam a kezemben.
Meglepett, hogy tényleg elhozta nekem.
Láttam, hogy valami kikandikál a könyvből, így kinyitottam, és egy rajzot találtam.
- Lucie csinálta. Direkt neked. És a szívemre kötötte, hogy ezt továbbítsam - nevette el magát Mr Verlac.
Szinte már magam előtt láttam a buzgó és lelkes Lucie-t.
- Aranyos - nevettem el magam én is - És a pillangó is - mondtam a rajzra célozva.
- Honnan tudod, hogy pillangó? Ha nem mondta volna el, hogy az, mostanáig se jöttem volna rá - ráncolt a homlokát Mr Verlac.
- A múltkori rajzai alapján raktam össze - céloztam arra az alkalomra, mikor én vigyáztam Lucie-re, míg Mr Verlac a postán volt - Egyébként se nehéz kitalálni. Itt van a két szárnya, látja? - kérdeztem, miközben ujjal körberajzoltam a szárnyak körvonalát.
- Nem igazán - csóválta még mindig nevetve a fejét Mr Verlac - A versenyre készülsz? - váltott inkább témát.
- Igen, Mrs Stasey adott néhány korábbi feladatlapot, hogy képben legyek, mire is vállalkoztam.
- Ha mégis megbánod, hogy részt veszel a versenyen, nem engem fogsz hibáztatni, ugye?
- Háááát... - húztam el direkt a válaszom, mire Mr Verlac ismét elnevette magát.
-  Hát akkor jó felkészülést. És vigyázz a folyosókon.
Ekkor jutott eszembe, hogy mi is történt reggel.
- Köszönöm - válaszoltam.
Mr Verlac ismét elindult a kabinja felé, én pedig visszamentem az osztályunkba, hogy eltegyem a táskámba a könyvet.
- Mr Verlackal beszélgettél? - kérdezte meg rögtön Nora.
- Igen, vele.
- Mit akart? - kíváncsiskodott tovább.
- Csak kölcsönadott egy könyvet - feleltem pont akkor, mikor visszacipzároztam a táskámat.
A következő kérdése valószínűleg az lett volna, hogy mégis miféle könyvet, azt már azonban nem vártam meg, inkább ismét kiültem a folyosóra.
Miközben a spanyol feladatokat nézegettem, hallottam, hogy jelez a telefonom.
Emily üzenete: Suliban vagy még?
Elképzelni se tudtam, miért szeretné ezt Emily tudni, azonban rögtön válaszoltam.
Tabitha üzenete: Igen. Majd húsz perc múlva megyek ki az állomásra.
Emily láttamozta az üzenetemet, többet azonban nem írt.
- Na szia, én megyek - lépett ki pár perc után Nora az osztályunkból, majd távozott.
Kis idő elteltével követtem a példáját.
Épp a buszmegállók mellett sétáltam, mikor valaki lelkesen elkezdett rohanni felém.
Nem akartam elhinni, hogy Emily az, ugyanis még sose láttam Bridgeportban.
- Tabithaaa - kiáltotta, és ekkor már biztos voltam benne, hogy de bizony ez Emily.
Emily azonnal rám vetette magát, és teljes erejével ölelgetni kezdett. Mereven tűrtem, hogy összeroppantsa a csontjaimat, majd én is párszor megveregettem a hátát, végül pedig elengedett.
- Hát te meg mit csinálsz itt? - kérdeztem meg azonnal.
- Pszichológushoz jöttem - jelentette ki Emily, én pedig a homlokomat ráncoltam.
- Mióta jársz te pszichológushoz?
- Ez lesz az első alkalom. De csak másfél óra múlva kell ott lennem. Gondoltam addig dumálhatnánk.
- Gyere, meghívlak addig egy kávéra - mosolyogtam rá, majd fejemmel jeleztem neki, hogy kövessen.
Alig váltottunk néhány szót, mikor Mr Verlac jött velünk szembe.
- Sziasztok - mosolygott ránk, majd ment is tovább.
Emily tátott szájjal bámult utána.
- Ez meg ki volt?
- Az irodalomtanárom.
- Akit eltaláltál az ajtóval? - nevette el magát.
- Az - sóhajtottam.
- Azt nem mesélted, hogy ilyen jól néz ki.
- Jesszusom, miért mondja ezt mindenki? - emeltem égnek a tekintetemet.
- Mert van szemünk - vágta rá Emily - Az én sulimban ne akard tudni, milyen tanárok van. Az egyik konkrétan meglopta a diákokat.
- Mégis hogyan? - ráncoltam a homlokomat.
- Bekamuzta, hogy valami kirándulást szervez a diákok részére, és akik szeretnének menni, azok fizessék be az összeget. Aztán kiderült, hogy nincs is semmiféle kirándulás, a tanárt pedig azóta se láttuk.
- Az aztán igen.
Emily tovább mesélt a tanárairól, én pedig hirtelen azon kaptam magam, hogy áldom az eget, amiért a mi sulinknak csak Mrs Decker jutott.
Végül megérkeztünk a Sunrise-ba, majd helyet foglaltunk az egyik asztalnál.
- Szia kölyök - jött oda hozzánk Francis - Azért jöttél, hogy a munkahelyeden költsd el a fizetésedet? Örülök neki - mondta, mire hangosan felnevettem - Csak viccelek - mosolyodott el ő is - A vendégeim vagytok. Mit hozhatok nektek?
- Ha már ilyen nagylelkű vagy, szerintem beérjük a legdrágább kávéval - nevettem még mindig.
- De csak mert rólad van szó, kölyök - válaszolta Francis, majd magunkra hagyott minket.
- A főnököd? - kérdezte Emily.
- Igen - bólintottam - Na de beszéljünk rólad. Miért is kell pszichológushoz menned?
- Hát, tudod, hogy eddig se voltam mentálisan stabil. És megeshet, hogy elkövettem egy apró butaságot... - mondta, miközben a kezét bámulta.
- Akarom tudni, hogy mégis miféle butaságot?
Emily végre rám nézett, majd a fejét csóválta.
Jobbnak láttam nem erőltetni a témát.
- Inkább mesélj te. Mi a helyzet azóta, mióta nálunk aludtál? Ritkán írsz mostanában.
- Csak a szokásos - válaszoltam, és most rajtam volt a sor, hogy a kezemet bámuljam.
- Theo?
- Pontosan - mondtam, és nagyon reméltem, hogy nem kér meg, hogy részletezzem a dolgokat.
- És anyud?
- Az intő óta nem áll szóba velem. Ha mégis, akkor egy jó szava sincs hozzám.
Francis épp ekkor ért oda hozzánk, majd letette elénk a kávékat.
- Egészségetekre.
- Köszi, Francis - mosolyogtam rá.
- Szívás az élet - sóhajtott Emily.
- Az már egyszer biztos - értettem vele egyet.
Ezután még jó egy órát beszélgettünk, majd elkísértem a pszichológusához, aki kiderült, hogy csak egy utcával rendel arrébb.
Emily búcsúzóul ismét megölelt, majd hazavonatoztam.