A jég csapdájában

Pt.23.- Az élet értelme: Steve Rogers

-Ne! Kérem bocsásson meg! Én ezt! Én ezt nem akartam! Úgy sajnálom! Úgy fáj!- pattantak ki a szemeim Bucky ordítására, így rögtön felpattantam a nappaliként használt szobámban és indultam A Tél Katonájáé felé.

-Hé! Buchanan! Minden rendben van! Az nem te vagy! Érted? Te nem az vagy! Nem tehetsz róla- guggoltam az ágya mellé, miközben megpróbáltam felkelteni.

-Megöltem! Őt is! Mindenkinek csak rosszat tettem! Nem vagyok jó! És ezt nem bírom tovább! Olyan hideg van! Miért történik ez velem?!? Hol vagyok?!? Ki vagyok?!? Steve!- kiabált tovább, miközben én egyre erősebben ráztam.

-Azt tetted, amire utasítottak! James Buchanan Barnes vagy! Nem a Tél Katonája! Kérlek kelj fel- fogtam a vállait.

-Én ezt nem bírom! Úgy sajnálom! Nem akartam senkinek rosszat! Kényszerítettek! És ez nem kifogás, mert megtettem! Nem tudtam legyőzni őket a saját agyamban! Gyenge vagyok és inkább öltem, mint hogy kiálltam volna magamért- kiabált tovább, én meg leálltam a rázással és csak átöleltem.

-Bucky! Ne mondd ezt! Nem vagy gyenge! Ők a szívtelennek! Kelj fel!- suttogtam, mire hirtelen vett egy nagy levegőt és kipattantak a szemei.

-Theodora! Mi történt? Hol vagyok? Megöltem!- eszmélt fel hirtelen.

-Szia- fogtam a kezem közé azonnal a fejét, hogy bele tudjak nézni a szemébe- Semmi baj! Semmi rosszat nem tettél! Csak egy rossz álom volt! Csak a tudatalattid idéz fel rossz dolgokat.

-Attól még ugyanúgy érzem a fojtogatást- mondta összeszorult torokkal, nagyon reszketve.

-Tudom- öleltem át, mire azonnal megéreztem a kezét a hátamon és olyan szorosan szorított, mint ha ettől elmúlna minden baja.

De nem múlik el egy öleléstől... Soha sem fog végleg eltűnni a bűntudat, csak elhalványul az évek múlásával. Mindig érezni fogja ezt az érzést és soha nem lesz képes ismét normálisan aludni. És a tudat, hogy nem segíthetek rajta majdnem annyira fojtogat, mint őt a vér, ami akarva, akaratlanul a kezére tapad.

-Egy szörnyeteg vagyok- motyogta a vállamba szaggatott hangon.

-Mind azok vagyunk. Én is gyilkoltam már, pedig nem is manipuláltak. Neked legalább van kifogásod- simogattam a hátát.

-De ez nem kifogás! Csak... csak egy gyengeség! Képesek voltak legyőzni engem- rázta a fejét.

-Ne hülyéskedj! Esélyt sem adtak arra, hogy tudd ki vagy! Hogyan tudtál volna ellenkezni?- szorítottam egyre erősebben.

-Robotot csináltak belőlem. Azt se tudom, hogy ki voltam ezek előtt- sírt.

-Nem belőled. A gonosz alteregódból- öleltem továbbra is.

-Aki továbbra is bennem él. Labilis vagyok és gyilkos- húzott magához.

-Pedig egy erős személyiség vagy. Erős, bátor és meglepően okos! Ezekre koncentrálj! Ezeket használd fel a túléléshez. Ezekkel győzd le a gyilkost, ne csak erősítsd azzal, hogy a jót gyengíted magadban- simítottam végig a hátán.

-Tényleg így gondolod?- engedett el.

-Igen. Ha te megtörsz, mi marad? A bérgyilkos? Az lesz a te sarad, ha ezt hagyod. Amíg képes vagy tartani magad, hős vagy. Egy jó ember, aki nem akar senkinek se rosszat. A sebek lassan begyógyulnak, majd egy nap felkelsz és ráeszmélsz, hogy nem vagy reménytelen. És hidd el! Nem vagy reménytelen- fogtam ismét a kezem közé a könnyes arcát.

-Nem?- indultak meg újra a könnyek, amint a remény halvány fogalmát adtam a kezébe.

-Nem vagy- bólintottam határozottan.