A jég csapdájában

Pt.30.- A tánc

-Szóval...- tettem zsebre a kezem feszengve.

-Hol voltál?- tette fel a kérdést, amit a kóreai labor óta halogatott.

-Az egy hosszú sztori- sóhajtottam.

-Van időnk, mert most tuti, hogy nem engedlek el- mosolyodott el.

-És ez mi?- mutattam kettőnkre.

-Ez? Valami, amit már a második világháború óta keresek- kulcsolta össze az ujjainkat.

-Ez aranyos- mosolyogtam rá szórakozottan és direkt túljátszva.

-De most komolyan... Hol voltál?- tette fel ismét a kérdést, ami nem hagyta nyugodni.

-Ezt azért kérdezed, mert másnak látsz, esetleg érdekel hogy miért nem találtatok meg, vagy az zavar, hogy nem reagáltam a tévés utalásokra?- húztam fel a szemöldököm.

-Láttad a tévés utalásokat?- akadt ki.

-Lebuktam- húztam el a számat.

-Mind a három érdekel- gondolta át, egyenesen a szemembe fúrva a tekintetét.

-Nem találtál meg, mert nem akartam, hogy megtaláljanak. Ugyanezért nem reagáltam a tévés utalásaidra sem. És nem változtam meg. Egyszerűen visszataláltam ahhoz, aki mindig lenni akartam. Néha beárnyékolt pár dolog, ami miatt nem voltam képes önmagam lenni, de most teljesen tisztán látom a dolgokat. A múltam is világosabb lett, a szuperhős posztom is stabilabb és kezdem realizálni, hogy van akinek szüksége van rám, ezáltal nem szívódhatok csak úgy fel, mint régen- soroltam, miközben beugrott Bucky. Őt kellett elhagynom azért, hogy a társadalom számára is világos legyen az, hogy jól vagyok és élek...

-Tisztább lett a múltad?- szúrta ki azonnal a részletet.

-Wanda belepiszkált az agyamba- helyeseltem.

-Minden oké?- fordult azonnal felém.

-Ebből azt szűröm le, hogy te sem élted meg ezt olyan könnyen- nevettem.

-Peggyvel táncoltam- vont vállat melankolinkusan nézve maga elé.

-Ilyen rosszul táncolt?- mosolyodtam el.

-Nem tudom... Pár másodperccel a lefagyásom előtt beszéltük meg az első randit- mondta őszintén.

-Ó...- motyogtam kellemetlenül.

-Igen- horkant fel belefáradva a helyzetébe.

-Biztos, hogy remek lett volna az az este...- mosolyodtam el.

-Ezt már nem tudhatom- húzta el a száját szomorúan.

-Én biztos vagyok benne. Te biztos jól táncolsz és tekintve, hogy az életben is jó vezér vagy, az mindegy, hogy a párod mit csinál, te tökéletesen kezelnéd a helyzetet- biccentettem félre a fejem.

-Még sosem táncoltam... nem tudhatom- vont vállat.

-Biztos, hogy akarod tudni? Nem szebb így, hogy az emlékedben maradt egy befejezetlen sztori, amit nap mint nap elképzelhetsz?- fürkésztem.

-Nem annyira... mindig olyan ember voltam, aki jobban szereti a konkrétumokat- húzta el a száját.

-Ez lehet, hogy most fájni fog, de ha a konkrétumokat szereted, akkor engedd el. Ez már nem lesz soha biztos, szóval nem tudsz rajta mit megtudni... Mindjárt könnyebb lesz minden- mosolyodtam el.

-De ez szörnyen fáj... Olyan, mint ha azt kérnék, hogy lépj tovább és hagyd ezt a baromságot a traumáról, amit a múltaddal szereztél- rázta a fejét, majd ijedten rám pillantott, mikor leesett neki, hogy mit mondott.