♡Come be my teacher ♡ •Jimin ff•

♡ 40 rész

- Egy szemét vagy Park Jimin...- mondta élettelenül. - Mindenemet odaadtam neked. Csak a te ölelhettél, úgy ahogy más senki se. Csak te csókolhattál, foghattál és látthattál, úgy ahogy egy férfi se az életemben. - hadarta le egy szuszanásból. Ilyen szarul soha a büdös életben nem éreztem magam.

- Én szeretlek... - nyögtem ki majd megfulladva a könnyeimben.

- És csak te bántasz, úgy ahogy senki más. A bizalmamba férkőztél, oly' hihető volt az egész, olyan volt mint egy álom... Kár, hogy tényleg, csuppán egy álom volt... - görbült fel remegő ajka.

- Ne mondj ilyeneket! - könyörögtem, letörölve hüvelykujjommal könnyeit. Próbáltam magamhoz húzni, de eltolt magától. - Kérlek Soya, engedd magyarázzam el mi volt valójában.

- A hazugságokat hagyd meg magadnak légyszi. Eleget tettél már, a jelenlegi állapotomért. Jó éjt! - ép felállt, mikor megfogtam térde felett, felkapva a vállamra. - Te fasz!! Tegyél le!! Taehyung! - a nappaliban kikerekedett szemekkel bámult végig Taehyung és Tzuyu.

- Jimin, azonnal hagyd békén a barátnőmet, vagy esküszöm hozzád vágok valamit! - ordította már kezébe kapva a távirányítót.

- Taehyung vegyél el tőle, ne állj ott te balfasz!! - csapkodta a hátam, hisztizve. - Kinyirlak bazdmeg! Áruló vagy Kim Taehyung!!

- Bocs Baba, de akkor is végig halgatsz. - a kocsihoz már a lábán ment. Duzzogva beült majd erősen becsapta az ajtót. 

Hazáig síri csönd volt. Egyikünk se szólt a másikhoz. A kezét akartam megfogni, ahogy vezetés közben szoktam, azonban kirántotta kezét. Felérve, egyből a hálószobába vette az irányt. Amilyen nagy sietségbe viharzott be, úgy ki is.

- Hova tetted a bőröndöm? - kérdezte monotónusba.

- Nincs neked arra szükséged. - fogtam meg a kezét, hogy leültessem, de egyből kiráncigálta kezét.

- Nincs jogod megmondani mire van szükségem. - ült le a fotelbe, bosszús tekintettel és ölbe tett karokkal. - törökülésbe én is letelepedtem a szőnyegre elibe.

- Én nem csókoltam meg So Yeont. - mondtam mire Soyan szemei ismét megteltek könnyekkel. - Ne sírj! - töröltem le kibuggyanó könnyeit a pólom ujjával. - Kimentem mert apám hívott, ő meg megjelent a semmiből. Elkezdett őlelgetni majd mikor elnyomtam magamtól megcsókolt.

- Annyira szeretnék hinni neked... - mondta sírás közben.

- Soya bíz bennem! Szeretlek jobban mint bármit ezen a világon. Nem foglak eldobni, miután kilódva megkaptalak.  - megszeppenve ült, piszkálva ujjait. - Nézd, megnézheted, hogy a faterom hívott. - mutattam a telefonomon a bejövő hivásokat.

 Csöndben fölállt, fáradtan betotyogott a hálószobába. Kicsit összezavarodva, mentem én is. Bebújt az ágyba, magára húzta a már vékonyka plédet lecsukva pilláit. Ez meg mi volt? Most ezt mire véljem? Bizik bennem és ismét minden a régi, vagy hagyjam békén. Minden esetre, engedte, hogy átöleljem és hozzá bújak, mikor melléje feküdtem.

 Mélyen szunyókál...kihasználva a momentumot, jól megfigyeltem arcvonásait. Puffi arcát, ami folyton elvörösödik, mikor valamit csinálok... Orrát, ami mindig összeér az ennyémmel valahányszor túlságosan közel vagyunk egymáshoz és persze telt akait, amik most enyhén elvannak nyilva egymástól. Tetőtöl-talpig gyönyörű. Rendesen magába bolondított. So Yeonnal nem éreztem ehhez hasonlót. Szerettem őt is, de nem ennyire. So Yeonnal betáncoltam volna a világot, viszont Soyaert feladnám a táncot. Feladnám a sok év kemény munkáját, csak, hogy vele legyek. Ennél jobban nem is tudnám kifejezni mennyire szeretem ezt a nőt.