Tiltott gyümölcs

20. fejezet - Sebastian

2018. március 26.

Tegnap vasárnap lévén tovább tudtam aludni...
Ami annyit jelent, hogy hat óra helyett csak fél nyolckor keltem.
Mielőtt bárki is komplett idiótának nézne, szeretném tisztázni, hogy az a másfél óra nagyon is sokat tud tenni. Emellett minél hamarabb kel fel az ember, annál több dologra jut ideje.
Ébredés után azonnal meg is főztem magamnak a szokásos reggeli kávémat, majd leültem a TV elé, hogy tudomást szerezzek a nagyvilágban zajló aktuális eseményekről.
Egyszóval ugyanolyan reggel volt, mint bármelyik másik.
Egészen addig, míg kilenc órakor meg nem csörrent a telefonom.
A kijelzőről leolvastam Dave nevét, majd felvettem.
- Haló? - szóltam bele.
- Ébren vagy már? Hogy nézel ki? Emlékeztetsz még egy felmosórongyra? - támadt le a kérdéseivel, miközben visszavittem a bögrémet a konyhába.
- Neked is jó reggelt, Dave.
Csak azért, mert már úgyis a konyhában voltam, átsétáltam az előszobába, és belenéztem az ott lévő falitükörbe.
Végigsimítottam a borostámon, amit még elég tűrhetőnek véltem, így úgy döntöttem, majd máskor borotválkozok.
- Nincs nálam jóképűbb férfi a világon - motyogtam ironikusan a telefonba.
- Remek! Be tudnál jönni most a stúdióba?
- Most akarsz lefotózni? - esett le azonnal.
- Igen. Tekintettel voltam rád, és direkt hétvégére időzítettem.
Csendben maradtam, ugyanis még mindig nem dolgoztam fel, hogy Dave engem akar modellnek a képeihez.
- Szabadnapot is vettem ki. Kérlek, mondd, hogy nem hiába volt - szólalt meg ismét Dave, mikor feltűnt neki a hallgatásom.
Végül nagyot sóhajtottam.
- Szerencséd, hogy már tegnap elkészítettem a dolgozatokat.
- Ez a beszéd - lelkesedett fel ismét Dave - Ki kéne rittyentened magad. A molylepkék még nem rágták meg az öltönyödet, ugye?
- Háhá, nagyon vicces - forgattam a szemem, aztán rájöttem, hogy Dave nem lát engem - Pár perc és ott vagyok - mondtam, majd meg sem várva Dave válaszát kinyomtam a telefont.
Az öltönyömet egész jó állapotban találtam meg a szekrényemben, azonban tény, hogy ritkán hordok elegáns ruhákat, így jó pár percig babráltam a nyakkendőmmel, mire végre sikerült megkötnöm.
Miután elkészültem, el is indultam a stúdióba.
Belépve a helyiségbe azonnal megpillantottam Dave-et, aki épp a világítással játszadozott.
Valószínűleg meghallhatta a lépteimet, mert a válla fölött felém pillantott.
- Na végre, már azt hittem, nem jössz - sóhajtott fel megkönnyebbülten.
Mikor úgy vélte, sikerült mindent megfelelően beállítania, felém fordult.
- Csak húsz perce hívtál.
Dave szólásra nyitotta a száját, aztán azonban mégis becsukta, majd tekintete visszasiklott a lámpákra.
Végül megfordult, és ismét a világítással kezdett babrálni.
- Azt már nem állítottad be az előbb? - kérdeztem homlok ráncolva.
Dave válasza egy hatalmas sóhaj volt, majd kifakadt.
- Sandrával képtelenek vagyunk megegyezni egy időpontban, amikor lefotózhatnám, így nincs egy női modellem se. A Facebook és Instagram oldalamat már napok óta megcsináltam, így azonban nagyon gázul néz ki, hogy egy kép sincs feltöltve. Szóval ezért vagy most itt. A te képeid által fogom bemutatni, mit is tudok, és röhögj ki, de izgulok. Szeretnék minél előbb befutni. Nem akarok életem végéig taxizni - hadarta.
- Hé, vegyél egy mély levegőt! - szóltam rá.
Dave eleget tett az utasításomnak, és sikerült lenyugodnia.
- A képeid jók lesznek, munkát meg bármikor válthatsz, mint legutóbb.
Dave ide-oda ingatta a fejét, végül bólintott.
- Szóval, hova álljak? - kérdeztem meg gyorsan, ugyanis attól tartottam, ha nem szólok közbe, képes lesz még egyszer átállítani a világítást.
- Oda - mutatott a fehér háttér felé.
- Most komolyan csak egy sima fehér hátteret kapok?
- Majd photoshoppolok köréd pacikat, úgy jó lesz? - kérdezte, miközben kézbe vette a fényképezőgépét.
- Tökéletes - nevettem fel, majd feszengve beálltam a helyemre.
- Azért próbálj meg pózolni.
- Bocs, hogy fogalmam sincs, mégis mit kéne csinálnom.
- Csinálj úgy, mintha megigazítanád a nyakkendődet, és nézz rám.
Dave vagy ezerszer kattintott a gépével, mire végre új pózba állított be.
A tizedik póz után Dave lebámult a fényképezőgépének kijelzőjére, majd a fejét kezdte csóválni.
- Ha olyan borzalmasak lettek a képek, még mindig felhívhatod Jamie-t.
- Ne hidd, hogy nem próbálkoztam be nála is. Azt mondta, túl elfoglalt - válaszolta Dave, miközben átnézte a fotókat - Egyébként az egyetlen hibájuk, hogy túlságosan látni, hogy beállítottak - pillantott fel végre rám, majd gondolkodóba esett - Ismételd meg a nyakkendős pózt, csak ezúttal ne rám nézz, hanem fordíts a jobbra a fejed.
Eleget tettem a kérésének, mire ismét kattintott vagy százszor, majd azonnal meg is nézte, hogy sikerültek a képek.
- Sokkal jobb - jelentette ki.
Ezután már csak olyan fotókat csináltunk, amiken mindenhova néztem, csak Dave-re nem.
- Oké, most csináljunk néhány képet a zakód nélkül is - szólalt meg Dave egy idő után.
- Hová tegyem? - kérdeztem, miután kibújtam a zakómból.
- Csinálj úgy, mintha eldobnád - utasított Dave, majd újabb temérdek kattintás következett - Oké, most vesd át a válladon.
Néhány kattintással később Dave ismét lepillantott a kijelzőre, arcáról azonban semmit se tudtam leolvasni.
- Oké, most tényleg dobd ide azt a zakót - mondta, mire nagy ívben felé dobtam, ő pedig elkapta, majd egy közelben lévő szék háttámlájára tette - Most, hogy végre összebarátkoztatok a fényképezőgéppel, próbálkozzunk meg ismét olyan képekkel, amiken rám nézel. Csinálj úgy, mintha az ingujjadat igazgatnád, és nézz ide.
- Olyan képek nem lehetnének, amiken a nyakkendő sincs rajtam? Esküszöm, már szinte fojtogat - panaszkodtam, miután Dave leeresztette a fényképezőgépet.
- Ne rinyálj, kibírod - közölte velem, néhány pózzal később azonban mégis megengedte, hogy megszabaduljak a nyakkendőmtől - Oké, ennyi kép szerintem elég lesz - szólalt meg ismét néhány perccel később.
- Megnézhetem őket? - kérdeztem, mire Dave felém nyújtotta a gépet.
Fura volt magamat viszont látni a kis kijelzőn.
Azt meg már vagy százszor megbántam, hogy reggel nem borotválkoztam meg.
- Mielőtt bármi kivetnivalót találnál bennük, szólok, hogy még úgyis túl fognak esni némi utómunkálaton.
- Tudom, hisz megígérted a pacikat - mondtam a lehető legkomolyabban, mire Dave felröhögött.
- Amúgy kösz a segítséget. Pár nap és viszontlátod majd a képeidet a Facebookon.
- Már rögtön a Facebookon? Jóvá se kell őket hagynom?
- Téged ismerve, inkább nem.
Dave túl jól ismer, ugyanis biztos, hogy még az utómunkálatok után is belekötnék a képekbe. Természetesen olyan hibákba, amiket csak én látok magamon...
- Kajás vagyok. Beugorhatnánk valahova. Benne vagy? - nézett rám Dave kérdőn, mire bólintottam.
A nap nagy részét Dave-vel töltöttem, hazaérve pedig előszedtem az aktuális olvasmányomat.
Lefekvés előtt megszabadultam a borostámtól, majd bedőltem az ágyba.
Reggel esőkopogásra ébredtem, így rögtön azután, hogy megittam a reggeli kávémat, kikészítettem az esernyőmet, hogy semmiképp se felejtsem otthon.
Azonban mire kiértem a buszmegállóba, az eső elállt...
Bridgeportban ugyanolyan állapot uralkodott, mint Shellwoodban: fekete felhők gomolyogtak az égen, esni azonban nem esett... egyelőre.
Miután beléptem a suli épületébe, a kabinomba mentem, ahol lepakoltam a cuccaimat, majd a tanári felé vettem az irányt.
Valamikor aztán becsengetés előtt pár perccel döntöttem úgy, hogy visszamegyek a kabinomba.
Miközben lefelé tartottam a lépcsőn, észrevettem egy csomó olyan diákot, akik nem a mi tanítványaink. Először furcsálltam a dolgot, öt másodpercnyi gondolkodás után azonban bevillant, hogy a spanyol verseny miatt jöttek.
Azonnal megpillantottam Tabithát is a folyosón, aki épp a barátaival beszélgetett.
Szerettem volna neki néhány biztató szót mondani, azonban nem akartam megzavarni őket, így végül csak egy köszönésre futotta tőlem.
A kabinomba előszedtem a táskámból a dolgozatokat, amiket még szombaton készítettem el az elsősök számára, majd még elintéztem néhány dolgot, mikor meghallottam a csengőt.
Felkaptam a másodikosok tankönyvét, a noteszemet és a tolltartómat, majd elindultam órát tartani.
Tabitha még mindig a folyosón ücsörgött, ez alkalommal azonban egyedül volt.
Mindenképp beszélni szerettem volna vele a verseny előtt, így amint odaértem hozzá, megszólaltam.
- Hogy vagy? - tettem fel a lehető leghülyébb kérdést, ugyanis egyértelmű volt, hogy ideges és izgul.
Tabitha összerezzent a hangom hallatán, majd rám emelte barna szemeit.
- Idegesen - vallotta be.
- Nincs miért izgulnod, menni fog - biztattam, bár biztos voltam benne, hogy nem tőlem hallotta ezt először, így átkoztam magam, amiért egy sablon szöveggel próbáltam elűzni az idegességét.
- Mitől olyan biztos ebben mindenki?
- Mert hiszünk benned - mosolyogtam rá.
Tabi mintha meghatódott volna, majd néhány másodpercig farkasszemet néztünk.
Ebből tudtam, hogy sikerült valami olyasmit mondanom, amit mástól még nem hallott.
Végül megköszörültem a torkomat.
- Na jó. Én most megyek, és megszívatom az osztálytársaidat - mondtam, mire Tabitha őszintén felnevetett.
Ezek után már tudtam, hogy minden rendben lesz vele, de azért még utoljára felé fordultam.
- Sok sikert.
- Köszönöm - mondta, majd beléptem a másodikosok termébe.
- Jó reggelt! - köszöntem nekik, majd azonnal leültem a számítógép elé, hogy beírjam a hiányzókat.
Mindenkit be kellett jelölnöm, aki nem tartózkodott a teremben, így nem számított, hogy Tabitha az iskola képviseletében nem volt jelen, őt is be kellett írnom.
- Kik hiányoznak? - fordultam a többiek felé.
- Sarah - kiabálta be azonnal valaki.
Nagyot sóhajtottam, ugyanis az a lány több időt tölt iskolán kívül, mint iskolában...
- Jessica és Sabrina sincsenek itt, de ők versenyen vannak - jelentette be Nora.
- Attól még be kell írnom őket.
- De minek? - értetlenkedett Nora.
- Mert ez a szabály. Az osztályfőnökötök majd úgyis igazolja, hogy versenyen voltak.
Nora még tovább értetlenkedett, én azonban feladtam, hogy elmagyarázzak olyasvalamit, amiről én egyáltalán nem tehettem.
- Na jó. Ki szeretne felelni? - tettem fel a kérdést, mire mindenki azonnal elhallgatott.
Átlapozgattam a noteszemet, majd döntöttem.
- Nora, gyere.
Nora körbepillantott a teremben, majd ismét rám nézett.
- Nora vagy Dora? - kérdezte meg végül.
- Te. Gyere.
- Most csak azért hív ki, mert meg mertem kérdezni, hogy miért írta be Jessicáékat hiányzónak?
- Nem, azért hívlak ki, mert utoljára októberben feleltél. Na gyere.
- Jajj - csúszott ki a száján, majd ide-oda tekintgetett, majd végre felemelkedett a székről, aztán azonban mégis visszaült - De nem tudok semmit - jelentette ki végül.
Nagyot sóhajtottam, ugyanis októberben ugyanezt eljátszotta, majd szóról szóra elmondta a tananyagot...
- Gyere - szóltam rá határozottabban.
Nora végül csoszogva kisétált a tábla elé, majd beletúrt a hajába.
- Szóval... umm... az egzisztencializmus egy olyan filozófiai irányzat, amely szerint akkor találhatjuk meg önmagunkat, amikor határszituációkba kerülünk, és nem a megszokott módon cselekszünk. Határszituáció például a halál, szenvedés, bűn... - vágott bele a tananyagba, minden ötödik szava után tíz másodperces szünetet tartva.
Biztatásul bólintottam, ugyanis eddig mindent helyesen mondott.
- Jajj, ne nézzen így rám - szólalt meg Nora hirtelen.
- Mégis hogy?
- Hát úgy.
Ekkor tudtam meg, hogy tudok "úgy" nézni... Bármit is jelentsen ez.
Ezek után azonban inkább az előttem lévő noteszemre koncentráltam, és rá se néztem Norára.
- És... jaajj, nem tudom - kezdte megint.
- Naturalizmus... - segítettem ki.
Felelés közben még legalább tízszer elmondta, hogy "nem tudja", mégis szóról szóra visszamondott mindent, amit a füzetbe írtunk...
Nem akartam tizenegyedszerre is hallani, hogy nem tudja, így gyorsan leültettem egy jelessel.
Szerintem ma én is ugyanannyira vártam, hogy kicsengessenek, mint a diákok...
A szünetet a tanáriban töltöttem, ahol Mrs Marinnal beszélgettem.
- Nem tudod, miért voltak reggel idegen diákok a folyosón? - fordult felém Mrs Marin.
- A spanyol verseny miatt.
- Ó, tényleg. Teljesen megfeledkeztem róla. Tőlünk is részt vesz valaki rajta?
- Tabitha a másodikból - bólintottam.
- Az igen. Ezek szerint jól megy neki a spanyol.
Ha Mrs Deckerrel folytattam volna ezt a beszélgetést, biztos, hogy felhozta volna, hogy Tabitha bezzeg matematikában nem jeleskedik...
Mrs Marin azonban egyáltalán nem ilyen volt.
Engem azonban furdalt a kíváncsiság...
- Biológiából milyen tanuló? - tettem fel a kérdést, mire Mrs Marin ismét rám emelte a tekintetét.
Egy pillanatra mintha nem tudta volna, kire gondolok, aztán hirtelen eszébe jutott a beszélgetésünk.
- Régebben kiosztottam neki egy-két karót, azóta azonban szerencsére sikerült összeszednie magát. Most már elég jó jegyei vannak.
Mrs Marin épp valamilyen papírokat rendezgetett, azonban mikor nem válaszoltam neki, ismét kíváncsian rám nézett.
- Miért kérdezed? Irodalomból nem javultak a jegyei?
- De igen - nyugtattam meg gyorsan - Csak kíváncsi voltam.
- Ha engem kérdezel, szerintem okos lány, csak valami gátolja a tanulásban.
Hát ebben teljesen egyetértettem vele...
Azon kezdtem gondolkodni, megkérdezzem-e Mrs Marint, hogy mennyi arra az esély, hogy egy ember véletlenül szerezzen sérüléseket a különféle testrészein, végül azonban nem hoztam fel a témát.
Napközben ismét megpillantottam Tabithát a folyosón ücsörögni, azonban ez alkalommal is Vickyék társaságában. Ettől függetlenül megkérdezhettem volna tőle, hogy hogy megy neki a verseny, azonban biztos voltam benne, hogy Vickyéknek már mindent elmondott, így feltételeztem, nem akarja az egészet újból elmesélni.
Utolsó óra után a tanáriba mentem, egy idő után pedig zsivajra lettem figyelmes.
Elindultam lefelé a lépcsőn, miközben a lenti folyosót ellepték a diákok.
Tabithát nem láttam sehol, ekkor azonban Mrs Stasey-t pillantottam meg a lépcső mellett.
- Vége a versenynek? - sétáltam oda hozzá.
- Igen - válaszolta széles mosollyal - Tabitha lett a második - mondta büszkén, mire én is azonnal elmosolyodtam.
Ezután végre Tabitha is előkerült a tömegből.
- Tudtam én, hogy meg tudod csinálni. Gratulálok - fordult felé azonnal Mrs Stasey.
- Köszönöm - mosolygott vissza Tabitha a spanyoltanárára.
- Én is gratulálok - szólaltam meg.
- Köszönöm.
A kezében észrevettem a nyereményét, ami nem más volt, mint egy könyv.
Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem, mennyire örülhetett, mikor átadták neki.
- Látod, nem is olyan rossz dolog versenyezni - vette vissza a szót Mrs Stasey.
- Tényleg nem - válaszolta Tabitha, azonban cseppet sem hangzott őszintének.
- Legközelebb irodalomversenyen is indulhatsz - vetettem fel az ötletet.
- Na felejtse el - vágta rá azonnal, mire nevetésben törtem ki.
- Na de én megyek is. Pihend ki a mai napot - búcsúzkodott Mrs Stasey, majd egyedül maradtam Tabithával.
Csendben álltunk egymással szemben, majd Tabitha megszólalt.
- Nekem mennem kell - mondta, majd elbúcsúzott tőlem.
Hétfő lévén azt gondoltam, hogy a Sunrise-ba siet, így eszem ágában se volt feltartóztatni, azonban furcsa volt, hogy a kijárati ajtó helyett az osztályuk felé vette az irányt. Végül elkönyveltem magamban, hogy valószínűleg csak ottfelejtett valamit.
Én a kabinomba mentem, majd mivel csak később ment a buszom, elkezdtem kijavítani az elsősök dolgozatait.
Napközben végül eleredt az eső, mostanra pedig úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna.
Áldottam magam, amiért reggel hoztam magammal esernyőt.
Néhány kijavított dolgozat után felöltöztem, és induláshoz készülődtem.
Pár méterrel voltam a bejárati ajtótól, mikor láttam, hogy valaki szintén távozni készül az épületből.  Épp akkor értem mellé, mikor a kilincs után nyúlt.
Legnagyobb meglepetésemre Tabitha volt az.
- Azt hittem, már rég elmentél - néztem rá döbbenten - Ma nem a Sunrise-ban kéne lenned?
- Szabadnapot kaptam mára.
Tabitha kilépett az ajtón, majd megtartotta, hogy ne csapódjon be, így én is ki tudtam menni.
- Köszi.
- Nincs mit. Akkor hát, viszlát - búcsúzott, majd elindult.
Már az ajtónál feltűnt, hogy nincs nála esernyő, azonban abban bíztam, hogy egészen mostanáig várt, hogy előkapja a táskájából.
Azonban nem így történt.
Három lépést tett, mire utána szóltam.
- Nincs esernyőd? - kérdeztem, mire Tabitha visszafordult felém.
Én addigra már kinyitottam az esernyőmet, így nem áztam bőrig, Tabitha azonban csurom vizes lett, pedig alig egy perce tartózkodott kint.
- Nincs - csóválta a fejét - Ezért is szeretnék minél előbb az állomáson lenni - magyarázta úgy, mintha ez egyértelmű lenne, majd ismét elindult.
Nekem azonban ez nagyon nem tetszett...
Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy tényleg képes lenne szakadó esőben sétálni...
Épp csak tett egy lépést, mire ismét megszólaltam.
- Tabi... - csúszott ki a számon, azonban szerencsére eszembe jutott, hogy nem szereti, ha így hívják.
Legnagyobb meglepetésemre azonban se nem javított ki, se nem kezdett el velem kiabálni.
- Bőrig fogsz ázni, és beteg leszel - folytattam végül.
- Nem igazán tudok mit ellene tenni.
- Jöhetnél esetleg velem. Ketten is elférünk egy esernyő alatt - ajánlottam fel, bár tisztában voltam vele, hogy a kijelentésem eléggé túlzás.
Tabitha döbbenten bámult rám.
- Kérlek - tettem még hozzá.
Tabitha tekintete hirtelen a távolba meredt, mintha maga előtt lejátszott volna egy jelenetet, amit én nem láthattam.
Mivel nem mozdult, már épp azon voltam, hogy odasétáljak hozzá, és a feje fölé tartsam az esernyőt, azonban megelőzött, és ő sétált oda hozzám.
- Hát jó - mondta végül, majd elhelyezkedtünk ketten az esernyőm alatt.
Na igen, nem fértünk el ketten...
Nekem a bal, neki pedig a jobb karja lógott ki.
Időközben azt is eldöntöttem, hogy ma busz helyett vonattal utazok haza.
Átlagtempóban sétáltunk az állomás felé, miközben elhaladtunk a buszmegálló mellett.
- Nem fogja lekésni a buszt? - kérdezte Tabitha.
- Vonattal megyek - nyugtattam meg.
Végül megérkeztünk az állomásra.
- Megyek, veszek jegyet - mondtam, majd elindultam a jegypénztárhoz.
Azt hittem, addig Tabitha felszáll a vonatra, és olyan helyet keres magának, ahol nem találhatom meg, mert mégis ki az a hülye, aki a tanárával szeretne utazni? Azonban mikor visszafordultam, legnagyobb meglepetésemre ugyanott állt, ahol hagytam.
- Mehetünk? - kérdeztem, miután visszasétáltam hozzá.
- Persze - bólintott, majd felmentünk az egyes peronra.
Tabitha szállt fel elsőként a vonatra, így ő is választott helyet, azonban még mindig nem tudtam, hogy zavarja-e a jelenlétem vagy sem.
- Nem ülök ide, ha nem szeretnéd - szólaltam meg.
- Nem harapom le a fejét - mosolygott rám, ami elég őszintének tűnt, így végül vele szemben foglaltam helyet.
Az azonban egyértelmű volt, hogy zavarban volt, ugyanis direkt úgy helyezkedett, hogy a lábunk ne érjen össze, valamint ide-oda tekintgetett, csak épp rám nem nézett.
Végül a táskájában kezdett kotorászni, majd elővett egy szendvicset.
- Jó étvágyat - mosolyogtam rá.
- Köszönöm - mondta, miután sikerült lenyelnie az első falatot - Azért egy palacsinta jobban esne.
- A túrós palacsintát most én is megenném - mondtam én is ábrándozva, Tabitha azonban fintorba húzta a száját - Mi az? - mosolyodtam el.
- Nem szeretem a túrót. Nekem nutellás kéne.
Miután megette a szendvicsét, szerettem volna valamiféle beszélgetést kialakítani vele, azonban nem tudtam, Tabitha ínyére lenne-e a dolog.
Végül mégis megszólaltam.
- Szóval, ilyen jól megy a spanyol?
- Úgy néz ki - nevetett fel - Vicces, mert eddig én se tudtam róla.
Csend állt be köztünk, így végül lemondtam a beszélgetésről...
- És maga? Beszél valamilyen nyelven? - kérdezte meg aztán Tabitha legnagyobb meglepetésemre.
- Franciául - bólintottam.
Közben észrevettem, hogy már kevésbé feszeng, a lábaink pedig ismét összeértek.
- Szeretem a nyelveket - mondta, bár úgy tűnt, mintha nem hozzám beszélne, hanem saját magához - Gondolkodom, hogy ilyen irányban folytatom majd tovább a tanulmányaimat.
- Kinéztél már konkrét főiskolát magadnak? - kérdeztem, ugyanis tényleg érdekelt.
- Wallchesterben - bólintott.
- Az az ország másik felében van - mondtam homlok ráncolva.
- Igen...
Ismét a távolba meredt a tekintete, mintha gondolatban teljesen máshol járt volna.
Úgy láttam, jobb, ha nem firtatom a témát. Egyébként is van még bőven ideje kitalálni, mit szeretne kezdeni az életével.
A vonat időközben elindult, az eső pedig ugyanúgy zuhogott.
- Úgy néz ki, ma nem megyek futni - szólaltam meg.
- Jár futni? - lepődött meg.
- Igen.
- Jár versenyekre is?
- Nem igazán. Gimis koromban voltam néhány futóversenyen, de ennyi. Miért?
- Csak kíváncsi vagyok - mosolygott rám, a mosolyában azonban volt valami, amit nem tudtam megfejteni - Én se megyek ma be a könyvesboltba - sóhajtott csalódottan.
- Nem most nyertél egy könyvet? - nevettem el magam.
- Attól még vehetek én is magamnak ajándékba - mondta, mire még hangosabb nevetésben törtem ki.
Ezután még különféle dolgokról beszéltünk, mikor hirtelen arra lettem figyelmes, hogy következő megállónak Shellwoodot mondják be.
- Még mindig zuhog - állapítottam meg - Messze laksz az állomástól?
- Kábé huszonöt percnyire.
- És gondolom azt tervezted, hogy hazasétálsz.
- Igen... - vallotta be.
- Nem tudsz hazataxizni? - vetettem fel az ötletet, ugyanis nem akartam, hogy huszonöt percnyit sétáljon a zuhogó esőben.
- De igen...
- Akkor megtennéd? A kedvemért?
A tekintetünk összetalálkozott, végül bólintott.
Bíztam benne, így a bólintása elég válasz volt.
Ezután megpillantottam az ismerős tájat, és a táskám után nyúltam.
Tabitha ekkor vette észre, hogy összeér a lábunk, így gyorsan odébb tette őket.
- Akkor hát, további szép napot - búcsúztam el tőle.
- Magának is.
Végül lefékezett a vonat, én pedig leszálltam.
Gyorsan berohantam az állomás épületébe, előszedtem a telefonomat, és Dave-et hívtam.
- Igen? - hallottam meg Dave hangját.
- Cső, dolgozol ma?
- Igen, miért?
- Haza kéne dobnod.
Hirtelen csend támadt, én pedig már kezdtem azt hinni, hogy Dave letette a telefont.
- Két saroknyira laksz a buszmegállótól - közölte velem, mintha én nem lennék vele tisztában.
- Vonattal jöttem.
Ismét csend..
- Szerencséd, hogy épp nincs fuvarom. Mindjárt ott vagyok érted.
Dave hangos dudálással jelezte, mikor megérkezett.
- Szóval, meséld el, miért is vonatoztál ma? - tette fel a kérdést rögtön, amint beültem a kocsiba.
- Ehhez volt kedvem - vontam vállat.
- Szóval kinéztél az ablakon, láttad, hogy zuhog az eső, majd az a gondolatod támadt, hogy ,,De jó lenne pont ma vonatozni, aztán pedig háromnegyed órát sétálni szakadó esőben. Ja várjunk csak, hiszen taxizhatok is. Mert inkább fizetek a haveromnak, minthogy alapból hazabuszoztam volna. Elvégre akkor csak két saroknyit kellett volna sétálnom".
- Pontosan így történt - mondtam a lehető legkomolyabb arckifejezésemet magamra öntve.
Dave végül feladta, hogy megfejtse a dolgot, így aztán másról dumáltunk, míg ki nem tett a házam előtt.