𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 𝐎𝐍𝐄𝐒𝐇𝐎𝐓𝐒

what has changed?

A testi kontaktus..

Számomra mindig is fontos volt az, hogy testi kontaktusban legyek azokkal az emberekkel akiket szeretek. Egy ölelés, egy apró puszi feltudja villanyozni a napomat. Nem is számolom már a napokat, hogy pontosan mióta is szűnt meg a testi kontaktus Minho hyunggal aki eddig 1 héttel ezelőtt még a párom volt.

A sok közös emlékét egyszerűen nem tudom csak a kukába dobni ahogyan azt ő is tette. Egyszerűen nem megy ugyanis én még mindig ugyan azt érzem iránta mint eddig és bármikor megbocsátanék neki csak jöjjön vissza hozzám. Minden egyes nap látom őt hiszen bandatársak vagyunk és ez az egészet csak még nehezebbé teszi számomra.

A többiek próbáltak segíteni rajtam és átvészelni ezt az egészet, de ők is nagyon jól tudták, hogy 1 hét alatt nem képesek megváltani a világot. JYP papa adott nekem kerek 1 hónapot arra, hogy rendbe szedjem magam és ne úgy álljak a stayek elé mint egy hulla. Jelenleg úgy tudják, hogy egy kisebb műtétet kell végezni rajtam így ezért nem tudok ott lenni a koncerteken.

Bánnom kellene, de egyszerűen nem megy. A fájdalom ami felemészt engem belülről sokkalta erősebb mint a megbánás.

A legrosszabb, hogy még csak az okát sem tudom annak, hogy miért hidegült el tőlem ennyire. Talán beleszeretet valaki másba? Talán megcsalt engem? Nem voltam neki elég jó? Az agyára mentem? Nem feleltem meg neki eléggé?

Millió kérdés cikázott és cikázik a fejemben, de választ egyikre se kapok.

Mi változott meg?

Sóhajtva takaróztam be ismét ma már sokadjára hiszen csak mosdóba megyek el. 3 napja annyira megvisel minden, hogy se erőm se energiám nem volt arra, hogy le is tusoljak. Összetörten, koszosan és büdösen fekszem az ágyamban, a sötétben hiszen mi mást is tudnék csinálni? 1 hete alig ettem és ittam hiszen egyszerűen nincs semmi étvágyam. Talán elég rendesen le is fogytam, de egyszerűen semmi nem tudott és tud érdekelni. Néha beengedem Chan hyungot addig ameddig hoz nekem kaját, de nem többre. 1 hete nem szóltam hozzájuk érdemlegesen. Pár szón vagy hümmögésen kívül nem társalogtam velük.

Rettentően megviselt a szakításunk és az, hogy az idősebbet ez az egész egyáltalán nem rázta meg. Még csak egy kicsit sem. Ugyanúgy hallom nevetni a többiekkel sőt talán hangosabban mint amikor együtt voltunk.

-Ennyire rossz barát lettem volna?-suttogtam a plafont bámulva.

1 hét után a hangszálaim teljesen feladták a szolgálatot  pár szó után. Alig bírok beszélni még a suttogás is nehezemre esik, de valahogyan ez sem tud érdekelni. Szemeimet lehunyva öleltem magamhoz hyungom egyik pulóverét min még  mindig érezhető az illata. Csak fájdítom a szívemet, de nélküle ennyit sem aludnék mint most. Hiába a magamba fordultság akkor sem lennék képes 10 órákat aludni hiszen az agyamban forognak a fogaskerekek.

-Jisung!- kopogott Chan hyung az ajtón. -Hoztam neked ételt és vizet!- mondta és hallottam a hangjában azt a mérhetetlen nagy aggodalmat.

Nagy nehezen kimásztam az ágyból majd kinyitottam az ajtót. Elvettem tőle a tálcát majd ránéztem.

-Köszönöm!- tátogtam hiszen egyszerűen nem tudom beszélni.

Chan aggódva nézett rám és pont kérdezni akart vagy talán mondani valamit amikor becsuktam az ajtót és bezártam azt. Hallottam ahogyan hangosat sóhajt majd távozik az ajtóm elől.

Leülve az ágyamra falatozni kezdtem. Nem sikerült sok mindent leerőltetni a torkomon, de bő 1 óra alatt sikerült megennem az egészet. A víznek csak a felét ittam meg hiszen úgy éreztem többre nincs is szükségem. A fejem már pár napja hasogat a folyadékhiánytól, de az összeszűkült gyomrom miatt inni sem tudok.