A jég csapdájában

Pt.4.- Illúziómentes távozás

A földön ülve, a hátamat az ajtónak támasztva teljesen összeestem. Az egész eddigi életem erre a percre koncentrálódott... A percre, amikor megtudom, hogy ki vagyok. A percre, amikor tisztázódik a múltam... Most mégsem volt egyszerűbb. Azt hittem, hogy majd egy kisvárosi házhoz vezet a történetem... Egy fehér kerítéshez, kedves szülőkhöz, esetleg pár testvérhez, de én más sztorit kaptam. Egy múltat, ami egy másik bolygóhoz, sok jéghez és a csínytevés istenéhez köt. Nem volt valami barátságos sztori, rendesen ki is akadtam tőle, de legalább már nem éreztem magam egyedül... Sőt! Egyáltalán nem éreztem magam egyedül...

-Ugye tudod, hogy tudom, hogy nem mentél el?- tettem fel a kérdést, minden mindegy alapon. Ha igazam van és Loki itt van, akkor nyerek némi tiszteletet és láthatja, hogy vigyázni kell velem, ha viszont tényleg lelépett, akkor ezt a kérdést senki sem hallja...

-Reméltem, hogy nem jössz rá- jelent meg Loki egy villanás után a kanapén. Akkor az első volt.

-Valamit ittfelejtettél?- tápászkodtam fel.

-Ami azt illeti, többet akarok tudni- követte a mozdulataimat.

-Én is- ültem le a székre, így olyan volt, mint ha ki se ment volna az ajtón. Mondjuk, mint kiderült, ki se ment...

-Rendben... nem akartam, de akkor kezdem én- köszörülte meg a torkát- Loki vagyok, Asgardból és egy nemes céllal érkeztem a földre. A legtöbben Odinsonként ismernek, de mint kiderült, Laufeyson vagyok és ez rendesen kiverte nálam a biztosítékot. Az anyám, Friga tanított nekem minden trükköt. Az apámtól, Odintól lestem el minden tárgyalási és politikai taktikát. A bátyámnak, Thornak hála tanultam meg veszíteni. De mégis... Az apámból csak a megfontolt válaszok maradtak meg. Az anyából csak a varázslat. És a bátyámtól sem tanultam többet a vereségnél. Mert a család elveszett. Az egész múltam egy hazugság volt aranyozott tárgyakkal, tágas szobákkal, egy kastéllyal és egy hűséges néppel, akik szintén hallgattak a kilétemről. Minden erősebb mozzanatomat figyelték az őrök, ha közel léptem a szelencéhez Odin már ott is volt. Ha kiabáltam, rögtön leintettek. Mert nem bíztak bennem. Felneveltek, viszont ott volt a kétely. A kétely az iránt, hogy velük vagyok... Így lett bennem is kétely azok iránt, akik a családomnak vallották magukat. Ezért adtam meg a titkos átjárót a jégóriásoknak... Tudtam, hogy az Asgardiak minden probléma nélkül legyőzik őket, de ezzel elindítok valamit. Thor harcát, a megismerkedést a jégóriásokkal és a múltammal, majd Thor száműzését. Nem akartam én rosszat, csak az igazat. De végül itt vagyok! Mert ezt parancsolja a bosszúm. Ezt diktálja a csínytevés istene rang. És mert nincs senki, akihez mehetnék- szónokolt, majd egy pillanat szünetet tartva, felnézett rám- Ezért maradtam itt. Mert bárki is vagy, nem akartalak egyedül hagyni az igazsággal. Neked nem kell szövetkezned a jégóriásokkal, hogy őket is átverve, az ál hazádra uszíts mindenkit. Nem kell a bátyád szemébe hazudnod apád halálát. Nem kell szembesülnöd azzal, hogy a sok hazugság nem változtat a tényen, hogy nem vagy méltó a kalapácsra. És nem kell halottnak tettetned magad, mert én ezt követően itt vagyok. Nem tudom, hogy miért, nem tudom, hogy hogyan, de itt maradtam, mert volt valami a tekintetedben, amit ki akarok deríteni. És itt maradtam, hogy meghallgassalak- fürkészett, ezzel lezárva a sztorit.

A hallottakat emésztgetve, egy nagy levegőt vettem. Nem volt kedvem elmesélni a múltam, mert senki sem hallotta még úgy egészben. A részletek még talán megvoltak, de egészben senki sem ismerte a sztorim. Nem akartam, hogy bárki teljesen kiismerjen, viszont a csínytevés istene túlságosan kitárulkozott ahhoz, hogy ezt letudjam egy egyszerű vállveregetéssel. Ráadásul, a kék szempár sem sugallt veszélyt. Úgy éreztem, ha valaki megismerheti a sztorimat, az ő. Loki, az isten, aki eddig minden létező lényt átvert és rávett az igazára... hát... nem én fogok kiállni a sorból, bármennyire is akarnám.

-Theodora vagyok... Csak simán így, semmi vezetéknév. Barátoknak pedig Dori, csak nincsenek olyanjaim. A sztorim így kívülről amúgy elég vicces, csak megélni a legfájdalmasabb élmény. Az északi sark környékén találtak meg pár naposan egy zöld kővel a kezemben. Ott kezdődött ez az egész sztori, aminek se eleje, se vége, mert senki nem tudja hogy kerültem oda, miért, mikor és kinek köszönhetően. Az egyetlen dolog amit tutira lehet tudni, hogy ezt követően, a tudósok akik találtak kidobtak az első árvaháznál, majd elvitték a követ valahova. Ja! Az árvaház! Jó kis hely lenne egy átlagos embernek, de én nem vagyok az, így rendesen paráztak tőlem és a rideg személyemtől. Szóval, amikor örökbe is fogadtak, végül visszakerültem egy másik árvaházba. Elvittek, csináltam valami rosszat, esetleg véletlenül megfagyasztottam valamit és már repültem is vissza. Így ment ez, míg tíz évesen meg nem talált egy bérgyilkos nőket nevelő szervezet... Persze, rögtön kiszúrták, hogy bármilyen egyéb mozdulat nélkül is veszélyes vagyok, de azért én is ott edzettem az özvegyekkel, amíg egy nap fogtam magam és eljöttem... Emlékszem, csak annyit kántáltam magamban, hogy remélem senki sem vesz észre és ez annyira bejött, hogy lazán kisétáltam! Ezt a sztorit követi egy csomó buszút, sok iskola és még annál is több személyazonosság. Voltam én mindenek előtt Lola, akkor Sofia, Alice, Jessy, Anna, Julia és minden, míg ki nem kötöttem itt, újra felvéve a Theodora nevet- tártam szét a karomat, majd egy nagy levegőt véve, rátértem a sztori Lokira vonatkozó részéhez- Újságíróként dolgozom és így állandóan mennek nálam a hírek, amiket én szűrök a lakosságnak. Így láttam a kalapácsot a tévében. Azért indultam meg, mert tudtam, hogy valami több vár rám és igazam lett... Mert belenéztem a szemedbe... Ezt nem mondtam el, de minden este ugyanazt álmodom. Egy kék ember, jéghegyek, sírás és egy szempár... egy kék tekintet, ami pont olyan... ami- kerestem a szavakat.

-Az enyém- értette meg.

-Ja, a tiéd- pillantottam fel arra a bizonyos tekintetre.

-És ez mégis mit jelent?- tette fel a százpontos kérdést.

-Jó lenne, ha én azt tudnám- tártam szét a karom.

-Szerintem tudod- pillantott rám.

-A hangnemedből véve te is- egyenesítettem ki a hátam.

-Akkor maradjunk ennyiben?- nevetgélt lekicsinylőn.

-Igen- vontam vállat szórakozottan, ami miatt kaptam egy lenéző tekintetet, de végül egyetértett ebben a kimondatlan valóságban. Már annyi illúzió volt mindkettőnk életében, hogy az igazat inkább megtartottuk magunknak, magunkban.

-Akkor? Azok vagyunk, akinek gondoljuk, hogy vagyunk?- nyújtotta a kezét.

-Pontosan- ráztam meg, ami miatt a kék szín ismételten felcsúszott a kezemen, ezzel tökéletesen prezentálva azt, amire gondolunk, hogy vagyunk.

-Pompás- állt fel, majd az ajtó felé vette az irányt, én meg mentem utána.

Az ajtót kinyitva, már pont kezdtem volna a búcsúzkodást, de úgy megtorpantam, mint a... nem is tudom, hogy mi torpant meg valaha annyira, mint én akkor, amikor Loki megölelt.

-Viszlát Thori- mondta, miközben magához szorított.

-Vigyázz magadra Loki- motyogtam leginkább a mellkasába, amikor visszajött a hangom és esetlenül átöleltem.

-Egyébként- torpant meg, miután már kitette a lábát a folyosóra- Azért nem láttak az özvegyeknél, mert illúziót használtál... az én erőmet- mondta, majd előre fordulva, elhagyta a folyosót.

Az ajtómat becsukva, már majdnem előjött a mosoly az arcomon, de végül megtorpantam.

-Ennyi elég volt, vagy ki akarsz belőlem szedni még valamit?- tettem fel a kérdést az üres szobának, majd, miután rájöttem, hogy tényleg senki sincs a lakásomba, megnyugodva nyúltam a távirányítóért, miközben gyorsan összedobtam azt a hülye cikket, ami miatt a főnököm két hete terrorizál.