A jég csapdájában

48.- Nem akarok így itt élni!

Eszeveszettül rohanva az utcán, végül nagy nehezen kiszedtem egy néniből, hogy hol volt az összecsapás, így a közeli titkos bázis melletti erdőt vettem célba. Valószínűleg azért késtem le a harcot, mert a jég mindent lelassít...

-Ezt nem hiszem el- motyogtam az üres, kipusztult teret nézve, ahol már a bázisnak is hűlt helye volt- Ez nem történhet meg velem...

A földre ülve, fáradtan meredtem a közelben lévő kis tóra és itt éreztem meg először úgy igazán a vállamra nehezedő terhet. Az utolsó alkalom, amikor békében voltam, öt éve volt. Utoljára akkor reggeliztem nyugodtan, amikor Steve-vel tervezgettük a kamu életünket. Utoljára akkor voltam nyugodt, amikor megindultunk a földalatti titkos alagútban, hogy elmeneküljünk, de azután jött egy levél. A levél, ami egyenesen Loki haláláig vezetett. Tárgyaltam azóta varázslókkal, jártam Norvégiában, amikor Thor apja meghalt, követtem a halál istennőjét Asgardba, megmentettem egy bolygónyi embert, segítettem megsemmisíteni Asgardot, harcoltam Thanossal, végignéztem a testvérem halálát. És ez a hosszas fáradalom miért volt?!? Hogy kiderüljön, az életem hazugság? Ebből semmi sem volt valódi! A fárasztó rohanás meg sem történt! Életem legzűrösebb éveit tudtam magam mögött, erre kiderült, hogy semmit se csináltam! Egy jégtömbben raboskodtam! A saját csapdámba estem, Loki pedig ahelyett, hogy úgy segített volna, ahogy kéne, elhitette velem, hogy minden rendben van...

Mégis miért voltam még így is fáradt?!?

Üveges tekintettel ülve, néha megéreztem egy- egy könnycseppet ami az arcom vonalában folyt le és gyűlt össze az államon. Nem mondtam semmit. Nem szipogtam és zokogni sem zokogtam. Csak ültem csendben és meredtem ki a fejemből. Minden gondolatmenetem vége az volt, hogy ki kell pihennem a történteket, de aztán rájöttem, hogy nincs mit kipihennem! Valójában semmit se csináltam az elmúlt évtizedben...

Idő közben átülve egy fa tövébe, kiszúrtam, hogy egyre csak megy le a nap. Csodálatos látvány volt! A színek összemosódtak, egy tökéletes képet alkotva, minden hiba nélkül, a víz visszatükröződésében pedig megfoghatónak éreztem a képet. De ez sem volt az. Ahogy az elmúlt éveim, úgy ez is csak áltatás volt. Nem festené be a kezemet pirosas-rózsaszínre a víz, mert a színek csak szebbé varázsolták a tiszta vizet. Nem lett tőle különlegesebb, csak egy illúzió volt, mint minden az elmúlt időben. Talán csak azért találtam ilyen káprázatosnak, ami előttem volt, azért csodáltam ezt a mindennapi képet, mert most nem Loki képzelte elém, hanem azt láttam, ami tényleg megtörtént!

Észre sem vettem, de egy idő után a csillagos ég vette át a naplemente helyét. A távoli űr, ahol én olyan naivan azt hittem, hogy jártam. De az se volt igaz! Nem láttam Asgardot és Loki halálát se tudtam volna megakadályozni! Pedig mindentől függetlenül, megtettem volna!

Az egészből csak a sebek maradtak meg! Az érzéseim gyötörték végig az első éjszakám amit újra a való életben töltöttem, miközben a kezemen lévő sebet simítottam végig. Azt hittem, hogy Bucky varrta nekem össze, erre én voltam! Amikor Wakandában azt hittem a műtét alatt leszek rosszul, akkor valójában csak halványan visszatértem az életbe és meggyógyítottam magam! A lábamon lévő lövésem tényleg Bucky miatt volt, ahogy a hasamat is ő lőtte meg! Lehet, hogy igaz volt a múlt, amit elém festettek, de Buchanan nem emlékszik a jelenre! Nem emlékszik arra az időre, amíg a legfontosabb ember volt az életemben, amikor Steve miatt felügyeltem! Lehet, hogy felismert volna, de nem tudott volna mindent! És akkor inkább mindent, vagy semmit!

Egy furcsa hangot meghallva a hátam mögül, felkelve a bambulásomból, észrevettem, hogy felkelt a nap! De ötletem sem volt, hogy mikor!

-És visszatérés! Öt, négy, három, kettő, egy- pillantottam meg Hulkot egy vezérpult mögött, ami a pirosan villogó kétoldalú lámpát irányította. Ennek most csinálnia kellett volna valamit?

-Hol van már?- türelmetlenkedett Sam.

-Nem tudom... Lekéste az időablakot, itt kéne lennie- nyomkodta a gombokat Hulk. Szóval időgép... Vajon ki ment el?

-Hozd vissza!- parancsolta Sam, de nekem ekkor megakadt a tekintetem a hosszú hajú, pulcsis srácon. Bucky visszatért!

Teljesen kizárva a többiek marakodását, könnyes szemmel figyeltem az egyetlen barátomat, aki olyan magányosnak tűnt! Mellette akartam állni! Ott akartam lenni, hogy támogassam, főleg mikor megláttam a tekintetét abban a pillanatban, amikor kiszúrta a random öregembert a padon.

-Sam!- szólt hátra, mire mindenki elhalkult és megszeppenten figyelte az öregembert, aki mellett volt egy kör alakú táska. Pont akkora, hogy beleférjen Amerika Kapitány pajzsa.

-Steve?- suttogtam könnyes szemmel, majd a fának támaszkodva, összeszorított fogakkal döntöttem a fejem a törzsnek.

Steve sem emlékezett rám! Olyan hosszú történetünk volt! Annyiszor bizonygatta, hogy túltette magát Peggyn, de Loki átvert! A közös bujkálás, a sok mosoly, a hitegetése, miszerint fontos vagyok neki... Az is mind hazugság volt! Nem, hogy nem szeretett, nem is erőlködött a felkeresésemmel, pedig vele tényleg találkoztam! Látta mikor lefagyasztom a házat New Yorkban! Látott, de nem érezte azt, amit én az elkövetkező pár évben! Ő is elfelejtett! Nem is! Ő sem ismert!

-Menj csak!- hallottam Bucky hangját, mire egy hangosabb szipogást követően, visszafordultam.

Igaz, Sam megindult Steve felé, de engem már nem érdekelt, hogy ő mit csinált. Nem úgy folytak le az esetében a dolgok, ahogy nálam. Nem hibáztathattam azért, hogy az élete szerelmét választotta, ahelyett a lány helyett, akinek a bátyja illúziójában végig azt bizonygatta a kamu éne, hogy szereti. Nem hibáztathattam azért, amihez köze nem volt. De nem hazudhattam be magamnak, hogy nem fájt. Az ő sztorija alapján megfelel a tette, de az enyém alapján is tök logikus, hogy ezen kiakadok.

Bucky szomorú merengését figyelve, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy felém fordítja a fejét és kikerekednek a szemei. Nem bírtam megmozdulni! Azzal se lett volna bajom, ha hirtelen fegyvert ránt és végre nem véti el a lövést, ahogy a Hydránál, de ezt inkább nem híresztelem. A tekintetében a fájdalom mellett megjelent a remény és a szeretet, ami nekem pokolian fájt! Felismert, de nem úgy, ahogy kéne!

Értetlenül tartva velem a szemkontaktust, megszeppenten figyeltem ahogy megindul felém, így ijedtségemben a fa mögé bújva láthatatlanná váltam, összeszorított szemekkel vártam a folytatást. Ő volt az! Hús vér emberként láttam, ahogy az az elmúlt években valójában meg se történt.

-Theodora! Itt vagy?- kérdezte halk, remegő hangon- Úgy hiányzol! És úgy sajnálok mindent! Kérlek, ha tényleg élsz, gyere vissza! Szükségem van rád! Emlékszem mindenre, amit mondtál, de nem fogom kibírni nélküled. Hiányzol!- nézett maga elé könnyes, reményteli szemekkel és én nem bírtam tovább.

A fájdalom, a pánik, az értetlenség, az elnyomás, az egész zűrzavar, ami visszahúzott teljesen átvette felettem az irányítást, így muszáj volt leállítanom az időt! Muszáj volt kiadnom magamból a fájdalmat, így egy hatalmasat sikítva, megindultak a könnyeim, de halványan láttam a zöld fényt, ami ekkor körbevett, majd megjelent előttem az a bazinagy repülő csontvázponty.

És, hogy hova kerültem? New York, 2012...

...

Úristen! Befejeztem életem első wattpad sztoriját!!!🥳 Van még itt pár készülő, de még nagyon új nekem az, hogy le kell zárnom egy sztorit...😅

Hát ja... Nem is tudom, hogy most mit tudnék mondani... Terveim szerint itt a vége (ennek) a sztorinak, remélem mindenkinek tetszett!♥️

Ha bárkit érdekel, hogy mi történt a visszaugrás után, akkor a kommentekben jelezze! Theodora titkos múltját még ki tudnám fejteni jobban egy másik sztoriban és van pár ötletem, amivel belepiszkálnék a lehető összes idősíkba is...😅

Remélem, hogy mindenkinek tetszett a történet és senki se dobta el idegében a telefonját, mert úgy érzi időpocsékolás volt az, hogy végigolvasta...😂