A jég csapdájában

Pt.3.- A kék szempár

Hát ja... kemény buszutam volt vissza Kanadába, csupa élménnyel! Először is: találkoztam két istennel, akiből az egyik nagy valószínűséggel kötődik a múltamhoz, ezáltal hozzám! Hát nem szuper? Ezt követően, volt egy kellemes beszélgetésem Luke-val, akit véletlenül kicsit megijesztett a gyilkos pillantásom, ezért le akart csukatni. Ebből az lett, hogy olyan jó kamu sztorit találtam ki, hogy megadta a számát és arra kért, hogy hívjam nyugodtan. És! Dobpergés: a buszon lehányt egy gyerek! Igen, ez a legfontosabb történés, mert egyenlőre a többivel nem volt erőm foglalkozni. Csak annyit tudtam, hogy haza akarok menni, ahol konkrétan évekig nem fog történni velem semmi, mert egy hetet töltöttem az emberek között és kész apokalipszis lett! Nem akartam semmit, csak csendet, egy vanília fagyit és a kényelmetlen rugós kanapémat, amin végre aludhattam, mert ez a program egy hétig nem jött össze! A buszon volt bőven időm arra, hogy agyaljak és nézelődjek, de az egy hét álmatlanság, az időeltolódások és maga a buszút is kikészített! Pont úgy, mint a csengő, ami három óra alvás után felkeltett...

-Hello- nézett rám egy random pasi. A fekete haja hátra volt fésülve, kék hideg szeme ismerős volt még a halvány fényben is, a pimasz mosoly ott bujkált a száján és valamiért tücsöknek öltözve is tekintélyt parancsolt.

-Csá- nyitottam ajtót értetlenül, kócos hajjal, pizsamában, ismeretlen okokból még mindig vaníliafagyival a kezemben.

-Gondolom, most azt kérdezed, hogy mit keres itt a férfi a laborból- kezdte volna a beszédet a kemény akcentusával, de megráztam a fejem.

-Nem kérdezek semmit, Loki. Láttam a kalapácsot, Thort, sejtem, hogy miért voltál ott és láttam, ahogy rám nézve felcsillan a szemed. Azt nem kérdezem, hogy hogyan és miért találtál meg, inkább csak azt, hogy miért engem- engedtem be az életveszélyes faszit a házamba.

-Te tudod, hogy ki vagyok?- fordította kicsit oldalra a fejét, ezzel fejezve ki az értetlenségét.

-Ki más lehetnél a zöld szerkóban, a tücsöksisakkal? Egyértelmű, hogy te vagy a csínytevés istene. Az istenekről írtam esszét tizenegyedikben, szóval jártas vagyok a témában- vontam vállat, visszaemlékezve arra a félévre, amikor épp volt öt percem iskolába járni és azzal a feltétellel vettek csak fel, ha írok egy esszét a felsorolt témákból. Jó kis félév volt, mit ne mondjak, ott is utált mindenki!

-És miért nem félsz?- lépett végül be, ijesztően közel haladva el mellettem.

-Mert abból, ahogy ott rámnéztél, nem azt szűrtem le, hogy gyilkos szándékkal csöngetsz. Ráadásul, csöngettél és nem rámrúgtad az ajtót- invitáltam a nappaliba.

-Nem rossz- bólintott halványan.

-Köszönöm- ültem le vele szembe az íróasztalom székéhez.

-De nehogy azt hidd, hogy ez minden más eshetőséget kizár- próbált egy kis nyugtalanságot ébreszteni bennem, de ez valamiért nem jött össze- Szép a lakásod- nézett körbe, ami nem volt hosszú. Volt ez a nappaliként hasznosított hálószoba, ahol Loki most az ágyamon ült, volt a félig nyitott konyha, amit innen is lehetett látni és volt a kis fürdőszoba a fal mentén, aminek nyitva kellett hagynom az ajtaját, mert amúgy elviselhetetlen csatornaszag lenne. Mit ne mondjak, ez egy luxusház, az egyetlen szerencsém az, hogy nincs valami sok tárgyam, amit mindenhova eldobálhatnék, ezért valamennyire sikerült rendet tartanom ebben az egérlyukban...

-Szóval... azért vagy pont nálam mert...- kezdeményeztem a beszélgetést, ami két percig halott volt.

-Azért vagyok itt, mert Asgardban azt hiszik, hogy meghaltam és most tartom magam ehhez a sztorihoz- avatott be.