A jég csapdájában

Pt.22.- Kicsit nagyon nem haltam meg

-Na milyen kedvedben vagy ma?- szóltam hátra a vállam felett, miközben a kávéspoharamat mostam a kis konyhában.

-Nagyon vicces- motyogta Bucky, mire én döbbenten hátrafordultam.

-Ez egy teljesen komoly dolog! Három hete várom, hogy ne két késsel a hónod alatt ugorj nekem minden reggel! Tudod mennyi ideje mondom el ugyanezt az aranyköpést, csak hogy egyszer bejöjjön?- nyomtam elé egy bögrét.

-Én akkor se hiszek neked... minden reggel nyugisan jövök ki a szobámból és ülök ide- rázta a fejét hitetlenül.

-És pont ezért van egy összevarrt seb az alkaromon- mutattam felé, mire megvonta a vállát.

-Ne használd kifogásnak a gyilkos ösztönömet a te öngyilkos hajlamaidra- tette fel a kezét szórakozottan.

-Ezt megjegyeztem- motyogtam szórakozottan.

-Szóval nem bírsz kiverni a fejedből?- húzta fel a szemöldökét csajozós stílusban.

-De hülye vagy- nevettem, majd a szemébe nézve felé biccentettem- Egyébként, hogy vagy ma?

-Kifejezetten jól. A második világháború óta mindig úgy kellett kinyitnom a szemem, hogy aznap gyilkolni fogok és három hét után, már közel állok ahhoz, hogy erről leszokjak- bólogatott.

-Ennek kifejezetten örülök... Én vagyok az, akit ezalatt az idő alatt rettegésben tartottál, szóval nagy megkönnyebbülés, hogy már kevésbé vagy lövöldözős kedvedben- vigyorogtam szórakozottan.

-Én tartottalak téged rettegésben? Bármelyik pillanatban kinyírhatsz egy jégcsappal- emlékeztetett.

-Akkor az érzés kölcsönös- vontam vállat.

-Néztél ma már híreket?- kapcsolta be a mini tévét.

-Nem igazán... Mióta felmondtam Kanadában és ideköltöztem Brooklynba, hogy segítsek megküzdeni a Hydra által okozott gyilkos éned ellen, eltűnt az a reflex, hogy híradót nézzek- vallottam be.

-Az kár. Szerintem igenis szórakoztató az Amerika Kapitányról szóló dokumentumfilm- mutatott a képernyő felé.

-Te meg miről beszélsz?- ültem mellé értetlenül, majd a szememet forgatva, szórakozottan néztem rá- Ezt még mindig úgy hívják, hogy híradó- boxoltam vállba, csak annyi volt a baj, hogy pont a vaskéz oldalán ültem.

-Tudom, de azt már egy ideje felváltotta a Találjuk meg Buckyt vagy Dorit műsor Amerika Kapitány titkos jelzéseivel- nevetett, miközben a tévében ismét Steve felszínes beszédjét hallgattuk, új metaforákkal.

-Ha bárki talál valakit, aki természetfeletti erőkkel rendelkezik, vagy ha bárki akarna csatlakozni, a bosszúállóknál mindig nyitva lesz a kapu! Lehet az embernek rossz múltja, elveszítheti az emlékeit, vagy lehet bizonytalan az életben, ez az út mindig nyitva áll- szónokolt.

-Hallod ezt Theodora! Ez nekünk szól- ütött vállba.

-A rossz múltnál melyikünkre célzott?- dőltem hátra.

-Szerintem az a közös pont- pillantott felém.

-...Pár napja eltűnt hivatalosan is lezártuk a keresést. Köszönöm mindenkinek, hogy megpróbált az egyik bosszúállónk nyomában lenni, de átkutattunk mindent és sajnos a legnagyobb valószínűséggel nem élte túl a Vízió legyőzésének akcióját- hallottam Steve gyászos hangját.

-Hogy mi van?!? Azt hiszik meghaltam?- hangosítottam fel.

-Üdv a klubban- karolt át Bucky.

-Szerencséd, hogy segíteni akarok rajtad és sajnállak, különben már rég a fejedhez vágnám, hogy ez a te hibád- duzzogtam.