𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 𝐎𝐍𝐄𝐒𝐇𝐎𝐓𝐒

Maybe...

Jisung nagyot ordított egyenesen le a lábai alatt csordogáló folyóra. Sötét volt az ég ezáltal pedig a víz alatt megbújó démonok is hívogatni kezdték a fiút. Mint minden este.. Újra és újra átmászik a híd korlátján mégsem engedi el azt és ugrik bele a vízbe, hogy a szörnyek felfalhassák a lelkét. Hogy miért nem teszi meg azt ő maga sem tudja..

Képtelen megtenni pedig nem tartja őt semmi sem életben. Nincs kiért vagy miért élnie. Rengetegszer elképzelte már, hogy elengedi a korlátot és előre lép vagy éppen neki futásból ugrik bele a hideg vízbe. Ezek mind csak a képzeletében történtek hiszen a valóságban túl gyáva volt. Legbelül még féltette az életét. Még félt a haláltól, mert nem tudta mi vár rá utána. Nem hitt a másvilágban mégis megkérdőjelezte, hogy valóban csak megszűnik létezni egyik pillanatról a másikra. Talán ez volt az egyik ok amiért nem ugrott még le vagy csak félt attól, hogy az utolsó pillanatban gondolná meg magát.

Amikor már annyi ideje sincs, hogy küzdjön a saját életéért. Több okot is keresett arra mért nem képes végezni magával, de egyiket sem tartotta megfelelőnek. Egyik sem tűnt relevánsnak számára. Csak kifogások voltak arra, hogy ne tartsa magát gyávának. Megfordulva mászott volna vissza a hídra amikor füleit megcsapta a víz hangja. Ahogyan a híd lábaihoz csapódik. Szinte hívogatták őt. Egyik kezével elengedve a korlátot fordult vissza majd nagy nehezen eresztett a másik kezének szorításán. Görcsösen fogta a korlátot most mégis sikerült elengedni. Csak állt ott hátát a korlátnak támasztva és várt.

Nem tudta, hogy mire, de valamire várt. Talán arra, hogy véletlen elveszítse az egyensúlyát és leessen vagy arra, hogy valaki megragadja és megállítsa abban amire készül. Maga sem értette, hogy honnan lett ennyi bátorsága, de lehunyta szemeit és lassan elkezdett előre felé dőlni.

-Te jó ég!- ragadta meg valaki hátulról majd minden erejét beleadva húzta őt át a korláton. -Mégis mire készültél?- kérdezte az illető.

Jisung könnyes szemekkel nézett a fiúra kinek hosszú szőke haja volt és arcát szeplők fedték. Ruhája márkás volt, szinte sejtette, hogy jó sorsú ember áll előtte. Nem értette, hogy egy ilyen ember mit keres azon a környéken.

-Nem kellett volna megmentened!-mondta a fiú szemeibe nézve miután felsegítette őt a földről.

-Dehogyis nem! Nem dobhatod el az életed csak így!- bámulta őt értetlen szemekkel. -Abból csak egy van és nem mindenki élheti úgy ahogyan szeretné, de nem szabad eldobni. Minden emberi élet értékes.- magyarázta kiakadva.

Jisung úgy érezte, hogy az előtte álló túlságosan is szívügyének tekintette az ő értéktelen kis életét. Megmosolyogtatta volna a fiú aggodalma és kiakadása ha érzett volna még valamit ott legbelül az ürességen kívűl.

-Kérlek soha többet ne próbáld meg kioltani az életed!- mondta majd nehezen, de ott hagyta a fiút.

Jisung bár maga sem értette miért ahelyett, hogy újra megpróbált volna leugrani helyette inkább haza indult. Az üres lakásba ahol nem várta őt haza senki sem. Szülei évekkel ezelőtt elhagyták őt minden figyelmeztetés nélkül. Ráhagyták a családi vagyont és az óriási házat is. Mindig azt gondolta, hogy a szülei nem ismerték őt elég jól ahhoz, hogy tudják neki nem számítanak ezek a dolgok. Neki csak a családjára volt szüksége ami tele volt titkokkal. Akárhányszor megjelent a szülei csendben maradtak. A vendégeiket soha sem láthatta és azt sem sejtette, hogy hová mennek minden második hétvégén ahová ő nem mehetett. Ebben nőtt fel egy idő után már természetessé vált. Az, hogy mindez megszűnt létezni mély sebeket hagyott benne ami minden második hétvégén újra elkezd vérezni.

Napokkal később az utcán sétálgatva újra a sötét utakra tévedt. Legelőször amikor itt járt még körbeállva fenyegették, de amikor látták, hogy nem fél békén hagyták. Azóta pedig úgy sétál végig az utcán mintha oda született volna. Nem bántja senki és még csak rá sem néznek.