A jég csapdájában

Pt.6.- Utazótárs a buszon

Loki, egy ilyen ufó izé, az aggodalommal teli kék tekintet és sötétség. Kivételesen, csak ezek a képek maradtak meg bennem. Nem volt jég, nem volt kék ember, csak az utolsó történések, mielőtt kidőltem volna. Életemben először nem álmodtam, pont úgy, mint ahogy életemben nem aludtam a buszon! Most mégsem ijedten keltem a nevem hallatán otthon, hanem teljesen magamtól egy buszon, a kezemben egy borítékkal.

Miután letöröltem a nyálcsíkot a szám széléről és egy kicsit rendbeszedtem magam, körbefordulva leellenőriztem, hogy mi történik. Körülbelül csak hétköznapi emberek ültek a buszon. Sértett tekintetű tinédzserek, munkába igyekező üzletemberek, fáradt dolgozók és az életüket átgondoló nyugdíjasok vettek körül, így teljesen értetlenül nyitottam ki a borítékot.

„Kedves Thori
Nem akartalak egyedül hagyni, viszont nem volt más választásom. Egy világromboló támadás kellős közepén voltunk, az én embereimmel és a Bosszúállókkal, ami minden tekintetben nagyon sok figyelmet érdemelt, így nem tudtam mit csinálni, ellenőriztem, hogy minden rendben van e veled, majd felraktalak egy buszra, azt utasítva az embereimnek, hogy még véletlenül se nyúljanak hozzá. Nem akartam én bajt, de ezt osztotta nekem a sors. Nem akartam rossz lenni, de már túl késő... Nem szerettem volna semmi ilyet, de ennél sokkal jobban érdekel, hogy tudd: nem akartalak téged ilyen veszélyes helyzetbe sodorni, ezért a jövőben megpróbálok jól cselekedni! Nem fogok gyilkosokat hozni a közeledbe és én is jobban fogok oldalt választani! A harcomat nem adom fel, de a szeretteimre tekintettel mindent megteszek azért, hogy a mai győzelmem után a Földön rend legyen!
Remélem, hogy jól telik az út és jól vagy. Ha most kinézel az ablakon és mindent romokban látsz, az azt jelenti, hogy nyertem, ezáltal meglátogatlak majd, hogy átbeszéljük a dolgokat, ha viszont minden a legnagyobb rendben és odakint süt a nap, akkor csak reménykedem abban, hogy még valaha találkozunk.
Nagyon szépen kérlek, vigyázz magadra!
Üdv, Loki"

A levelet elolvasva, értetlenül értelmeztem a hallottakat. Loki a szerettei közé sorolt és ismételten közölte, hogy aggódik. Lemond erről az egészről, ha ezt túléli. És itt kiemelném, hogy ha túléli. Mert elkapták és vesztésre áll...

A világ legnagyobb ijedségével az arcomon, eldöntöttem, hogy a hosszúhétvégém még eltart egy darabig és visszamegyek az első arra haladó busszal. De, előtte ki kellett derítenem, hogy most mégis hol vagyok és mikor, így a buszjegy és a blokkon lévő dátum segítségével, ami szintén a borítékban volt, körülbelül belőttem, hogy mikor dőltem ki, majd egy óra után kutatva, végül a mellettem ülő felé fordultam.

-Elnézést, megtudná mondani mennyi az idő?- böktem meg a szőke férfi vállát, ám ekkor megfordult és az egész tervet megbántam.

-Természetesen- mosolygott Amcsikapcsi.

-Ha már itt tartunk! Mit keres itt Amerika Kapitány, az egész állam jelképe, egy buszon velem? Magának most ünnepelnie kéne, nem?- néztem rá értetlenül.

-Kilenc óra harminc. Tegeződjünk- hagyta figyelmen kívül a dolgot.

-Rendben, akkor tegeződve. Steve Rogers. Mit keresel itt?- kérdeztem rendíthetetlenül. A Lokival fojtatott beszélgetéseknek hála, már ki voltam képezve az ilyen bájcsevelyekre.

-Elég lesz a Steve- vont vállat.

-A kérdés akkor is stimmel- biccentettem oldalra a fejem.

-Te ki vagy?- próbálkozott.

-A lány, aki tudni szeretné mit keresel pont itt- válaszoltam.

-Rendben- adta meg magát, kifújva a levegőt- Először is, szeretném, ha tudnád, hogy egyedül jöttem, mert szerettem volna beszélni veled arról, amit láttam- kezdte, de én itt kapásból zsebrevágtam a kezem és megállítottam az időt.

Öt szemüveges szmokingos ült a buszon. Abból háromnak a zsebében lapult a S.H.I.E.L.D. jelvény és mind a háromnál volt fegyver. Ezek mellett, Bruce, más néven Hulk foglalt helyet a sofőr mögötti első ülésen, Vasember repkedett a busz mögött és Natasha Romanoff várta a jelzést a busz aljában lévő nyílba kapaszkodva, amit egy számomra ismeretlen szemüveges csávó lőtt ki. Mit ne mondjak, Amerika Kapitány olyan őszinte, hogy az csak na!

De, mindezt félretéve, csak egy halvány mosollyal hallgattam tovább, miután visszaállítottam az időt.

-Figyelj, nem kell szégyellned, hogy szupererőd van! Látod, hogy mi is milyen jól elvagyunk így, hogy ismernek. Neked se kellene bujkálnod, pláne most, hogy már elismerésre méltó módon, megmentettél egy csomó embert. Nem kell félned és nem kell bujkálnod, csak fel kell vállalnod ami vagy- bíztatott Steve.

-Figyeljetek- sóhajtottam, direkt többes számban beszélve- Nem tudom, hogy ki vagyok. Nem tudom, hogy mi vagyok. Ez az egész nem fontos. Csak a véletlen műve, hogy összefutottunk, különben most sem tudnál a létezésemről. Tegyük fel, hogy segítek, de nem látsz. Akkor most nem keresnél, nem lennénk ebben a helyzetben és nem kellene a motiváló beszéddel bajlódnod. A háttérből igazgattam volna a dolgokat anélkül, hogy Vasember fizetné az én adómat is a szuperhős létért. Nem vagyok fontos, mert eddig is elvolt a világ nélkülem. Ez az egész egy véletlen volt, mint az, hogy most véletlenszerűen három ügynök és a munkatársad Bruce is ezzel a busszal utazik. Vagy olyan véletlen, mint, hogy Vasember pont erre repked, a Fekete Özvegy pedig pont ennek a busznak az alvázát szerelgeti. Nem kell, hogy rajta legyek a terveiden, mert én csak néha megjelenek. Nem kell, hogy fontos legyek, mert én sem tartom magam annak- fejeztem be.

-Csend- nyúlt a füléhez Steve, miközben az arcán láttam a csalódottságot és azt, hogy nagyon agyal a következő lépésen- Nem fogom ezt mondani- fojtatta és ekkor esett le, hogy még annyira sem bízott bennem, hogy privát beszélgetésnek szánja ezt az egészet- Nem érdekel, hogy nem fizeted az új pajzsonat, nem is kell, de amúgy sem fogom ezt mondani, mert...- pillantott rám- Maradj már csendben Tony- sóhajtott, de Stark látszólag nem adta fel- Ha bemondom békén hagysz?- kérdezte- Értem, szóval soha nem hagysz békén, de most csendben maradsz, nekem az is megteszi- sóhajtott- Tony Strak- kezdte, de ekkor újra a füléhez nyúlt és megforgatta a szemét- Vasember üzeni, hogy csíp téged és örülne, ha a csapatban lennél, mert itt az egyetlen értelmes ember a zöld orángután. A száz éves szöszi, azaz én, a mérges, de csinos nő, a nyíllal ugráló ügynök és Tarzan, az űrmajom pedig használhatatlan- sorolta unottan.

-Mondja a repülő lovagi páncél- motyogtam- Figyelj...etek. Nem akarok én lenni a két lábon járó frigótok, szóval nem szállok be- vigyorogtam.

-Stark! Ha nevetsz, akkor legalább a mikrofonod állítsd le! Nem úgy volt, hogy csak te értesz ehhez a technológia izéhez?!?- értetlenkedett.

-Fú, de idegesítő lehet, hogy tényleg nem lehetsz egyedül- motyogtam.

-Tessék?- nézett rám Steve, látszólag végre érdekelte amit mondok.

-Olyan vagy, mint egy múzeumi ereklye, amit nem akarnak elveszíteni. Mindenhova követnek, beállítottak vezetőnek és így csak te kapod az ívet, meg neked kell mindenkire figyelned. Tudod, ilyenek miatt sajnállak és hasonlók miatt nem vállalom ezt az egészet- magyaráztam, majd megpillantva a megállót, felálltam, hogy leszállhassak.