A jég csapdájában

47.- Múlt nélkül a jövőben

Hirtelen felriadva a borzasztó álmomból, egy kicsit kipihentebben és nyugodtabban mértem fel az elém táruló problémát. Mellőzve a fejemben cikázó borzasztó gondolatokat és fájó érzéseket, teljesen a jégre szentelve a figyelmemet, megkezdtem kifagyasztani magam. Igaz, a jég lassan olvadt, de egy idő után már tudtam mozgatni az öklöm és ez az apró győzelem, csak még jobban inspirált. Tudtam, hogy ki fogok jutni, így még erősebben koncentráltam, miközben beugrottak a jól ismert képek. Újra előttem volt a kisbaba, a kék csávó, az a sok jég és lelki szemem előtt volt a kékes szempár... Az ő kékes szempárja... Lokié...

Az utolsó jégréteget is lefagyasztva, boldogan lélegeztem fel, miközben értetlenül tanulmányoztam a környezetet. Ötletem sem volt hogy kerültem Amerika Kapitány múzeumába, de mikor előre lépve egyet, le is estem, kicsit világosabb lett a kép. Egy emelvényen álltam, mert kiállítódarab voltam! Végülis logikus! Hova máshová helyezhetnék a jégtömbbe fagyott embert akit találtak?

„A kutatók szerint A Jégbe Fagyott Lány 2012 óta, nagy valószínűséggel a New Yorki incidens óta áll ilyen formában. A múzeumba 2017-ben került, az előtte lévő elhelyezkedése ismeretlen. Az életjeleiről egészen a csettintésig nem sikerült biztos adatokat szerezni, de ő is egyike lett az áldozatoknak. A képen látható hogy nézett ki, mert napjainkban csak egy adag hamu van a jégtömbben"- olvastam le a kis tábláról.

A kijárat felé haladva, értetlenül emésztgettem az információkat. Ezek szerint Thanosnak sikerült a csettintés és én kihagytam... Nem mondom, hogy annyira sajnálom, de akkor is magára hagytam a bosszúállókat, míg egy múzeumban ácsorogtam ki tudja hány napig.

-Maga meg kicsoda?- lépett elém egy őszes alacsony bácsika szemüveggel.

-Theodora vagyok. Meg tudná mondani, hogy mi történt itt?- fogtam a sajgó fejem.

-Nem te voltál a lány a jégtömbből, aki öt éve hamuvá változott?- érdeklődött.

-Egy pillanat! Öt éve?- értetlenkedtem.

-Igen. Magára is hatással volt a csettintés- bólogatott, nem értve, hogy mi a bajom.

-A csettintés öt éve volt?- számolgattam.

-Igen. De nézze mi történt- hangosította fel a kistévét a biztonsági pultnál, levakarhatatlan mosollyal.

-Hála a bosszúállók titkos szervezkedésének, lassan a csettintés összes áldozata visszatér- olvasta le egy lapról a híradós nő.

-Hol vannak most a bosszúállók?- érdeklődtem.

-Azt nem tudom- vont vállat az öregember.

-Köszönöm a segítséget- indultam volna el, de utánam szólt.

-Te meg hova mész? Kiállított darab vagy! Ha elmész kirúg a főnököm- tárta szét a karját.

-Minden segítségre szükségre van- hátráltam lassan.

-Steve Rogers is ezt mondta, mikor ellopta az egyenruhát! Huligánok- kiabált.

-Bocsánat, de tényleg mennem kell- néztem rá szomorúan, miközben a zsebembe csúsztattam a kezem.

-Persze! Engem meg majd jól kirúgnak- forgatta a szemét, de már nem is figyeltem, mert a kezem közé került egy pendrive.

-Elnézést! Megengedi, hogy...- mutattam az ősrégi gépre.

-Csak ha megvárja a főnököm, hogy vele tisztázzam- alkudozott.

-Legyen- mentem bele.

-Ne vérezd össze a székem!- mutatott a mellkasomra, mire értetlenül odakapva a fejem, kiszúrtam minden lövésem helyét. Mi a franc történik? Miért nem a lecserélt pólóban vagyok? Egyáltalán miben vagyok?!? Utolsó információim alapján, ezt a szerkót a kettőezertizenkettes incidens óta nem hordtam!?!