Időzóna

14.rész

A kora reggeli napfény betelítette szobám minden zugát, így viszonylag könnyen ébredtem új napra. Lábaimat lépésre bírva a szálloda mosdója felé igyekeztem, majd alapos arcmosás után bemásztam a zuhanyzó kabinba is, hisz egyetlen egy ruhám van, s elég kényelmetlen lesz minden nap abban lenni, így egy frissítő zuhany mely bőrömet táplálja nem árthat. Ám mielőtt jobban belemerültem volna a zuhanyzás szépségébe, kopogtak az ablakon. Furcsálltam, hisz ki az aki az ablakon kopog, s nem az ajtón? Kimásztam a zuhanyzóból, majd felkaptam egy szállodai törölközőt, s rá egy köntöst, majd bementem a szobába. Szám tátva maradt, hisz az erkélyen a fiú állt, kit tegnap ügyesen leráztam. Kinyitottam az erkély ajtaját, majd beengedtem magamnhoz a fiút, s kérdőre vontam cselekvését.

-Mi a francot csinálsz itt?-rivalltam rá.

-Neked is jó reggelt.-morgott-hoztam tiszta ruhát, ha már leráztál tegnap-forgatta szemeit.

-Nem szívesen beszélek ilyen fajta fiúkkal, mint amilyen te és a kis csitri haverjaid vagytok-húztam ajkamat gúnyos mosolyra.

-Köszi, ez igazán jól esett-hajtotta le fejét.-Jó bocs. Nem pont erre gondoltam, és köszönöm a ruhákat.-majd elvettem tőle.

-Pénzt is hoztam-vigyorgott.

-Igazán gazdag lehetsz ha egy szerencsétlen lánynak kifizeted a szállodában töltött napjait.-forgattam szemeimet.

-Csak próbálok kedves lenni az új emberekkel-túrt bele göndör hajába.

-Mennyi idős vagy?-kérdeztem tőle, majd közelebb merészkedtem hozzá.

-18-vigyorgott-és te?

-Én is-nevettem-de most menj kérlek. Köszönöm a pénzt, a ruhákat, de mégegyszer ez ne forduljon elő-forgattam meg kékjeimet.

-Rendben Lizzie Parker.-majd kiment az erkélyre s leugrott, hisz nem emeleten voltam,így bármiféle baleset nélkül megtehette.Ekkor fogtam, s alaposan szemlélni kezdtem a ruhákat. Megállapítottam, hogy talán jók lesznek rám, így fogtam egy egészen jól kinéző farmert, és egy egyszerű fekete felsőt,s fehérneműt, majd bevonultam a fürdőszobába. Mikor felvettem a ruhákat, megbámultam magam a tükörbe, majd újonnan a szobába mentem. A ruhák közt egy hajgumit is találtam,így lófarokba kötve a hajamat a pénzzel együtt a recepcióra mentem, ahol a cseppet sem kedvesnek tűnő nő fogadott.

 -Jó reggelt. Köszönöm- szólalt meg, majd elvette tőlem a pénzt, én pedig félrevonultam. Leültem a panzió előtti padra, majd elkezdtem bámulni az utcát. A gyerekzsivaj nem volt épp kellemes a fülemnek, ám kíváncsi voltam miképp élik mindennapjaikat az 1998-ban élő fiatalok. Furának találtam. 2030 egy olyan világ ahol a legtöbb ember a telefonját bújja, s aligha figyel a külvilágra. Már az újszülött gyermek kezébe is telefont adnak, és viszonylag kevés normális emberrel találkozni. Dave volt az, ki a normálisak közé tartozott. Ekkor felkaptam a fejemet, majd gondolkodni kezdtem. Mégis, hogyan jutok haza? Vajon örökre ezen a helyen ragadok?