A jég csapdájában

Pt.24.- A múltam és még plusszok

A Brooklyni lakóházból kilépve, az utcán körbenézve, végül minden feltűnés nélkül megindultam a következő sikátorig, ahol észrevétlenül felszívódhatnék. Tekintve, hogy kevés időm volt célba érni, muszáj volt nyernem egy kis pluszt, így a tervem alapján le akartam fagyasztani az időt, hogy New Yorkba érjek, hogy ott egy következő sikátorban állítsak mindent vissza. Az igazat megvallva, már csináltam ilyet mióta Buckyval élek, csak, hogy élőben lássam a bosszúállók lefagyott arcát... Pont ezért, semmi extra nem volt abban, amikor a sarkon befordulva, megbújtam az első Brooklyni sikátorban és leállítottam az időt.

Az első kocsihoz érve, ami egy őrizetlen helyen volt, végül egy nagy levegő kíséretében, mint ha a fogamat húznák, kitörtem az ablakot, majd beülve, a kábelekkel bajlódva elindítottam a járművet. Nem akarom azt mondani, hogy sokszor csináltam már ilyesmit, de sokszor csináltam már ilyesmit...

Nem mint ha annyi minden történhetne abban a megállított másodpercben, de jóformán kétszáz kilóméter per órával cikáztam az üresebb sávokban, a lefagyott kocsik között, de a Bosszúállók új bázisához érve, szomorúan konstatáltam, hogy az ismerős arcok Afrika partjait írták be koordinátának... A kocsi még egyszerű volt, de hajókat és repülőket nehezebb volt észrevétlenül lenyúlni...

Amerika legkeletibb, az egyenlítőhöz legközelebbi partvidékére érve, szomorúan konstatáltam, hogy mindenki rögtön kiszúrná, ha egy hajó az egyik másodpercről a másikra felszívódna, így végül az egyik nagyobb hajóról szerváltam egy motoros mentőcsónakot és azzal indultam meg... az óceánon keresztül.

Tekintve, hogy a lefagyott pillanatban nem volt sok hullám és egy óra alatt kifogyott a szusz a csónakomból, a továbbiakban az erőmet használva, jéggel kreáltam hullámokat, amik röpke fél nap alatt elvezettek Afrika Északi partjainak roncstelepéhez. Nagyon éhes voltam és müzliszelet is volt nálam, de amint megpillantottam, hogy milyen állott, sárga és piszkos a víz, inkább hányni lett volna kedvem.

A csónakot egy eldugott részre rejtve, megbújtam a hajók közelében, majd az időt visszaállítva, unottan ácsorogtam a roncsok takarásában, míg meg nem jelent egy kék szerkós gyors kölyök és egy furcsa nő, egy robot kíséretében. Gondolom a gonosz csoport már megérkezett, csak a bosszúállókra vártunk, akik két percre rá landoltak.

Miután összeszedtem magam és felmértem a terepet, a rakodói hajó széléhez sétálva megkapaszkodtam, majd felhúzva magam, egyre feljebb jutottam. A fedélzeten földet érve, rögtön elbújtam a hosszú csövek mögött, majd így lopakodtam a főbejáratig.

-Ugye nem hitted, hogy nem veszlek észre?- hallottam egy rekedtes hangot, ami a hosszú vörösesbarna hajú nőhöz tartozott, akinek pirosan világított a keze.

-Inkább csak reménykedtem- kezdtem el hátrálni, de ennél rosszabbat nem is tehettem volna, ugyanis a korlátban megbotolva, elkezdtem zuhanni a nagyon undorító vízbe.

A félelem, undor és értetlenség kavalkádjában, nem is gondoltam bele, hogy hogyan tudnám megoldani a helyzetet, egyszerűen csak csukott szemmel zuhantam. Jóformán csak túl akartam lenni rajta. Nem akartam tenni ellene, csak azt akartam, hogy hazamehessek, így minden erőfeszítés nélkül, benntartva a levegőt megéreztem, ahogy ellep a piszkos víz, majd kicsit lassabb tempóban süllyedek tovább, de ezek után egy kemény talajra érkeztem.

A szememet kinyitva, egy hatalmas tükörsima jégfelületre érkeztem. A hajamat hátradobva, egy kicsit emberibb pozícióba helyezkedtem az esés után, majd a sajgó fejemet fogva, értetlenül néztem körbe, de az égvilágon semmit se láttam.

-Biztos, hogy a lányra bízod?- hallottam egy kérdő hangot, mire arra fordulva, értetlenül néztem a két jégóriásra.

-Teljesen! Mi ellenségnek vagyunk beállítva, ő viszont csak egy ártatlan, védtelen gyermek. Lehet, hogy elfelejti honnan jött, lehet, hogy ellenünk fogják nevelni, de egy jégóriásnak kell őriznie az idő kövét. Ez a sorsunk! Ezen nincs mit megbeszélni, ezt már eldöntöttem- mászkált fel alá a másik.