𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 𝐎𝐍𝐄𝐒𝐇𝐎𝐓𝐒

Love..

𝙾𝚗𝚕𝚢 𝚕𝚘𝚟𝚎 𝚌𝚊𝚗 𝚑𝚞𝚛𝚝 𝚕𝚒𝚔𝚎 𝚝𝚑𝚒𝚜

Csak a szerelem tud így fájni, nem igaz?

Felborul a bioritmusunk, legyengül az immunrendszerünk, nem tudunk aludni, enni, egyszerűen fáj élni. Az, hogy el kell viselnünk a szeretett személy hiányát és elvesztését egyszerűen csak felemészt belülről.

Nem tudunk tovább lépni egyszerűen csak nem megy és annál rosszabb ha elnyomjuk magunkban ezt az érzést. Amíg nem dolgozzuk fel a viszonzatlan szerelmet vagy éppen a szakítást, nem is fog elmúlni az a bizonyos fájdalom.

Nem bánunk magunkkal szépen ilyenkor. Van aki túl sokat költekezik, van aki pedig egyszerűen csak nem foglalkozik magával és a barátaival sem. Mindenkire csak egy-két hétig vagy csak pár napig támaszkodhatsz aztán azt mondják, hogy az élet megy tovább miközben nagyon jól tudják milyen is ez az érzés.

Elveszíteni valakit akit a legjobban szerettél.

Magam sem tudom, hogy mégis miért ment ennyire tönkre a kapcsolatunk Minhoval, de én mindent megpróbáltam annak érdekében, hogy rendben legyen köztünk minden.

Egyszerűen gondoltam mindenre.

-Megcsalt?
-Kiszeretett belőlem?
-Nem voltam már elég jó neki?
-Rossz pár voltam?
-Elege lett belőlem?
-Megunt engem?
-Nem volt boldog mellettem?
-Valaki más keltette fel az érdeklődését?
-Vagy talán mindez összesen?

Csak fájdítottam a szívemet ezekkel a kérdésekkel, de végül megtettem az utolsó lépést. Nem tudtam rendbe hozni a kapcsolatunkat hiszen egyedül nem ment volna. Nem működött velem együtt és ami a legjobban fájt, hogy nem is törődött velem igazán. 3 teljes évet kellett kidobnom majdnem fél év szenvedés után, mert láttam rajta, hogy ő már nem akar velem lenni.

Folyamatosan csak veszekedtünk, állandóan stresszes volt. Egyszerűen nem akart velem találkozni és csak a barátaival lógott akik már az én barátaimtól is tartják a távolságot. Ennek örömére mérhetetlen nagy bűntudatom is van hiszen úgy gondolom mindez miattam van, de persze ők ezt cseppet sem bánták. Bármennyire is fájt nekik tudták, hogy ha nem érdeklődnek irántuk akkor nem tudnak ezzel a helyzettel mit kezdeni.

-Csak a szerelem tud így fájni..-suttogtam miközben a tükörbe néztem.

Lassan indulnom kell az iskolába ahová már két hete be sem tettem a lábamat. Egyszerűen képtelen voltam rá és most sem vagyok képes rá. Nem akarom látni ahogyan boldog nélkülem. A mosolya a régi szép időkre emlékeztet. Amikor bármi gondom volt ő elmosolyodott és szinte meg is szűnt minden fájdalmam.

-Gyere Jisungie!- sóhajtott Felix amint lementem a lépcsőn.

Úgy döntött, hogy elvisz engem kocsival hiszen még most is nehezen állok a lábamon. Elköszöntem a szüleimtől majd felöltöztem és Lixel az oldalamon indultunk meg a kocsi felé. Beültünk majd csendben kissé sietősen haladtunk az úton az iskola felé.

Nagy levegőt véve szálltam ki az autóból majd a két rohanó fiúra néztem. Kitágult szemekkel próbáltam menekülni hiszen nem akartam, hogy ellökjenek. Végül nem tudtam menekülni így a két magasabb nekem rohant és jó szorosan öleltek magukhoz.

-Hiányoztál!- mondták egyszerre mire egy halvány mosoly húzódott ajkaimra.

-Ti is nekem!- suttogtam majd jó szorosan öleltem őket.