♡Come be my teacher ♡ •Jimin ff•

♡ 7 rész

Saját magammal dumálás után, nem fárasztottam magam a tanulással. Minek? Úgysem értem, csak mégjobban összekutyulnám, azt amit fogjuk rá tudok. Legalább az a boszorkány segít a matekban. Bele se tudok gondolni, mennyire unalmasak lesznek a péntek estéim. A bulizás helyett, itt fogok meghalni.

-Hahhh...- jól van az. A táncért muszáj megtennem. Ezt nem adom fel semmi pénzért.

A sok elmélkedés után, mentem lezuhanyozni. Megtöröltem a hajam, befeküttem az ágyba kezembe véve a telefont. Két év...két fájdalmas éve, hogy nem vagy mellettem...hiányzik a hangod, a kellemes illatod...hiányzik az ölelésed, ami mindig menyugtatott. A csókod, amitől mindig felperzsdűlt a vérem. Egyszerűen hiányzik a jelenléted...

•Soya pov

Kicsit megázva értem fel a lakásra. Megtöröltem a lábam az ajtó előtt, s beléptem.- Tzuyu, megérkeztem! - kiabáltam, miközben levettem a kabátom meg a cipőm.

- Hát te? -kérdezte meglepődve.

- Talán nem örülsz, hogy haza jöttem? -kérdeztem kicsit csalódott hangon, pedig tudom semmi ilyesmiről nincs szó.

- De ig-- - egy mély férfi hang kiabált a nappaliból. Barátnőm kikerekedett szemekkel, lefagyva állt.

- Tzuyu, ki az? - összehunyorított szemekkel bámulom az előttem lévő földbe gyökerezett lányt. Egyből a nappaliba vettem az irányt, ahol háttal nekem egy magas kékhajú srác ül nyugottan a kanapénkon.

- Te ki a bokám vagy? - a fiú megugrott erőteljes hangomtól. Megfordult, közben Tzuyu is bejött a szobába.

- Aish...megijesztettél Soya. -tette kezét a szívére Taehyung

-... -pislogtam nagyokat. - YAAA KIM TAEHYUNG! -pattant fel helyéről a fiú

- Igen asszonyom? -hajtotta le fejét.

- Ne "asszonyom" -ozzál itt nekem! Megkérdezhettem mi folyik itt? Miért vagy itt? - tettem fel a számomra érdekelt kérdést.

- Taeval filmet néztünk, mivel ma szabad lett a délutánom. - hadarta le barátnőm.

- Oké...de akkor miért ijedtél meg úgy amikor kiabált? - mutattam végig a kék hajú férfin. Tzuyu vállát húzzva, oldalra biccentette a fejét.- Amúgy meg, neked a reggel még normális színű volt a hajad. - mondtam. Tae csak kocka mosolyát felém virítva, vissza ült ahonnan felált.

__________________

A nappaliba hagyva a kettőt, bejöttem a szobámba, elvégeztem a szokásos rutinom, meg minden, s lefeküdtem. Az éjjeli szekrényemen lévő rámás képet kezdtem el nézegetni. A képen én, apukám és anyukám vagyunk egy parkban. Jól emlékszem erre a napra. Akkor töltöttem a 10.-ik születésnapomat. Egy lenge sárga, virágos ruha volt rajtam, amilyen anyunak a hajában lévő kendőcske félesége meg a hosszú szoknyája.

- Sajnálom, hogy ma sem nem tudtalak meglátogatni. - simítottam végig az üvegen.- Tudod nagy vihar van, és nem akarom, hogy aggódj értem, miután megfázom. - görbült fel a szám széle. - Nagyon hiányzol, úgye tudod? -kezdett el rebegni a szám. A könnyeim szabadulni akartak szemeimből. Visszatettem a képet ahonnan elvettem, és bebújtam az ágyba.

Drága édesanyám, miért hagytál el, mikor megígérted, hogy velem leszel?

________________________

Aish! Hol van már ez a fiú? Csíkosra marom magam. Órák után megbeszéltük Parkkal, hogy négykor megtartsuk, azt a nyamvadt korrepetálást, viszont fél hat, ő meg sehol.

-A fene üssön beléd Park! -ütöttem az asztal felületére.

- Woah baba, most miért átkozol? - kihúzta a velem szembeni széket, és mint aki jól végezte dolgát, leült.

- Woah daebak! Neked...- szorítottam ökölbe a kezem.

- Jaaa... hogy a késéssel...dolgom volt. -mondta semmi érzéssel az arcán.

- Yaa! Park Jimin! Nekem is sok dolgom van, oké? Legalább szólhattál volna, hogy későbben jössz. -nyitottam ki a matek könyvet. - Vedd elő a tieidet! Most lássam, mennyire nagy a szád.

______________

Ez lehetetlen...

- Aaaa! De miért van ebben a feladatban két x? -nyavajgot, már azt se tudom hanyadjára.

- Hogy te nagy marha csodálkozz. -néztem rá frusztráltan. - Neked ennyire kicsi ezt itt? -mutattam a fejemre.

- Baba, nem mindenki kocka mint te. -fonta össze karját mellkasa előtt. Temessen el valaki...

- Tudod mit? Késő van már. Hagyjuk ezt! -kezdtem el pakolni a könyveket a táskámba.

- Holnap 12: 30- kor várlak a tömbház előtt. -mondta monotón hangon

- Dehogy vársz te engem! A hétvégém nem fogom rád pazarolni, meg se haragudj. -gúnyosan felhorkkantott.

-Ha készen vagy, akkor indulhatunk. - kacsintott rám.

Beszálltunk az autóba, az öveket bekapcsoltuk, és elindultunk. Az út lassú és csendes.

- Mondj valamit baba! -mondta figyelve az útra.

- Ne szólíts babának, mert nem vagyok a " babád" -mondtam flegmatikus hangnemmel.

- Baba, én nem azt mondtam, hogy "babám". Nincs szándékomban kisajátítani, de ha annyira akarod...- villantott felém egy kacér vigyort.

- Felejtsd el! -bámultam kifelé az ablakon. Hallottam, ahogy elkuncogja magát, de inkább vissza sem szólok.

•Jimin pov.

Betettem a kulcsot a zárba, de az ajtó nyitva van. Hezitálás nélkül benyitottam. Apám ült a karósszékben, keresztbe tett lábakkal.

- Szervusz fiam. -lehidalok.

- Mikor érkeztél Koreába? Anya hol van? - tettem fel egymás után a kérdéseket.

- Anyja fia maradtál...- mondta sóhajtozva. - Mikor leszállt a gépem, egyből hozzád jöttem. Mond, még mindig ugrálsz, meg pörögsz jobbról balra? - megőrülök...

- Igen apa, még mindig táncolok. Meg se próbálj lebeszélni róla. Hasztalanul jártatnád a szád. -közöltem vele. Ha csak ezért jött, el is mehet. Semmiképp nem fog hatni rám a győzködése.

- Ha róla lemondtál, akkor az ugra-bugrálásról is lefogsz. - az ereimben a vér is megállt, amikor ezt kimondta.

- Nagyot tévedsz. Hatalmas hiba volt elengednem, főleg miattad...hol volt nekem az eszem? Kérlek menj haza! - álltam fel.

-Hahh...ezt még meglássuk. Jó éjt! -vigyorodott el ráncos képe.

Menj a pokolba! A közelemben lévő tárgyon szedtem ki a dühöm. Klassz...pedig szerettem azt a tükröt. A darabokra tört tükröt bámultam, meg azt porcelán díszt ami csak megrepedt. A konyhába vándoroltam, kiszedtem a hűtőből négy üveg sojut. Pohár se kell. Kibontottam az üveget, fenékig kiittam.

- So Yeon...sajnálom...-hullott le a könnyem mint a tegnapi esőcseppek az égből.

Minden ami a kezembe került darabokban végezte.

- Aaaaaahh! -a térdem összerogyott a gyötrő fájdalomtól . A bűntudat, ami keseríti két éven át az életem minden egyes napját. Elhagyott...végleg. Ez csak az én hibám. Ostoba és naiv voltam, hogy hittem neki. Bíznom kellett volna benned, de nem tettem...

- Bárcsak...bárcsak megse tettem volna...