𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 𝐎𝐍𝐄𝐒𝐇𝐎𝐓𝐒

Rain

Sétálni a szakadó esőben egy olyan dolog amit az emberek utálhatnak és szerethetnek is. Az emberek többsége utálja hiszen gyűlöli amikor a vízes ruhája bőrére tapad. A másik fél pedig imádja, mert szabadnak és boldognak érzi magát.

Nem tudom, hogy én szeretem-e vagy sem és talán az emberiség kicsiny része is az én nézőpontomon van. Gyűlölöm amikor elkezd zuhogni az eső és keresztbe tesz a terveimnek viszont nincs annál jobb és szánalmasabb amikor egy rossz dolog után sétálsz haza a szakadó esőben. Szakítás, halál, kudarcba fulladt álmok, füstbe ment tervek. Ilyenkor kitudom tombolni magát úgy, hogy szimplán csak sétálok és hagyom, hogy az esőcseppek vizessé tegyék a ruhámat. Nem védekezek...Nem állok félre ahol nem ér az eső és még csak a pulóverem kapucniját sem húzom a fejemre. Nem kerülöm el a pocsojákat amik mélysége miatt beázik a fehér cipőm. Egyszerűen nem érdekel semmi sem csak megyek amerre az utam visz. Hogy hová? Még magam sem tudom, talán már nem is érdekel. Odamegyek ahová a szívem húz és ha ez a semmi közepe akkor elgondolkodom, hogy mit is keresek azon a helyen. Mit keresek a semmi közepén vagy éppen mi hasznom van egy sáros erdő közepén?

A kérdésre egyszer sem kapok választ hiszen egyedül vagyok és senki se hallja a megtört hangomat. Senki sem hallja a szívem apró darabokra törését.

Ezen a különleges napon ami olyan jól indult, kudarcba fulladt az álmom miszerint egy kisebb bandában leszek rapper. 4 ember között kellett választani. Sokat számít ha valakinek pénze van, nem igaz? Nem véletlenül sétálok már 1 órája az esőben. Nem a tehetségemet nézték hanem azt, hogy mennyire vagyok gazdag. Egy átlagos srác a 3 gazdag fiú közül teljesen kitűnt így én kerültem a levesbe ők pedig a címlapokra.

Lehunyt szemekkel álltam meg hiszen nem akartam tudni, hogy mégis melyik részén vagyok éppen a városnak. Eddig nem figyeltem az utamat szimplán csak az alig 1 órája történtekre tudtam gondolni.

Szemeimet kinyitva fordultam körbe, hogy megcsodálhassam az ismerős környéket. Végül egy nagy ház felé fordultam ahol pár évvel ezelőtt rengeteget jártam. Ismét elhangzott a kérdés a fejemben, hogy mégis mit keresek itt és mégis mi hasznom van abból, hogy ide hoztak a lábaim. Nem csináltam semmit csak álltam és néztem a házat ami talán négyszer nagyobb volt a mi lakásunknál.

Millió emlékkép jelent meg a szemeim előtt amik mosolyra húzták ajkaimat. Már rég nem görbültek felfelé hiszen semmi értelme nem volt annak, hogy mosolyogjak. A szüleim aggódtak értem, de tudták jól, hogy még nem léptem tovább. Az utolsó alkalommal sírtam amikor ebben a házban voltam. Azon az éjszakán sok minden történt és én pontosan ilyen időben indultam el valamerre. Nem otthon kötöttem ki, az volt az első alkalom, hogy eltévedtem valahol. Az volt az utolsó alkalom, hogy könnyeket hullajtottam. Azóta a nap óta mintha eltünt volna belőlem valami. Tudtam volna sírni, minden egyes nap, de erősnek kellett maradnom hiszen aki a földre rogy az csak egy célpont az embereknek. Nem akartam célpont lenni, az az ember szerettem volna lenni akire felnézek és azt mondják, hogy milyen erős. Tisztában voltam vele akkor is és most is, hogy az ember nem attól erős, hogy nem sír és nem mutat érzelmet hanem attól, hogy igenis megmutatja, hogy egy érző lény és akárhányszor kigáncsolja az élet ő feláll és küzd tovább.

Arcomhoz érve tudatosult bennem, hogy könnyek csordultak ki a szemeimből. Vagy talán csak az eső?

-Itt állsz már fél órája drágám! Minden rendben? Hozzá jöttél?- jelent meg az édesanyja.

-Nem kellett volna kijönnie ilyen szakadó esőben. Csak elgondolkodtam!- válaszoltam halkan. -Menjen vissza nyugodtan!- mosolyodtam el halványan majd zsebre tettem a kezeimet és indulni akartam.