Ꭺ ᏦᎪᎷᎬᎡᎪ ᏦᎬ́Ͳ ϴᏞᎠᎪᏞᎪ́Ν

ΝᎬᎷ ͲႮ́Ꮮ Ꭻϴ́ ᎻᎬᏞᎽᏃᎬͲ

2021. Január 20.

Nem igazán volt kellemes a tesztelést követő éjszaka közepén arra ébredni hogy majdnem megfulladok.
Szó szerint felugrottam az ágyból, csak arra keltem fel hogy Seb simogatja a karomat és a hátamat is, hogy nyugodjak meg.
Hiába könyörögtem neki hogy menjen haza, nem akarom hogy beteg legyen, de ő még itt is aludt. Hajthatatlan volt.

Természetesen eszméletlenül jól esett hogy így gondoskodik rólam, csak őt nem akartam hogy beteg legyen.
Úgyhogy miután felébredtem,  kimentem az udvarra, ott hátha jobban jutok levegőhöz, de ott se volt sokkal jobb. Próbáltam nyugtatni magam, hogy minden rendben lesz, de eléggé paráztam hogy mi jöhet még ezután.

Reggel az ágyban ébredtem, csak éppen azt nem tudtam hogy hogy kerültem oda. Seb a kezeivel átölelte a derekamat, azonnal nyugodtság fogott el.

-Jó reggelt életem.-puszilt meg.-Hogy érzed magad?

-Jobban mint az éjszaka. Kevésbé parázok már, remélem hogy ettől rosszabb már nem lesz. Te nem érzel eddig semmit?

-Eddig még semmi mellékhatásom nem volt.-kezdett el beszélni, de közben elköhögte magát, úgyhogy ijedten néztem rá.

-Mondtam! Látod hogy megmondtam hogy beteg leszel! Elkerülhetetlen volt!

-Nyugodj meg! Ha az vagyok, márpedig biztos hogy az vagyok, együtt átvészeljük. Meg fogjuk oldani.-fogta meg a kezemet.-Menjünk reggelizni.

A napunk nagy része pihenéssel telt, főleg azok után hogy Seb is kezdte rosszul érezni magát, én viszont egyre jobban lettem. Közben megérkezett a teszt eredménye is, ami természetesen pozitív volt.

Miután hazatelefonáltam hogy mi a helyzet velem, a szüleim azonnal elkezdtek aggódni, ami persze normális, de a beszélgetésünk végefelé már anya olyan szinten bepánikolt hogy azt akarta menjek haza.

A napok csak teltek, én egyre jobban lettem, Seb viszont annál rosszabbul.
Így ma 20.-án, reggel készítettem neki egy kávét, és folyamatosan mértem a lázát.
Amikor én is olyan rosszul voltam hogy az ágyban kellett feküdnöm, ő is ugyanígy etetett, itatott, hozta a gyógyszert, el nem mozdult mellőlem.
Természetes volt hogy én ugyanúgy viszonzom.

-Gyere közelebb.-jelezte a szemével, én meg közelebb hajoltam hozzá hogy megcsókoljam.

-Tényleg lángol a szád.-pirultam el.-Jól érzed magad?

-Látod jól vagyok.

-Tudod mennyire aggódtam hogy neked is annyira nehéz lesz mint nekem?
Nem mondom hogy nem volt neked se nehéz, de nagyon féltem hogy rosszabb lesz mint nekem.-fogtam meg a kezét.

-Amúgy tudod mennyire őrültek vagyunk hogy itt bújunk egymásba, miközben betegek vagyunk?-kuncogott.

-Ácsi, ácsi. Ki költözött kihez a karanténba?-emeltem fel a mutatóujjamat.

-Oké, igaz. Vajon szex útján tud terjedni a vírus?-mosolygott rám pimaszul.

-Ahj, annyira hülye vagy.-nevettem fel.

A csengőhangomra kaptuk fel a fejünket, úgyhogy indultam is a telefonomért. Nem ismertem a számot, úgyhogy kíváncsian vettem fel a telefont.

-Igen tessék, Király Jázmin?!

-Szia Jázmin. Varga Anita vagyok a Kisvárdai Városházából, rendezvényszervező vagyok.
Ráérnél most egy 5 percre?

-Igen, most tudunk beszélni.-Seb közbe intett a fejével hogy ki az, de én jeleztem neki hogy nem fontos.

-Szóval, tudom hogy jelenleg amerikában forgatsz, micsoda szerencsés vagy. És tudom hogy még messze van a május, viszont már most elkezdtük szervezni a programot az idei városbálra.

-Az nagyon szuper.

-Mivel idén valami mást szeretnénk, ezért arra gondoltunk, hogy ha már kisvárdai születésű vagy, szeretnénk felkérni téged, hogy egy koreográfiát betaníts.-mondta el a kérdését.

-Érdekes.-gondolkodtam el.-Pontosan kiknek kellene milyen stílusú táncot tanítani? Milyenre gondoltatok?

-Gimnazista végzősökre gondoltunk, valamint egy keringőre. Épp ezért szólok időben, hogyha elvállalnád, akkor te tudod hogy mennyi idő kell egy profi koreográfiához. Aztán ez lehetne majd egy hagyomány, hogy akik itt tanulnak a gimikben, ők jelentkezhetnek hogy táncoljanak.

-Nagyon jó ötlet. Figyelj most még úgy néz ki hogy áprilisban hazamegyek, úgyhogy májusra biztosan el tudok készülni.
Úgyhogy én elvállalom.

-Hú, most nem hiszed el hogy mennyire boldog vagyok. Nagyon szépen köszönjük előre is! Majd még egyeztetünk a többi dologról! Mégegyszer hálásan köszönjük.

-Én köszönöm hogy rám gondoltatok. További szép napot!-köszöntem el tőle.

-Ki volt az?-jött ki a szobából érdeklődve Seb.

-Munka. Máris májusba van egy munkám.-ültem le a kanapéra és egyből elindultak a fogaskerekek. Nem tudom mennyi ideig gondolkodtam, Sebastian-ra kaptam fel a fejem.

-Jas!-szólt rám.

-Igen?-fordultam oda hozzá, de már egy könnycsepp le is gördült az arcomon.

-Kincsem, mi a baj?-ült le gyorsan mellém.

-Most tudatosult bennem, hogy, hogy májusban már otthon leszek...Távol tőled.-öleltem magamhoz.-Nem akarok nélküled élni.

-Ezért mondom hogy költözz hozzám New York-ba. Ott is biztosan lenne munkád. Úgy beszéled az angolt hogy néha még én is csak ámulok.
Olyan táncos vagy, hogy még a Brodway-en is megállnád a helyed.

Halványan elmosolyodtam ahogy ezt kimondta.
-Tudod...erről még igazából senkinek nem beszéltem, mert telhetetlennek tűntem volna, esetleg ki is nevettek volna. De én mindig is a Brodway-re vágytam. Amikor Európa Bajnok lettem, azt hittem valóra vált az álmom. Végülis valóra vált...De úgy éreztem hogy még nem teljes az életem. Nekem ennél több kell. Nagyon maximalista vagyok.-töröltem meg a szememet.

-Miért nem mondtad ezt nekem eddig?

-Mert azt hittem te is azt fogod gondolni, amit az előbb elmondtam.

-Mindenkinek kellenek álmok. Kell hogy legyen valami amibe tudunk kapaszkodni, és küzdünk érte.
Figyeld meg hogy ez is sikerülni fog. Mint ahogy minden más is.-csókolt meg.

-Köszönöm. Mindent köszönök.

Édes drágaságaim!
Remélem már sokan láttátok a TFATWS új részét...
Ez valami hihetetlen volt...
Ha van kedvetek beszélgessünk a kommentekben, írjátok le a véleményeteket!💗