A jég csapdájában

38.- Fagyasztás

-Viszlát Buchanan- suttogtam a bezárt ajtó mögötti lefagyasztott férfinak, aki üveges tekintettel meredt maga elé és még engem is kirázott a hideg az őt körbevevő jégtől.

Igaz, a jég elvette az esélyt arra, hogy kommunikálni tudjon, de pontosan ki lehetett olvasni az arcából, hogy miért van ott és az is látszott, hogy ezt önszántából választotta. Bucky nem igazán gondolt arra, hogy most egy csomóan fogják őt bámulni, így szemébe lógó kócos haja mögül bámult le bűnbánón és rettegve önmagától. A szemét még jobban kiemelte a fagyott környezete, a bőre egyre fehérebb volt, mégis azt az érzetet sugallta, hogy ha kijut, akkor simán képes megölni, még mielőtt feleszmélne abból ami történt. Én mégis szívesebben választottam volna azt a halált, mint az életet a legjobb spanom nélkül.

-Szevasz Bucky- tette a kezét az üvegre a mellettem álló Steve, miközben támogatón átkarolt. Tekintve, hogy ő is elvesztette az egyetlen embert, aki fontos volt neki, kimutatva az együttérzésemet, a vállára hajtottam a fejem.

-Mi lesz most?- motyogtam.

-Most? Tiszteletben tartjuk Bucky döntését és várjuk, hogy életveszély legyen, így alibit találva a kifagyasztására- mosolyodott el.

-Körbekérdezhetek. Van pár olyan ismerősöm, aki ismer olyat, aki képes apokalipszist okozni- pillantottam rá.

-Steve Rogersként, a Brooklyni srácként, aki elvesztette a legjobb barátját, erre azt mondanám, hogy intézkedjünk, de Amerika Kapitányként meg kell védenem az emberiséget és azt kell mondanom, hogy ez nem jó ötlet- nézett le rám szórakozottan.

-Soha nem csíptem Amerika Kapitányt- közöltem szórakozottan.

-Én meg...- vágta volna rá, de rájött, hogy nincs speckó szuperhős nevem.

-Látod, ezért nincs alteregóm- jegyeztem meg.

-Cseles- biccentett.

-Nem volt időm semmit se kitalálni- vontam vállat.

-Mit szólsz a Jéglányhoz?- mondta, mire az öklömet összeszorítva, egy nagy levegőt véve, becsuktam a szemem egy másodpercre.

Minden egyes alkalommal, amikor így hívnak, beugrik a kép. Érzem, ahogy nem tudok sehova menekülni és csak az ártatlan árvákat látom magam körül holtan feküdni a padlót. Nem akartak ők rosszat, én voltam a rossz, aki nem tudta kontrollálni az erejét...

-Jól vagy?- simított végig a vállamon Steve.

-Maradjunk a Theodoránál, oké?- pillantottam fel rá nagy nehezen.

-Valami rosszat mondtam?- kérdezte.

-Nem vagyok oda ezért a névért... Régi sztori, sok halottal- motyogtam, miközben eltűrve egy tincset, úgy éreztem nem bírom tovább nézni Bucky megfagyott alakját, így hátat fordítva a kijárat felé indultam. Csak ő tudott az incidensről. Csak ő tudta a teljes sztorit, úgy, ahogy egyedül én hallottam az ő egész életét. Lehet, hogy nekem is le kéne fagyasztanom magam? Mi van, ha nem lesz jobb? Amikor távol voltam ettől a kavalkádtól, akkor könnyű volt kontrollálni a pánikrohamokat. A bosszúállás közben ott volt Bucky, aki ugyanannyit segített, mint amennyit én hittem, hogy segítek. De most? Mim maradt? Steve, akinek nem akarom elmesélni a sztorit, mert vagy sajnálna, vagy elítélne? Natasha, aki majdnem annyi nehézséggel küzd, mint én, így nem értené, én miért nem lépek túl ezen? Wanda, akinek van elég baja és sokkal erősebben fojtogatja a fájdalom és a gyász, mint engem valaha is fog? Esetleg szegény családapa Clintnek panaszkodjak? Nem mondom, hogy Bucky a nehéz sorsával olyan jó döntés volt, de benne úgy igazán bíztam!