A jég csapdájában

Pt.2.- Buszozás egy kalapács miatt

A legolcsóbb, leghidegebb és legbüdösebb busz ablakának dőlve, álmosan figyeltem a tájat, de nem bírtam elaludni... Túl sok dolgot éltem meg, hogy  ne legyek képes egy ilyen egyszerű dologra a többi ember előtt. Túl sokszor féltem a körülöttem lévőktől. Túl sokszor keltem fel egy teljesen más és sokkal rosszabb helyzetben. Túl sokszor nem volt hol aludnom, így még mindig hosszas szenvedések közepette ül álom a szememre. Ja és jut eszembe: ott van az álmom! Na! Amellett próbáljon az ember békésen álmodni! Mikor ki szeretnék kapcsolni, a tudatalattim jelez, hogy derítsek ki valamit! Nem bírom elhinni magamnak, hogy nem érdekel és beletörődtem az anonim múltba. Nem merem lecsukni a szemem, mert tudom, hogy szembetalálom magam azzal a pár képfoszlánnyal, ami segítene a családom megtalálásában. Csak félek elkezdeni... Félek és addig nem is fogok útnak eredni, amíg minden reggel kétszázas pulzussal és pánikrohammal ébredek!
...most mégis felültem erre a buszra...

-Üdv!- ült mellém egy random pasi, tekintve, hogy máshol nem volt hely. Körülbelül tíz évvel lehetett idősebb nálam, sötét haja zöldes szemébe lógott, ami alatt megjelent pár ránc és nagyon keményen próbálta hozni a fiatalas jellemet, de nem sikerült neki.

-Hello- bólintottam, majd az ablak felé fordulva, gondoltam vége a beszélgetésnek.

-Te hova mész?- próbálta életben tartani a beszélgetést.

-Először Amerika a célpont- válaszoltam, miközben mégsem mondtam meg mindent.

-Az jó! Én is! Los Angelesbe megyek fesztiválozni! Állítólag jók ott a szervezők- ecsetelte.

-Aha- motyogtam.

-És? Te mit fogsz csinálni? Amerikában?- érdeklődött legnagyobb örömömre.

-Átszállok egy másik buszra- mosolyogtam fáradtan.

-És azzal meddig mész?- próbálkozott fáradhatatlanul.

-Amíg lehet- válaszoltam, miközben a világot szidtam, hogy a telefonomat otthon hagytam.

-Csak nem új életet kezdesz a családod nélkül?- tippelt.

-Nem- mosolyodtam el a messzeségbe meredve. Sajnos, nem kezdhettem újra család nélkül, mert olyanom nem volt.

-Problémás téma?- próbálta értelmezni a pókerarcom.

-Az egész életem az- horkantam fel.

-Csak nem menekülőben?- fordult teljes testtel felém.

-Most nem- válaszoltam, elejtve egy halvány mosolyt, hogy azt higgye vicceltem.

De nem vicceltem. Egy csomószor buszoztam azzal a szándékkal, hogy felszívódjak! Egész kontinenseket szeltem át, csak azért, hogy újrakezdhessem, de ez nem jött össze. Csak a tájakért érte meg, amiket tizenhét éves korom óta láttam a buszút közben. A változó településeknek, jellemben különböző országoknak és sokszínű bioszféráknak hála, felfedeztem a világ szép oldalát is az üvegen át, amin halványan visszatükröződött az arcom, ezzel biztosítva arról, hogy ez tényleg megtörténik. A lélegzetelállítóan magas hegyek, az üres, de hangos puszták és a szürke városok, sok problémával teli arccal eltűntették a problémáimat. A buszon mindig nyugodt voltam és nem féltem. Voltak körülöttem, de mégis lehettem egyedül. Mindenki végigaludta ezt a csodát, míg én csak nézelődtem. Mindig így volt és legnagyobb szerencsémre most is, ugyanis a mellettem ülő srác, aki amúgy akaratom ellenére elmesélte az életét, köztük, hogy Luke Lorensonnak hívják, harminckét éves, Texasban született és mindenki megfelejtkezett róla a suli után, most bealudt mint mindenki más.

A táj egyre változott. A jeges területeket, a télikabátos embereket felváltották a rideg városok és hosszú ujjút viselő emberek, majd Amerikán átvágva, a világ minden öltözékét láttam a sokszínű időjárások közepette. Nem mondom, tényleg beutaztam a fél világot és jó hosszan mentem, de végül eljutottam Mexikóba, azzal a reménnyel, hogy még senki nem vitte el a mozdíthatatlan kalapácsot...