Időzóna

11.rész

Egy családi ház került szemeim elé, majd alapos tanulmányozás után rádöbbentem, hogy a srác a saját otthonához vezetett. Nem tehettem mást,becsengettem, hisz hiába volt ő az egyetlen akivel nem szerettem volna találkozni, rajta kívül senkit sem ismertem. Egy 45 év körüli nő nyitott nekem ajtót, vélhetően a srác anyja.

-Üdv, miben segíthetek?-szólalt meg kedvesen. Nehezen tudtam reagálni, hisz lesokkolódtam.

-Üdv. Igazából csak a legközelebbi házhoz jöttem, hogy megkérdezzem merre találok panziót-közöltem vele a lehető legkedvesebb módon. Hisz nem mondhatom neki azt, hogy a drága fia vezetett ide. Illetlenség lenne, s vélhetően nem is tudott gyermeke csínytevéséről.

-Az éppen előttünk lévő épület az-vigyorgott-nincsenek bőrőndjeid?-kérdezte, aggódó édesanya stílusban.

-Nincsenek.-hajtottam le fejemet, mire a srác kivel a sikátorban összefutottam megjelent mögöttem.

-Szia, tudok segíteni?-tettette azt, hogy jelen pillanatban találkoztunk először. Megtehettem volna azt, hogy beköpöm, ám vele ellentétben nem vagyok szőrösszívű.

-Igen.-majd intettem neki, hogy jöjjön utánam. Az édesanya figyelte minden mozzanatunkat, ám semmit nem hallott beszélgetésünkből.

-Köszönöm az útbaigazítást-mordultam rá.

-De hisz itt van a panzió-nézett rám ártatlanul, majd rámutatott az épületre mely előttünk állt.

-Kösz, kedves vagy-dunnyogtam.

-Esetleg a nevedet megtudhatnám?-tette fel azt a kérdést, melyre a sikátorban nem kapott választ.

-Lizzie Parker-motyogtam.

-Lizzie-gondolkodott-szép név.-Köszönöm. És mi a te neved?-kérdeztem vissza.

-Shawn Mendes-vigyorgott.

-A te neved sem rossz-nyújtottam ki nyelvemet.

-Most mi bajod van? Én szeretem-durcáskodott egyenesen kékjeimet kémlelve.

-Jó bocs. Most megyek, szia-köszöntem el tőle, majd váratlanul faképnél hagyva beléptem a panzióba.