Tiltott gyümölcs

25. fejezet - Tabitha

2018. április 25.

Anyámmal újra beszélőviszonyban vagyunk. Azonban csak azért, mivel időközben új telenovellára függött rá, és már égett benne a vágy, hogy valakivel megbeszélje a látottakat. Mivel azonban ilyen ember nem volt a közelben, beérte azzal, hogy nekem elmesélje, mi is történik.
- Ezek Armando emberei - magyarázta nekem tegnap lelkesen, fejével a TV felé biccentve.
A baj mindössze annyi volt, hogy én éppen tanulni próbáltam. A szobánkban Theo kiabálásától nem tudtam volna koncentrálni, így úgy voltam vele, ha anyám telenovellát is néz, azt jobban figyelmen kívül tudom hagyni. Az eszembe se jutott, hogy ha kiülök a kanapéra, nekem is kötelezően tudnom kell, mi történik a TV-ben.
- Nézd már! - paskolta meg anyám a térdemet, mire nagyot sóhajtva felnéztem a füzetemből.
A képernyőn épp egy fiatal srácot hurcolt be egy helyiségbe két nagyobb darab ember.
- Ő Franco. Armando féltékeny rá, amiért Rosario még mindig szerelmes belé, úgyhogy meg akarja öletni - magyarázta anyám, majd lelkesen ismét a térdemet kezdte paskolni, mikor egy lány is megjelent a helyiségben - Ez pedig Sara. Lefogadom, hogy Franco végül mellette fog kikötni.
- Nagyszerű - forgattam a szemem, majd tekintetem visszasiklott a füzetemre.
- Most nézd! - kiáltott fel anyám ismét pár másodperccel később.
Nagyot sóhajtottam. Eddig az volt a baja, hogy nem töltök elég időt a tanulással, most meg amikor tanulnék, mindenáron azt akarja, hogy a telenovellára figyeljek. A fene érti a felnőtteket.
A képernyőn Sara éppen sörétes puskával fenyegette meg a két férfit, hogy engedjék el Francot.
- Szuper. Most, hogy Franco megmenekül, tanulhatok végre? - néztem kérdőn anyámra, aki annyira beleélte magát a látottakba, hogy szerintem nem is hallotta, mit kérdeztem, mindenesetre nem zaklatott tovább.
Mint mindig, most is a kanapén aludtam. Este tíz volt, én pedig már kényelmesen elhelyezkedtem, azonban egyáltalán nem voltam álmos, valamint Vicky se, akivel éppen chateltem.
Amint jelzett a telefonom, automatikusan rákattintottam a chatfejre abban a tudatban, hogy Vickytől jött válasz.
Sebastian üzenete: Te mindig hajnalban jársz aludni?
A homlokomat ráncolva bámultam a képernyőt. Teljesen másról beszélgettünk, egyáltalán nem vágott témába a kérdés. Aztán vettem észre, hogy nem is Vicky írta az üzenetet.
Amikor ráírtam Mr Verlacra a prezentációval kapcsolatban, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy mi még fogunk valaha az életben chatelni.
Tabitha üzenete: Nem, van, hogy egyáltalán nem alszok.
Féltem, hogy merre fog terelődni a beszélgetés, így még gyorsan hozzátettem.
Tabitha üzenete: Ne aggódjon, mindjárt nézek valami horrort esti mese gyanánt, aztán alszok is.
Ezután Vickytől is érkezett válasz, így épp neki pötyögtem, mikor Mr Verlactól újabb üzenet jött.
Sebastian üzenete: Neked vér és kifröccsenő bél segít az alvásban?
Tabitha üzenete: Tudom, fura vagyok.
Egy ideig ismét nem jött válasz Mr Verlactól. Azon kezdtem aggódni, hogy valami totál nagy baromságot mondtam és Mr Verlac most tényleg furának tart.
Ismét megráztam a fejem.
Mégis mióta érdekel engem, hogy Mr Verlac mit gondol rólam?
Végül Mr Verlac újból írt.
Sebastian üzenete: Nézd meg A  lépcsőt.
Tabitha üzenete: Az horror?
Sebastian üzenete: Nem, de garantáltan segít elaludni.
Erre nem tudtam mit válaszolni, így mellőztem Mr Verlacot és Vickyvel beszélgettem tovább. Nem telt el azonban sok idő, és Vicky közölte, fáradt. Csalódottan búcsúztam el tőle, majd videókat kezdtem el nézni. Aztán valahogy ismét Mr Verlac üzeneteinél lyukadtam ki.
Végülis, utána nézhetek, mi az a film, amit ajánlott...
Elég béna cím volt, így elsőre nem is dobta ki a filmet, mindössze random lépcsős képeket kaptam találatként. Aztán megtaláltam.
Felvont szemöldökkel bámultam a fekete-fehér képkockára.
Tabitha üzenete: Ez a film még gyerekkorában jelent meg?
Ismét hamarabb pötyögtem, mint gondolkodtam. Más tanártól tuti random karót kaptam volna ezért, Mr Verlactól azonban már nem tudtam, mire számítsak.
Sebastian üzenete: Igen, és folyton a Tom és Jerryvel párhuzamosan adták a TV-ben. Életem tragédiája volt, hogy választanom kellett, melyiket nézzem.
Szinte hallottam Mr Verlac hangját a fejemben, ahogy drámaian előadja ezt a "tragédiát".
Nem tudtam megállni, muszáj volt mosolyognom.
Azt azonban nem tudtam eldönteni, hogy a film tényleg annyira jó, vagy Mr Verlac ironizált és annyira borzalmas.
Végül úgy döntöttem, kiderítem.
A film elején nem lepődtem meg. Egy lépcső volt látható, amin az emberek fel-le járkáltak. Azonban azt hittem, ez csak nyitójelenet, és mindjárt átvált egy másik helyszínre. Akkor kezdtem kételkedni a dologban, mikor tizennyolc perce még mindig ugyanazt a lépcsőt mutatták.
Felvont szemöldökkel bámultam a nyüzsgő embereket.
Ezek szerint a film annyira borzalmas...
A jelenet nem változott, azonban egyre több dolog tűnt fel.
Volt egy férfi karakter, aki egy idő után ismerősnek tűnt. Figyelmen kívül hagytam a többi járókelőt és csak a férfira koncentráltam, mikor észrevettem, hogy szorosan egy másik férfi nyomába szegődik, majd elcseni a pénztárcáját. Nem sokkal később a tolvaj ismét megjelent, ezúttal óvatosan körbekémlelt, majd egy nő ékszerét lopta el.
Egy kisfiú fel-le ugrándozott a lépcsőn, majd percekkel később megjelent egy nő, aki karon fogta és felfelé rángatta.
Ekkor jöttem rá, hogy mindegyik fel-le sétáló emberkének története van, ám ahhoz külön kell őket megfigyelnünk, hogy meg is értsük, máskülönben csak a kusza, emberektől nyüzsgő lépcsőt látjuk.
Az agyam eltompult, a sétáló emberek pedig elálmosítottak, így a következő emlékem, hogy hajnalban felébredek, a mobil pedig kiesik a kezemből.
Mr Verlacnak igaza volt, a film tényleg segített elaludni.
Miután sikerült visszaaludnom, nem is ébredtem fel többet az ébresztő csörgéséig.
A Reményfosztottak még mindig nálam volt, ugyanis azt terveztem, elolvasom Lucie görög mitológiás könyvét, majd a két könyvet együtt adom vissza Mr Verlacnak. Időközben el is olvastam, azonban nem tudtam, mikor kerítsek sort a visszaadásra. Nem akartam, hogy az egész osztály lássa, hogy Mr Verlactól könyveket kaptam kölcsön, ugyanis ígyis a kis kedvencének tartottak. Azt meg nem tudtam, Mr Verlac melyik nap mikor végez, így nem akartam megkockáztatni, hogy olyankor keresem meg nap végén, mikor már rég hazament.
Ma azonban az utolsó óránk vele volt, és bíztam benne, hogy amint a terem kiüresedett, én még el tudom csípni Mr Verlacot a kabinjában.
Egyszerű terv volt, valamiért mégis baromi ideges voltam a kivitelezés miatt. Már reggel is, mikor jobban kellett volna aggódnom Mrs Thompson kémia dolgozata miatt...
Valamennyit készültem rá, így szerencsére nem voltam teljesen elveszve, mikor Mrs Thompson letette elém a lapot, valamint Josh segítségében is bíztam, ugyanis túlságosan megszoktam, hogy minden órára puskát készít. Ez alkalommal azonban Josh idegesnek tűnt, és túlságosan gyakran pillantott az én dolgozatom felé. Furcsálltam, ugyanis egyedül irodalmon szoktam neki segíteni, a logikai kérdésekre ugyanis nem tudott puskát készíteni, kémiára azonban minden ott volt a füzetben.
Jó barát lévén hagytam, hogy másoljon rólam, azonban miután Mrs Thompson összeszedte a dolgozatokat, szóvá tettem Josh-nak a dolgot.
- Hogyhogy nem készültél puskával? - kérdeztem halkan, hogy a tanárnő ne hallja.
Tudtam, hogy Josh utál tanulni, a puskái segítségével azonban sikerült elég jó eredményeket elérnie, ami a többi fiúra nem volt jellemző.
- Jajj, tudod, túl elfoglalt voltam - magyarázkodott, miközben a kezével fura mozdulatokat tett.
Felvont szemöldökkel bámultam rá. Steve szokott hasonló mozdulatokat csinálni, azonban míg nála ez a lazaság jele volt, addig Josh-tól görcsösnek hatott, látszott, hogy csak megjátssza.
Ha az a mozdulat nincs, talán még el is hiszem, hogy tényleg elfoglalt volt. Azonban tudtam, hogy mennyire szeretne beilleszkedni a többi fiú közé, akik jobban elvannak egymással, mint vele. Csupán azóta lóg velük gyakrabban, mióta ő is elkezdett cigizni. Már azt is épp elég furának tartottam, de úgy voltam vele, kamaszok vagyunk, ha nem az ő hatásukra, akkor Josh máskor próbálta volna ki a cigit. A jegyei szándékos lerontása azonban már súrolt egy bizonyos határt.
Meg szerettem volna neki mondani, hogy nem kell megváltoznia ahhoz, hogy a többi fiú elfogadja, azonban nem tudtam, mennyire értékelné, ha én akarnám neki megmondani, mit is kezdjen az életével. Végül annyit vaciláltam, hogy mondjak-e valamit vagy se, hogy Mrs Thompson nekikezdett a tananyagnak, és inkább rá figyeltem.
Napközben láttam párszor Mr Verlacot elsuhanni az ajtónk előtt, ilyenkor pedig mindig eszembe jutott, hogy mire készülök nap végén. Mentségemre szóljon, bármelyik tanárról lehetett volna szó, ugyanilyen ideges lettem volna. Egyszerűen utálom zaklatni őket.
Próbáltam lejátszani magamban a jelenetet, hogyan is fog lezajlani az egész. Bekopogok, Mr Verlac kinyitja az ajtót, kezébe nyomom a könyveket, esetleg rám mosolyog, majd el is tűnök a fenébe. Nem nagy dolog.
- A mosdóban öltözünk, ugye? - zökkentett ki Vicky hangja a gondolataimból a tesi előtti szünetben.
- Igen.
A mosdó túl szűk volt ahhoz, hogy az osztály összes lánya ott öltözzön át, az öltöző pedig az épület másik végében volt, ráadásul nem is fűtötték, így mostanában elég sok lány nem zavartatva magát az osztályban öltözött át. Én erre képtelen lettem volna, úgyhogy Vickyékkel mi még mindig a mosdót választottuk.
Mivel jó idő volt, Mr Monaghan az órát az udvaron tartotta.
- Sarah, miért nem vagy átöltözve? - nézett Mr Monaghan a lányra óra elején, akire eddig nem szenteltem túl sok figyelmet, úgyhogy csak ekkor tűnt fel, hogy magassarkú, rövid szoknya és póló van rajta.
Annyira azonban nem lepődtem meg, ugyanis egy ideje mindig így jár tesire, Mr Monaghannak azonban ezek szerint nem tűnt fel.
- Sajnos nem tudok tornázni, tanár úr. Tudja, női gondok - mondta nyájasan Sarah, Mr Monaghan pedig nem firtatta tovább a dolgot.
Ha valahova feljegyezte volna, hogy ki mikor milyen kifogással nem tud tornázni, talán feltűnt volna neki, hogy Sarah-nak nem lehetnek női gondjai már egy hónapja...
- Na jó, mivel ma ilyen csodás idő van, futni fogunk - mondta, mire az osztály egyértelműen kifejezte a nem tetszését - Öt kör az épület körül. Kezdhetitek is - csapta össze a két tenyerét, mire a fiúk, mint akik épp versenyen volnának, azonnal neki is indultak.
A lányok ennél jóval ellenállóbak voltak. Mi összegyűltűnk egy kupacba, majd megvártuk, míg az elöl lévők elindulnak, majd utána kapcsoltunk át valami kocogás félére.
Én is mindössze addig erőltettem meg magam, míg Mr Monaghan szeme előtt voltunk, majd amint eltűntünk az épület mögöt, azonnal lassítottam.
Nem szeretek futni, na.
Linda is elég passzív volt a tornaórákon, ő azonban sokkal cselesebben csinálta a dolgot. Mr Monaghan nem tartotta számon, ki mennyi kört futott le, vagy épp hol tart, így miután Linda végzett az első körrel, odalépett Sarah-hoz, majd együtt eltűntek az épület sarka mögött.
Jó, amiatt egy rossz szavam se lehet, amiért Linda nem futotta le a köreit, hiszen én is eléggé próbáltam megúszni a dolgot, Linda azonban utána se bukkant fel, ehelyett óra végéig Sarah-val beszélgetett, Mr Monaghannak pedig fel se tűnt.
Épp a harmadik körnél tartottam, mikor az épület mögött futásról kocogásra váltottam, a lábam pedig beakadt valamibe és elestem.
Ez az én szerencsém. Télen a jégen csúszok el, máskor meg a gaz tesz el láb alól...
Épp Chelsea futott előttem, aki egy pillanatra visszanézett, majd mit sem törődve velem tovább futott.
Épp feltápászkodtam, mikor megállt mellettem valaki.
- Jól vagy? - nézett rám Mandy.
Kissé fura volt, hogy pont ő állt meg mellettem. Nem beszéltem vele életemben sokat, azonban fejben őt is a menők közt tartottam számon, akiknél mostanában kötelező ellenséggé váltam. Ráadásul jóban volt Sabrináékkal, akik meg pláne ki tudja miket beszélhettek rólam.
- Persze, semmi bajom - nyugtattam meg, Mandy pedig a száját harapdálta, mint aki azon töpreng, mondjon-e valamit vagy se.
Végül mintha mi sem történt volna, tovább folytatta a futást. Nekem azonban ezek után még kocogni se volt kedvem, így az utolsó két kör felét sétálva tettem meg.
Óra után a fiúk azzal hencegtek, ki volt a gyorsabb, mire a többiek azonnal magyarázkodni kezdtek, mégis mi akadályozta őket abban, hogy elsők legyenek.
Végül eljött az utolsó óra. Kivételesen Chloe önként jelentkezett felelőnek, így a többiek nyugodtan ülték végig az óra elejét. Többen is túl nyugodtak voltak és beszélgetésbe kezdtek, így Mr Verlacnak nem egyszer kellett rájuk szólnia, hogy csendben legyenek.
Mint általában, most is saját jegyzetet készítettem Mr Verlac magyarázata alapján. Ez Josh-nak is feltűnt, így óra végén nyájasan rám mosolygott.
- Lefotózhatom a füzeted?
- Persze - toltam elé szórakozottan a füzetet, miközben Mr Verlacot figyeltem. Épp a cuccait rendezte egy kupacba, majd elköszönt tőlünk és kiment a teremből. Épp a padunk előtt ment el, mikor Josh-tól visszavettem a füzetem és a táskámba vágtam.
Azért kezdtem fohászkodni, hogy a többiek minél előbb elmenjenek, Mr Verlacot pedig még a kabinjában találjam, ugyanis semmi kedvem nem volt a tanáriban keresni őt és összefutni Mrs Deckerrel vagy Mrs Keannel.
Az osztály végül lassan kiürült, az épület elcsendesedett. Ha volt is még valamelyik osztálynak órája, ők fent voltak az emeleten, úgyhogy nem sok vizet zavartak.
Nagy levegőt vettem, majd a folyosó végére sétáltam Mr Verlac kabinjához. Egy ideig azonban csak álltam és az ajtóra írt nevet bámultam. Ha valaki fél éve azt mondta volna, önként fogom egyszer Mr Verlacot a kabinjában felkeresni, tuti a képébe nevetek.
Ismét nagy levegőt vettem, majd bekopogtam.
Egy ideig nem történt semmi, már kezdtem azt hinni, nincs is bent.
Végül kinyílt az ajtó.
- Umm, jó napot - mondtam kissé félszegen - Visszahoztam a könyveket - nyújtottam felé a két könyvet.
Miközben átadtam neki, a válla fölött benéztem a kabinba. Nem tudom, mit vártam, ugyanis ugyanolyan volt, mint a többi tanáré, csak sokkal több könyvvel.
Végül visszaterelődött a tekintetem Mr Verlacra.
- Köszi. Lucie már kíváncsi volt a véleményedre - jegyezte meg.
- Mondja meg neki, hogy nagyon tetszett - mondtam, majd elmosolyodtam, mikor magam elé képzeltem Lucie-t. Nagyon hiányzott.
Mr Verlac az arcomat fürkészte, majd lazán az ajtó oldalához dőlt. Nem úgy tűnt, mint akit zavarok, így én se voltam már olyan görcsös.
Bezzeg ha Mrs Deckert kerestem volna fel, tuti leharapta volna a fejemet, ha nem a másodfokú egyenlettel kapcsolatban zavarom. Bár hogy Mrs Decker és Mr Verlac egyáltalán nem hasonlítanak, rég tudom.
- Csak hogy tudd, ezek után Lucie olyan lelkes lesz, hogy az összes könyvét el fogja akarni veled olvastatni - figyelmeztetett Mr Verlac, a szája sarkában mosoly bujkált.
- Szuper. Milyen könyvei vannak? - mentem bele a játékba.
- Többnyire pónis. Pónik az űrben. Pónik a tengerparton. Pónik a réten. Szerintem nincs olyan hely, ahol ne lettek volna pónik.
- Hmm, Pinkie Pie-ról van valami?
- Biztosan, de szerintem Rainbow Dash menőbb - mondta, mire belőlem kitört a nevetés, és Mr Verlac szája is széles mosolyra húzódott - Nyolcéves unokahúgom van, nem ér ítélkezni - tette hozzá, mikor a nevetésem kezdett alábbhagyni.
Hirtelen hangokat hallottam a másik folyosó felől, mire azonnal odakaptam a fejem, de csak a takarító néni volt az.
- Megnézted a filmet? - szólalt meg hirtelen Mr Verlac, ismét magára vonva a figyelmemet.
- Elkezdtem - vallottam be.
- Meddig bírtad? - mosolyodott el ismét.
- Valahol húsz perc és fél óra között. Úgyhogy igazán elspoilerezhetné, hogy a tolókocsis bácsi végül felkerült-e a lépcső tetejére.
- Fel - bólintott Mr Verlac még mindig mosolyogva - És ezek szerint rájöttél a film lényegére.
- Rá. De attól még tuti nem nézném végig - horkantottam, majd nem tudtam, hogyan is folytassam, ugyanis fogalmam se volt, Mr Verlac miért ezt a filmet ajánlotta - Ugye nem ez a kedvenc filmje? - szégyelltem el kissé magam, mikor eszembe jutott ez az eshetőség.
- Nem - csóválta meg a fejét - Lenyűgöz az ötlet, hogy minden egyes karaktert külön kell figyelni, hogy megtudjuk a történetét, de attól még számomra is ugyanolyan unalmas végignézni.
Bólintottam, nem igazán tudtam, mit mondhatnék még, így kínomban a cipőmet kezdtem bámulni.
- Umm, nekem mennem kell. Kezdődik a műszakom a Sunrise-ban - törtem meg végül a csendet - Köszönöm még egyszer a könyveket.
- Igazán nincs mit - mondta Mr Verlac, majd elbúcsúztunk egymástól.
A Sunrise-ban Josie arról mesélt, milyen volt Dave-nél a fotózás.
- Neked is ki kéne próbálnod - mondta Josie már vagy ötödjére.
- Mondtam már, nem vagyok modell alkat - sóhajtottam, ugyanis nem értettem, miért akarja Josie mindenáron, hogy Dave lefotózzon.
- Nem kell hozzá modellnek lenned. Gondolj rá úgy, mint egy családi fotózásra. Amit aztán több száz ember megnéz...
- Nem - ráztam meg ismét a fejemet.
- Pedig Dave nagyon jó képeket csinál - próbálta Josie  máshogy megközelíteni a dolgot.
- Tudom - vágtam rá túlságosan is gyorsan, mire Josie arcán széles mosoly jelent meg.
- Honnan? - a hangja túl kíváncsi volt, én pedig úgy éreztem magam, mint akit rajtakaptak valamin.
- Láttam a Facebook oldalát - vallottam be kelletlenül, majd inkább a kávé készítésre szenteltem minden figyelmemet. Azonban nem tudtam mit tenni, a Mr Verlacról készült képek ott lebegtek a szemem előtt.
Josie egy ideig engem bámult, mint aki biztos benne, hogy mondani fogok még valamit, én azonban szándékosan nem vettem róla tudomást. Végül megelégelte a dolgot, és ő se nyaggatott tovább.