A jég csapdájában

39.- Összeköltözés sok költözéssel

Melegem volt, kényelmetlen volt a valami amin aludtam, az illatok se voltak valami jók és éhes is lettem. Ez a nap is átlagosan indult, mint mindegyik az elmúlt nyolc hónapban.

A földön heverő felfújható matracról felkelve, egy hatalmasat nyújtózva reménykedtem abban, hogy nem ment tönkre a gerincem teljesen, majd megindultam az elhagyatott lakás ablakához, hogy beengedjek egy kis levegőt, mert úgy éreztem, amúgy rosszul leszek.

-Mit csinálsz?- motyogta Steve rekedtes hangon.

-Beengedek egy kis levegőt- támaszkodtam az ablakpárkánynak, kihajolva.

-Ne is zavarjon, hogy amúgy mínusz három fok van, Pingvin- ült fel.

-Ott a pont- szívtam be az Oroszországi levegőt.

-Hé! Jól vagy? Nem sütöttél el egy poént sem azzal kapcsolatban, hogy egy jégtömbben fagyoskodtam évekig és nem bírom a hideget- ölelt át hátulról.

-Igen- bólogattam hevesen, hátra se nézve.

-Theodora! Jól vagy?- kérdezte meg sokkal jelentősségteljesebben.

-Nem- ráztam a fejem szembefordulva vele- Tudod, hogy ma el akarok menni egy helyre...

-Igen, mondtad, hogy ez más, mint ez előző tizenhét- bólintott, jelezve, hogy tudja mi van.

-Tudod... tudod kilenc évesen voltam ebben az árvaházban. Pont rossz passzban voltam. Az erőm velem együtt fejlődött, de egyedül, összetörve és gyerekként nem voltam képes kontrollálni. Látták a jeget... a többiek... Nem hibáztatom őket azért, hogy piszkáltak és elítéltek, hisz én is féltem magamtól... Csak magamat hibáztatom. Magamat és a hülye érzelmeimet- pislogtam felfelé, hogy ne jöjjenek ki a könnyeim.

-Mi történt?- suttogta Steve támogatón.

-Egy nap... szokás szerint piszkáltak, én meg ezt figyelmen kívül hagytam... Addig amíg körbe nem álltak. A többiek lefogtak. Mindenki az arcomba vágta azokat a szar jelzőket és nem engedték, hogy elmenjek. Pedig esküszöm, hogy inkább eljöttem volna, mint hogy azt tűrjem még pár évig! De nem magamtól jöttem el- sóhajtottam- Felhergeltek, rámtört a pánik és nem tudtam megtartani azt a kevés önuralmamat. Becsuktam a szemem, aztán meg már csak a földön fekvő árvákat láttam- kezdtem el sírni.

-Gyere ide- ölelt át támogatón.

-Én nem akartam rosszat- nyomtam a fejem Steve mellkasába.

-Tudom- simogatta a hajam.

-Úgy látszik, hogy én ezzel születtem. Már kamaszként a fél populáció megölését terveztem- nevettem szomorkásan.

-Ne beszélj hülyeségeket! Mégis ki mentette meg Szokóviában a lentieket?- tolt el magától felháborodva a kijelentésen.

-Mégis volt, aki elvesztette a szeretteit- ráztam a fejem.

-De hála neked, volt aki túlélte- törölte le a könnyeimet.

-Mert az árvák szülők nélkül senkinek se fognak hiányozni- ellenkeztem.

-Nem hiányoztak volna. Ahogy azt mondtad, csak szemét kis kölykök voltak. De hála neked, egy ember szívében megmaradnak- szónokolt.

-Tudod, szerintem ez a fejedben jobban hangzott. Most konkrétan azt közölted, hogy csak én síratom csóri gyerekeket, mert kinyírtam őket- horkantam fel.