𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 𝐎𝐍𝐄𝐒𝐇𝐎𝐓𝐒

Thank you!

Jisung figyelmetlenül és szomorúan sétált be az iskola épületébe. A napja nem igazán kezdődött jól hiszen reggel hat órakor a rémálmára kelt fel sírva majd ezek után a tükörbe nézve egy újabb sírógörcs kapta el piros és lila foltokkal tarkított arcát látva. Nem talált egy normális szettet amiben nem érzi magát csúnyának és ezek után majdnem lekéste a buszt. Szerencsére időben beért az iskolába ahol súgdolóztak róla néhány ember hangosabban odaszólt, hogy mégis mekkora egy buzi.

Jisung nem akart sírni, nem akart gyengének tűnni. Nagy levegőt vett majd tovább ment a megfelelő teremhez.
Ez ment egész ebédig hiszen ilyenkor van fél órája nyugta!

Végigülte az eddigi óráit hagyta, hogy az emberek még akkor is bántsák őt. Nem tudott mit tenni hiszen egyedül volt majdnem az egész iskola ellen. Számára nem jutott más csak az álmodozás. Egy jobb életről, egy családról aki mindig mellette van, egy törődő barátról, barátokról, boldogságról.

De neki csak egy ilyen élet maradt, szülőkkel akik messze laknak, barátok nélkül, boldogság nélkül és persze egy elérhetetlen kiszemeltel. Han Jisung szerelmes az iskola egyik legmenőbb diákjába, Lee Minhoba. Szerencsére ez nem derült ki viszont a szexualitása igen. Eddig sem különösebben kedvelték őt, de amióta tudják a másságát azóta majdnem mindennap sérülten megy haza.

Jelenleg sírva ült az öltözőben lévő nagyobb szekrényben hiszen képesek voltak őt bezárni. Amikor futottak kigáncsolták őt amit bár megszokott mégis nagyon fájt neki. Feje zúgott, a hangokat tompán hallotta úgy érezte, hogy szűkülnek körülötte a szekrény falai. Rosszul érezte magát és nem tudta, hogy mennyi időt kell meg bent eltöltenie.

-Engedjétek ki! Hányszor mondjam el, hogy ez nem vicces?- nyúlt a lakatért a tanárnő majd kiküldte a fiúkat az öltözőből.

Jisung amint szabaddá vált azonnal kirohant az öltözőből táskájával együtt. Nem érdekelte őt a fájdalom sőt az sem, hogy talán teljesen elázott a zoknia a vértől. Ő csak felakart jutni a tetőre ahol nyugodtan megebédelhet. Ott fent milliószor gondolt a halálra, de nem okozhat örömöt az iskolában lévő embereknek.

-Talán ezt érdemlem!- szipogta majd leült a padra ami valójában az egyik napról a másikra került ide fel. -Csak azért élek még, mert nem akarom itt hagyni a családomat! Nem hagyhatom őket cserben, nem okozhatok fájdalmat nekik, igaz?- beszélt magában hiszen egyetlen személy sem volt az életében aki meghallgatta volna őt.

Táskájába nyúlva elővette az egy darab szendvicsét majd könnyek között kezdett el enni, egyedül..mint mindig..

-Lesz majd valaki a szüleimen kívül akik szeretnek engem? Ugye, nem fogok egyedül meghalni? Egyáltalán idős koromban fogok? Mi van ha nem fogom tovább bírni? Az emberek csúnyának hívnak és hiába próbálom elhitetni magammal, hogy nincs igazuk. Bántanak, lelkileg és testileg is, mert nem a lányokat szeretem. Nem fogom utálni magam miatta, mert te azt mondtad, hogy ne tegyem hiszen ez is csak különlegessé tesz engem, de nehéz így élni. Mama, nem telik el úgy nap, hogy ne vágynék arra, hogy melletted legyek, de tudom, hogy te azt akarod, hogy maradjak. De mi van ha egyszer csak feladom? Mi van ha egy összeverés után nem a kórházba hanem a hullaházba visznek?

Jisung végig az eget kémlelte miközben keservesen zokogott. Elhunyt mamája az egyetlen akiért bármit megtett és még most is az ő szavai miatt tart ki.

-Emlékszem, hogy azt mondtad nekem, hogy egyszer lesz majd egy helyes, kedves, hűséges fiúm akinek majd barna szemei lesznek és barna haja. Nem sokkal lesz magasabb nálam, de észrevehető lesz az, hogy ki a kisebb. Izmos lesz, széles vállakkal és persze gazdag. Tudom, hogy viccnek szántad hiszen tudtad jól, hogy nem a pénz számít! Azt mondtad, hogy tudni fogom, hogy ő az ha megpillantom majd. Tudod mama azt hiszem megtaláltam őt bár nem törődik velem és nem is ismer. Ő sokszor bunkó, de azt tudom, hogy tényleg hűséges fiú. Sose lesz a fiúm, de megtaláltam és ez a lényeg! A neve Lee Minho 2 évvel idősebb nálam és most végzős. Nem akarom ezt mondani, de ő soha nem lesz a barátom mivel a lányokhoz vonzódik. Mégha vonzódna is a fiúkhoz, azt hiszem sose jönne össze velem! Ne haragudj mama amiért mindig csak panaszkodok, de nincs akivel beszéljek!