𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 𝐎𝐍𝐄𝐒𝐇𝐎𝐓𝐒

Maybe...

[PART 2]

Jisung napokon keresztül egyedül ücsörgött a szobában. Rajzolgatott és tanult mint ahogyan azt mindig tette. Egy csomó könyv volt itt ott a szobában hiszen mondhatni ideje sem volt azokat a helyére tenni. Ahová leült oda vitt magával egy könyvet majd amikor felállt egy újabb könyvvel a kezében ült a szoba egy másik sarkába. A könyvek gyűltek körülötte míg a polcról fogytak. Kapott reggelit, ebédet és vacsorát is amikből a legtöbbet ott hagyta a tálcán. Csak pár falatot evett hiszen megzavarta volna a dolgaiban. Szülei próbálkoztak beszélni vele, de ő rájuk sem volt hajlandó nézni.

-Rendet kéne raknod!- szólalt meg valaki mire felkapta a fejét.

A vezér állt a szobája közepén. A mai napon is egy öltöny volt rajta annyi különbséggel, hogy most fekete színű volt. Egyik kezén egy fekete bőrkesztyű volt míg másik kezét néhány gyűrű díszítette. Jól nézett ki és ezt Jisung el is ismerte magában.

-Szeretem a kupit!- válaszolta körbenézve majd becsukta a kezében lévő könyvet.

-Én viszont nem szeretem!- vágta zsebre kezeit.

-Nem mintha olyan sokat jönne be ide!- tette le maga mellé a könyvet a többi tetejére.

A vezér nem válaszolt csak tekintetével jelezte Jisungnak, hogy tegye amit mondott majd kifordult a szobából. Han körbenézett majd az egyik sarokból elkezdte visszapakolni a könyveit a polcokra. Az íróasztaláról is elpakolt majd leült oda amikor végzett. Az asztalra könyökölve támasztotta meg fejét majd feladva mindent fejelte meg a falapot.

Otthon az ideje nagy részét azzal töltötte, hogy járkált a városba ide-oda majd éjszaka a hídnál találta magát. Ott állt órákig és most is érezte, hogy hívogatja őt a folyó. Ki akart menni a szabad levegőre hiszen az amit az ablakok nyújtanak neki nem volt elég. Rácsok voltak rajta, hogy ne tudjon kimászni és még csak a tájat sem látta normálisan. Kezdett beleőrülni a bezártságba és a könyvek valamint a számolás sem kötötte már le őt.

Hiába ült le tanulni és okosítani magát még jobban szüksége volt arra, hogy elhagyja a kis szobát. Nem volt neki elég az, hogy elment a fürdőszobáig majd vissza. Az se vigasztalta lelkét ha lépésekből megállapította mekkora a szoba majd kiszámolta, hogy hány négyzetméter. Megtette látva és vakon is, de csak jobban beleőrült.

Nem tudta mennyi az idő hiszen még egy óra sem volt a falon. Azt, hogy körülbelül hány óra van a nap állásából állapította meg. Amióta Minho betért a szobájába újabb 3 nap telt el. Felixszel azóta sem találkozott és szülei sem próbálkoztak már. Az ételt ugyanúgy hozták amit kivételesen el is fogyasztott.

-Hoztam az ebédjét!-jelent meg a férfi aki körülbelül 2 hete hozhatja az ételt neki.

-Köszönöm!- mondta majd kivette a kezéből a tálcát.

Mindig változatosan kapott enni, de már ebbe is kezdett belebolondulni. A rizs szemeket számolgatta és azt figyelte, hogy a zöldségek hány centiméter átmérőjűek. Az étvágya is elment tőle.

-Inkább küldje vissza!- adta vissza a férfi kezében. -Ma nem kérek vacsorát sem.- mondta majd leült az ágyára.

-Uram, ezt nem tehetem meg!- nézett rá a férfi.

-Ha nem viszi el és vacsorát is hoz..reggelre holtan találnak itt!- mondta könnyedén.

A férfi nagyot nyelt majd kihátrált a szobából és becsukta az ajtót is. Kulcsforgás a zárban és Jisung újra bezárva találta magát. Az ágyról lecsúszott a földre majd hajába túrva tépett tincseibe. Megtudta volna tenni. Véget tudott volna vetni az életének akármivel a szobában, de nem tette volna meg. Ő a vízhez volt hűséges. Azt akarta, hogy a folyó nyelje el élettelen testét, hogy aztán kimossa azt a partra.