A jég csapdájában

Pt.25.- Újra más minden...

-Theodora! Jól vagy? Mi a baj?- eszmélt fel Bucky, eldobva a fegyvert, majd mellém térdelve, ijedten próbálta felvenni velem a kapcsolatot, ám én összekuporodva, a térdembe temetve az arcom, csak csendben zokogtam.

Fájt. Mindig is fájt. Egész életemben, minden reggel, minden ebédelésnél és minden mosolynál bennem volt a tüske, a múltam, de csak akkor éreztem ilyen halálosnak, amikor több motívum is beugrott. Most viszont, nem csak az alap életem, de egy érthetetlen kavalkád is lejátszódott bennem. Nem tudtam hová tenni a dolgokat. Fáradt voltam, piszkos és végtelenül összetört. Nem volt időm gondolkodni, ugyanis az agyamat lefagyasztotta a hideg szívem, ami szépen lassan megfagyasztott belülről.

Képes voltam gyilkolni. Kilenc évesen megöltem huszonhárom árvát. Tizenegy évesen megöltem egy embert, akinek a szeme színét se tudnám megmondani. Tizenhat éves koromig tömegeket gyilkoltam parancsra. És ebből egyik se volt szándékos, mégsem voltam képes ilyen ártatlan hazugságok mögé bújni. Soha sem volt tűzfalam, tárt karokkal vártam a sebeket, de a mai kiverte a biztosítékot és megtalálta a leggyengébb pillanataimat.

-Semmi baj! Nyugodj meg! Minden a legnagyobb rendben van! Rendben?- suttogta a hajamba Bucky, miközben a vaskezével szorosan magához húzott, a normálissal pedig a vállamat simogatta.

-Nem- sírtam.

-De igen! Attól még, hogy a külvilág nem így gondolja, ezen a házon belül béke van- vígasztalt, igaz azt se tudta, hogy mivel áll szemben.

-De a lelkünkön belül nincs- pillantottam fel rá. Láthatóan nem tudott mit lépni erre az állításomra, mert igaz volt, de megpróbált jól válaszolni.

-Az a múlt. Azzal törődj, ami éppen most történik- döntötte a homlokát az enyémhez- Itt az a kérdés, hogy mi történik most?- fürkészett.

-Ott voltam Afrikában- biccentettem a tévé felé, ahol pont erről meséltek.

-És? Mi történt?- nézett ijedten, tekintve, hogy a riporter pont azt ecsetelte, hogy kikaptak a bosszúállók.

-Éppen a fedélzetre mentem fel, amikor az ikrekből a lány elém lépett- motyogtam.

-És használta rajtad az erejét, mint Steve, Thor és Natasha esetében?- kerekedett el a szeme és nekem ekkor jutott csak eszembe ez az opció, ami a legvalószínűbbnek tűnt. A csaj mindenkinél ugyanígy rossz érzést akart kelteni, csak miért engem talált meg?!? Alapból rosszul érzem magam minden egyes pillanatban...

-Ha minden igaz, akkor igen- bólogattam könnyes arccal.

-Mit láttál?- kérdezte meg, adva pár másodpercet, hogy emésztgessem a történteket.

-A múltamat- emeltem fel a fejem, üveges tekintettel meredve magam elé.

-Értem- bólintott, miközben elengedve, csak lazán mellém ült a földön. Nem kérdezett. Neki ennyi pont elég volt ahhoz, hogy megértse mennyire fáj.

-És volt előtte más is- köszörültem a torkom, miután mérlegeltem a téma okozta kellemetlenségeket.

-Mi történt?- kérdezte meg, mert ezt már ő sem értette. Bárcsak én érteném.

-Ötletem sincs... láttam egy opciót a múltamhoz. Láttam azt, hogy hogyan kerülhettem ide. És ott voltam ezerkilencszáznegyvenben. De ezt honnan tudhatná ez a bizonyos Wanda Maximoff, ha én se tudom?- ráztam a fejem, a tévé felé biccentve, ahol pont bemondták a nevét.

-Ott voltál negyvenben?- ráncolta a szemöldökét. A többi nem igazán érdekelte.

-Biztos csak látta az agyamban, hogy ismerlek és ezt is hozzáfűzte a kamu sztorimhoz- vontam vállat lemondóan mosolyogva.