A jég csapdájában

Pt.29.- Búcsú

Zuhanás. Sokszor történt már ez velem, de azért minden egyes alkalommal megremegett a gyomrom. Lehet ez rutinos, de az érkezésnél mindig új a helyzet. Ugorhattam én le akár repülőkből, sziklákról, vagy hidakról, soha nem lehetek biztos abban, hogy hova és hogyan érkezek, így most is csak tehetetlenül készültem mindenre.

-Te normális vagy?- hallottam Stevet a fülemből.

-Az utolsó ugrásomat is túléltem egy lövéssel a lábamban- fordultam hátra, hogy lássam.

-Ne forgolódj!- parancsolt rám rögtön.

-Egyéb óhaj?- kérdeztem újra az érkezős pózomba fordulva.

-Kérlek ne halj meg- sóhajtott.

-Vettem- biccentettem magam elé, majd egy felhőn átvágva, már nem láttam Stevet, így a szememet becsukva vártam a folytatást.

Ilyenkor éreztem igazán, hogy mekkora hatása van a gravitációnak, ami még ilyen távolról is visszaránt a földre. Csak zuhantam egy végtelen térben, egy olyan pontig, amit középnek nevezünk ezen a kis részen, ahol élünk.

Ahogy egyre több oxigént tudtam belélegezni, kinyitottam a szemem, amit a félelem miatt végül mégis szorosan bezártam, majd megérezve, hogy vészesen közel vagyok a földhöz, mindent, vagy semmit alapon csináltam egy ejtőernyőt jégből. Nem jött be, de legalább nem a félelemmel bajlódtam az esés közben, így egy egyszerű lendítéssel eldobtam a jeges ejtőernyőt, majd egy pontos időzítéssel megkapaszkodtam egy lámpaoszlopban.

-Aszta- ámult előttem egy kiskölyök, mire mosolyogva elengedtem a lápapóznát és a földre érkezve, hátradobtam a hajam.

-Szia- mosolyogtam rá.

-Te is szuperhős vagy?- kérdezte tátott szájjal.

-Úgy is mondhatjuk- biccentettem oldalra a fejem.

-Te vagy az új példaképem- ugrált boldogan.

-Tényleg? Nem inkább Amerika Kapitány, vagy Vasember? Ők még mindig fent vannak- mutattam a robbanó földdarab felé az égen, de ekkor pár másodperc után leesett, hogy bizony az a földdarab éppen robban, így magamhoz öleltem a gyereket és egy jégpajzsot kreáltam a város köré, hogy még véletlenül se sérüljön meg senki.

-Nem. Te vagy a legjobb- ugrált boldogan a kisfiú.

-Hát... köszönöm- tűrtem egy tincset a fülem mögé.

-Hogy hívnak?- mosolygott.

-Theodora vagyok- nyújtottam a kezem.

-Nem! Mi a szuperneved?- ráncolta a szemöldökét.

-Nekem nincs olyanom- vontam vállat.

-De kell egy- gondolkodott el- Jéglány!

-Hú!- bólintottam tettetett örömmel, habár utáltam ezt a megnevezést- És te ki vagy?

-Én vagyok Szokóvia Kapitány! De te hívhatsz Nicolasnak- súgta.

-Rendben Nicolas- borzoltam meg a haját, majd kézenfogva megkerestem vele a szüleit és leállítva az időt hazaslattyogtam.

-Na! Mi volt?- pattant fel azonnal Bucky.

-Győztünk- ültem le mellé a kanapéra.

-Azt tudom, láttam a tévében, hogy mind túléltétek. Engem az érdekel, hogy mi volt a Steve dologgal- mosolygott, leszarva, hogy benne voltam egy világmentő balhéban.

-Azt mondta, hogy meg kell beszélnünk a dolgokat- piszkáltam a lőtt seb fásliját a kezemen.

-És? Megbeszéltétek?- követte a szemével ahogy felállok.