Időzóna

5.rész

Mikor a csipától vörös szemeimet látásra bírtam, a telefonomhoz nyúltam, ahol 5 nem fogadott hívás jelent meg. Dave hívott, majd mielőtt visszahívtam volna egy SMS-t küldött, amelyben annyi állt "Hol vagy már?Nem hiszem el kincsem!" Úgy döntöttem kérdőre vonom az üzenetét, hisz nem tudtam mit akar, vagy akart.

-Szia baba, miért hívtál?-köszöntem bele a telefonomba.

-Szia. Már mindegy, csak gondoltam elmehetnénk sétálni a városba.-hangja ebben a pillanatban  komorrá változott.

-Ne haragudj, most keltem. Túlságosan jól ismerlek, ahhoz, hogy csak ennyi miatt hívj. Mi a baj?-kérdeztem tőle, melyre nem sokkal később választ is adott.

-Menjünk a parkba, érted megyek, kocsival.-hangja megkönnyebbültnek bizonyult, így letettem a telefont mindenféle köszönés nélkül.Gyors üzemmódba állítottam lábaimat, melyek a szekrényem felé irányultak. Egy egyszerű ruhát vettem fel,  majd a lépcsőn a zombiüzemmódot hanyagolva sétáltam le egyenesen a konyhához. A friss kávé, melyet édesanyám a korai reggeleken készít mindennél finomabb, így elkortyolgattam. Mikor minden teendőmmel végeztem, a kapu előtt várakoztam a barátomra, ki perceken belül le is parkolt.

 -Pattanj be- intett nekem mindeféle köszönés nélkül, majd beszálltam a járműbe.

-Mi a baj?-kérdeztem, de ahelyett, hogy válaszolt volna felhangosította a rádiót.

-Oké, akkor látom nagy a baj-fordultam be az ablak irányába, s kifelé pillantgattam rajta.[...]A autó motorzaja csendesülni kezdett, s láttam, hogy megérkeztünk a parkba. Kiszállva a járműből láttam ahogy Dave elhajt egy kevésbé forgalmas helyre. Csendes léptekkel indultam az egyik pad felé, melyen egy árva lélek sem ült. Davere várakozva előttem termett néhány röpke pillanat, melyet ezen helyen éltünk át.

 -Itt vagyok-integetett messziről, mire gondoltaimból kiábrándulva felemeltem fejemet.

-Min gondolkoztál?-kérdezte megsimítva arcomat, mely rögvest egy sötétebb vörös árnyalatot vett fel.

-Nem érdekes, emlékek-mosolyogtam-viszont megkérdem harmadszorra is. Mi a baj?

-Költözünk-szökött könny szemeibe, tekintete üveges lett, ám hiába vígasztaltam sikertelennek bizonyult.

-Figyelj szívem-öleltem át remegő testét-mindig itt leszek neked. Ha a távkapcsolat nem működne lehetünk csak barátok is. Tudod, ezt beszéltük meg, még anno-tekintete teljesen lefagyott. Némán ültünk a padon, s keserves sóhajok közepette megcsókoltam.

-Nem az utolsó csókunk baba-mosolyogtam rá, a szemembe lógó tincsemet igazgatva.

-Tudod ez nem ilyen egyszerű. Lizzie nagyon szeretlek, és tudod, hogy soha nem mondanék ilyet, de ez tényleg nem működne.

-De működni fog, ha mi akarjuk-makacskodtam.

-Szeretlek édesem, minden nap felhívlak ha tudlak, jó?-közölte velem, s lelke megkönnyebbülten fogada a friss oxigént. Arcába fúrva tekintetem láttam, ahogy megértette, hogy a mi kapcsolatunkat nem tudja szétszedni ennyi.

-Szeretlek. Muszáj találkozunk valamikor, a költözés ellenére is-nevettem fel kínosan.

-Igen-ölelt át erős karjaival, majd talán percek, talán órák teltek el, ám mégis ott ültünk a padon, mely az idők alatt felmelegedett.