A jég csapdájában

Pt.17.- Őrangyal, kém és személyi testőr egyszerre

New Jerseyben várva a szuperduó érkezését, a katonai támaszpontot vettem célba, gondolván biztos ott fognak kilyukadni és lássatok csodát, a tippem be is jött, amikor leparkolt a lopott kocsi.

Egy bunker mögött rejtőzve, érdeklődve figyeltem, ahogy Natasha és Steve körbenéz, majd megindul a fegyvertár felé. A két alak teljesen eltűnt az ajtók bezáródásával, viszont nekem tudnom kellett, hogy mit csinálnak, miközben kint őrködtem, így az időt leállítva, utánuk mentem, majd leelenőrizve a helyzetüket, mindent visszaállítottam.

Ezt így csináltam percenként, pontosan nyomon követve, ahogy Steve megáll egy szekrénysor előtt, majd Natasha feltöri a lift kódját, amit így én is megtudtam. Ezt követően láttam, ahogy azt a bizonyos pendrivet berakják a lenti gépek meghajtójába, majd egy percre rá majdnem sokkot kaptam, amikor megpillantottam a tudós pasit a régi agyasokról készült fotókról.

Sajnos ezek után már nem volt időm az alaksort ellenőrizgetni, így nem tudnám leírni Steve és Natasha hogyan élték meg a bomba közeledését, de én abban a pillanatban felpattantam és a jégerőmmel enyhítettem a becsapódás hatását amennyire csak tudtam.

Csapzottan a földre ülve, szórakozottan figyeltem ahogy Steve és Natasha, mint ha jól végezték volna a dolgukat meglépnek, miközben a Hydra emberei elkezdtek szálingózni. Persze, minket senki sem vett észre, mert őrangyalként figyeltem Steve-ék békés hazajutására. Pontosabban, nem haza mentek, hanem egy fickóhoz, akiről írtam egyszer cikket, mert fontos személye volt a katonaság szárnyas osztagának. Valami Sam... asszem Wilson, de nem biztos.

Míg Steve és Natasha békésen pihent a csávó kényelmes otthonában. Míg ők kipihenten keltek és reggeliztek, én a közeli sikátorban bújtam meg. Nem akarom, hogy elkezdjenek sajnálni, így nem ecsetelem a hideg éjszakát, ha már jeget varázsolok a kezemmel...

Az igazat megvallva, nem volt valami bulis az estém, ami alatt végig magamat szidtam, ugyanis az érzelmekkel és a kommunikációs készséggel ellentétben, az ég megáldott egy adag aggodalommal és kezdett kitörni a hős énem is. Ezek miatt tartok még mindig ki Steve mellett, aki az első adandó pillanatban eldobott! Büdös utcákon, lőtt sebbel és nulla alvással, míg lehetnék Kanadában is a kis lakásomban a nem létező problémáimmal körbevéve. Egy hajszálnyit unalmasabb lenne, de biztos, hogy nem fájna ennyire.

Körülbelül tíz óra bámulás után, kinyílt Sam bejárati ajtaja és megindult a szuper csapat. Sajnos biztosra vehettem, hogy ezt nem álmodom, mert nem voltak kék emberek, nem volt jég, vagy kék szempár, csak három tag... és ebből három feszülős szuperhős ruhában! Amerika Kapitány még oké! Megszoktuk a feltűnő csillivilli ruhát, a pajzsot és a béna maszkot. Még a Fekete Özvegy sem volt olyan meghökkentő, habár szerintem nem valami praktikus a ruhája a harcra és túl feszes. És akkor ott a harmadik... Ez a Sam gyerek a szárnyas osztagból, aki egész normálisnak tűnt megjelent ugyanígy szuperhős ruhában, furcsa szemüveggel. Nem tudtam, hogy ő vajon milyen erőt birtokol annyira sokszínű képességekről hallottam már, így minden különösebb panasz nélkül követtem őket, mert nagyon érdekelt, hogy mi lesz ebből...

Mint kiderült, jól is tettem, hogy rohantam utánuk, ugyanis üres kézzel rontottak be egy épületbe, ahonnan elraboltak valamilyen hátizsákot. Ismétlem: a nagy Amerika Kapitány berontott egy épületbe minden előkészület nélkül, hogy megszerezzen egy táskát. Mit ne mondjak, a meló felét én irányítottam a háttérből, így a szememet forgatva figyeltem, ahogy mosolyogva pacsizzák le egymást és indulnak a következő pontra.

Unottan haladva a kis kék lopott bringámmal, pont elcsíptem, ahogy egy embert azzal fenyítenek, hogy ledobják a tetőről, de a lényeg csak ezután érkezett... Pontosabban azok után, hogy Sam hátizsákja szárnyakká változott és lazán repkedett egy sort. De a lényeg csak a hazaútnál történt, egy hídon elhaladva...

Ahogy az időt leállítva beértem a kocsit, amit követtem, a lefagyott pillanatban valami megcsillant és alig láttam tőle. Egy vaskar... Egy vaskar, amihez egy maszkos, szemüveges alak tartozott, aki nem valami barátságos módon közelítette meg Steve kocsiját.

-Basszus- motyogtam, miközben még gyorsabban tekerve beértem a mozgásban lévő autót, de késő volt, a Tél Katonája is megérkezett.

A lövöldözések és karambolok közepette, ott álltam én, aki a kis kék biciklit ledobva, a lövéstől lyukas pulcsim ujját feltűrve, megindultam a csatatér felé. A lövéseken megpróbálva kiigazodni, végül minden mindegy alapon berohantam az események közepére és Steve felé vettem az irányt, aki egy felborult buszban feküdt eszméletlenül.

-Ez most komoly Amerika? Jókor tartasz pihenőt! Ezt a sok embert meg majd én mentem ki- mérgelődtem, miközben kitereltem minden utast. Elvégre, ezek az én fajomhoz tartoztak! Kicsit több tiszteletet és aggodalmat kérnék azok iránt, akik busszal utaznak!

-Theodora?- motyogta Steve.

-Ügyes vagy Kapitány! Felismerted az egyik katonád! És ha most megkérhetlek, felállnál, hogy az a pasi ne robbantsa szét a fejünket?- segítettem fel, majd egy jégpáncél segítségével, kimentettem Stevet a buszból.

-Köszönöm- motyogta erőtlenül.

-Ezért jöttem ide elsősorban- mosolyogtam rá se nézve, miközben a többiek helyzetét ellenőriztem.

Sam a hídon bunyózott a Hydrások ellen, Natasha hátulról közelítette meg a támadónkat és... és ennyi lett volna a szuper csapatunk. Négy ember egy csomó fegyveres ellen.

-Csapassuk- motyogtam magam elé kamikazésan, majd a támadó elé léptem, megmentve Natashát, akihez ekkor megérkezett Steve.

-Jól vagy?- kérdezte aggódva.

-Persze- válaszolt halvány értetlenséggel a hangjában Natasha.

-Amíg ők ott elvannak, engedd meg, hogy bemutatkozzak! Hello! Theodora vagyok és két napja meglőttél, szóval muszáj lesz bosszút állnom, bocs- mosolyogtam, majd meglendítettem a kezem.

Az ütéseim nagy részét kivédve, a csendes katona kíméletlenül legyőzött, majd az utolsó ütésemnél a vaskezével szorította meg az öklöm.

-Au! Au! Jól van na! Értem, nyertél- rugdostam, miközben ő a nyakamnál fogva megemelt.

-Engedd el- hallottam meg Steve hangját.

-Megoldom Amerika! Te segíts Samnek- mutattam fel a hüvelykujjamat, míg ez az alak ott folytogatott.

-Nem megyek sehova Dori! Melletted állok- közölte sokatmondóan és ez nekem öszintén sokat jelentett.

A Tél Katonáját arcba rúgva, kihasználtam, hogy hátrahőköl és a földre hanyatt fekve érkezve, hátradobtam a hajam, majd bosszúsan ránéztem.

-Gondoltam udvariasan leraksz! Erre komolyan eldobsz? Azt hittem spanok vagyunk- motyogtam, majd feltápászkodva előrántottam két kést, de a Tél Katonája is ugyanezt tette.

-Ezt muszáj volt?- fordult felém Steve fáradtan.

-Ne rinyálj, neked legalább van pajzsod- szóltam felé szórakozottan, miközben két oldalon kinyújtva a kezem a késekkel, határozottan megindultam a maszkos felé.

-Intézem- lökött arrébb Steve, amikor úgy két perc szurkálódást követően, a vaskezes sikeresen megvágott.

-Ez komoly?- fújtam ki a levegőt döbbenten.

-Te inkább segíts Samnek- utasított.

-Rendben! De amikor legutóbb ilyenre kértél, akinek segítettem meghalt- szóltam hátra szórakozottan.

-Nem vagy vicces- jelezte, mikor sikeresen ellökte a Tél Katonáját, akinek ennek következtében leesett a maszkja.

A döbbenettől lefagyva, visszafordultam Steve felé és érdeklődve vártam, hogy meglássam milyen arc lapul a barna hajkorona mögött.

-Bucky?- kérdezte Steve döbbenten, amikor meglátta a zöld szemhez társuló arcot.

-Ki a fene az a Bucky?- kérdezte értetlenül, ezek szerint Steve gyerekkori barátja, akit egy sikeres akció közben vesztettek el és nyilvánítottak holtnak.

Miután leesett, hogy egy kicsit személyes pillanatba keveredtem, a másik irányba indulva, segítettem volna Samnek, de késő volt, a Hydra elfogott minket...