A jég csapdájában

Pt.1.- Egy Kanadai kisváros

Egy kisbaba. Egy kékes szempár. Egy kék csávó. És egy csomó jég. Ezzekkel a csodálatos rémképekkel kelek fel minden reggel, miközben majdnem megsülök a takaró alatt, még ha Kanada legfelsőbb részén élek is, ami azért már elég hűvös...

Az álmom szokásos végére kelve, amikor valaki elüvölti, hogy Theodora, csapzottan ültem fel az ágyamban. Miután szenvedtem egy sort és ismételten nem találtam egy indokot sem arra, hogy elkezdjem a napot, végül visszatért a szívós énem és csak azért is felkeltem. A szobámként szolgáló nappalimból két lépéssel a konyhába értem, ahol egy jegeskávét keverve magamnak, szépen lassan éreztem, ahogy visszaesik a vállamra nehezedett minden egyes problémám, ami egyre többet nyomott, amikor bekapcsoltam a tévét.

Ahogy az az álmom végéből is kiderül, Theodora vagyok. Barátoknak meg csak Dori lennék, ha lennének olyanjaim... Sajnos, vezetéknévvel sem tudok szolgálni, mert a családom elhagyott és innen jön a béna álmom, ugyanis huszonöt évvel ezelőtt találtak rám az Északi sark közelében újszülöttként. Ennyi a konkrétum a múltamból... Hogy varázslatos módon az Északi sarkra pottyantam!

Persze, ezt a három éves énem kiszínezte és így lettem egy menő hadvezér lánya az űrből egy titkos ikertesóval. Meg a francokat! Egyedül élek, per pillanat Kanadában és soha nem volt mellettem senki! Se titkos ikertestvér, se háborús vezér apuka, se annonim anyuka, akiről a fantáziám még képet sem alkotott. Mindig csak én voltam, a sok sztorival, amik a nehéz időkben tartották bennem a lelket és erősítettek. Kellett a menő alteregó, hogy valamibe vegyem magam és kitűnjek a helyről, ahova három évesen küldtek, hogy aztán házról házra, családról családra járhassak. Ugyanez az álmodozás kellett tizenhárom évesen is, amikor gyilkost akartak faragni belőlem. Kellett az erő, hogy továbblépjek minden egyes apróságon és minden egyes alkalmon, amikor valaki kidobott. Kellett a hit, hogy minden reggel fel bírjak kelni ugyanazzal a rémálommal. Kellett valaki, aki mellettem áll, még ha csak kitalált is. És ezt már három évesen is tudtam, mert az egész gyerekkoromban ez mentett meg attól, hogy megőrüljek. Mióta az eszemet tudtam, volt egy magyarázatom, amivel hitegettem magam. Valahol volt egy családom egy vicces sztorival, miszerint véletlenül kerültem a világ leghidegebb pontjára tök egyedül. Nem akarták, hogy mindenki kiközösítsen, minden este álomba sírjam magam egy új ágyban, nem gondolták, hogy át kell élnem azt a kínzást, ami az utolsó otthonomnak csúfolt helyen várt rám, mert ők csak véletlenül ejtettek ki a repülőből, ami éppen az otthonunkba tart. Úgy hittem, hogy azt akarják legyek erős és így csupán a létezésük gondolata vezényelt. Különleges voltam, mert úgy gondoltam, hogy szeretnek. A francokat! Ezen a Földön az égvilágon senkit sem érdekel a létezésem, még a főnökömet sem, aki ennek ellenére napi szinten zaklat a cikkek miatt, amiket a helyi újságnak írok.

-Hallo?- vettem fel unottan a telefont, miközben a híreket pásztáztam.

-Még nem jött át az összes cikk- tért rögtön a lényegre Margaret.

-Tegnap küldtem át a környéken folyó történések cikkemet, múlt héten az ajánlókat és azelőtt meg a hónapban várható programokat és eredményeket tartalmazó írásomat...- soroltam, miközben a naptáramban figyeltem a bejelölgetett lapokat.

-Igen, de a világon folyó történések cikk még nincs kész- vágott közbe.

-Tisztában vagyok vele, mert azt mindig a lapzárta előtti nap küldöm át- néztem fel ismét a tévére.

-És megkérdezhetem, hogy miért?- vont kérdőre.

-Mert úgy két éve ezt csinálom- vágtam rá.

-Két éve nem értem- válaszolt, amiből rögtön levettem, hogy nem akar diskurálni és viccelődni.

-Az országban folyó változás sokkal gyorsabb, mint a megyében történő és bármelyik pillanatban befuthat egy olyan sztori, ami viszi a címlapot, de nem várhat jövő hónapig- magyaráztam, mire a negyvenes nő egy pillanatra elhallgatott.

-Ez így jogos. Attól még kezd el- adott nekem igazat, majd lerakta a telefont. Egyértelműen nem a főnököm miatt vállaltam ezt a munkát...

Az igazat megvallva, jó kis melóm volt nekem. Nem kellett napi szinten bejárnom dolgozni, otthon írogattam a cikkeket, amikor jött az inspiráció. A tévémet, netemet és hasonlókat ők állják, mondván, hogy kell a munkámhoz, így azokkal se kell bajlódnom, a kevés fizetés meg nem érdekel, tekintve, hogy voltak évek, amikor egyedül bujkáltam az utcákon üres zsebekkel. És ezek mellett, ott volt a kedvenc pontom: én irányítottam a híreket és az emberek csak arról tudtak fixen, amiről én akartam. Igen, ez elég zsarnokul hangzik, de ha valaki a jégen kezdte el a létezését és van egy pár...khm képessége, akkor jól jön, ha erről senki sem hall.

Szóval, a melómmal elvoltam, és tulajdonképpen normálisan tudtam élni az életem annyi év után. Napi szinten kijárkáltam a közeli jeges parthoz, meg a közelében lévő erdőhöz, hogy kiengedjem a gőzt, meg irkáltam a cikkeket. Ez lett az életem azok után, hogy az árvaházban féltek tőlem, mert képes voltam átmenni Elzába. Minden monoton lett pedig régen havonta más családhoz kerültem. És nem követtem senkit attól a naptól kezdve, hogy megszöktem az özvegyektől. Elvoltam és próbáltam kerülni az akciót, amit így csak a tévében láttam, ugyanúgy, mint ezen a monoton napon is...

Miután lehúztam a kávém és átvettem a pizsamámat valami normálisabbra, kicsit rendberaktam az ágyként szolgáló kanapémat, majd a tévés híradót nézve, megtorpantam. A sok felesleges információ között, egy pillanatra bekerült vágóképbe egy kalapács. Igen, ez nem is lenne akkora baj, csakhogy ez az a kalapács volt, amiről tizenegyedikben esszét írtam. A kalapács, ami a viking isteneknél a villámlás istenéhez, Thorhoz tartozik. Igen, mondhatnánk, hogy ez baromság és ilyen nem létezik, de könyörgöm! Egy robot jelmezben lévő zseni repked nap mint nap a fejünk felett, megtalálták a jégbefagyott amerika zászlóba burkolt veteránt, aki a második világháború alatt ugrabugrált a pajzsával és egy nagy zöld valami is megjelent már a híradóban! Miért ne hinném el, hogy Thor létezik, ha nekem is jeget lő a kezem és képes vagyok lefagyasztani az időt?

A tévébe merengve, úgy éreztem, hogy oda kell mennem. Úgy éreztem, hogy Kanadából Új Mexikóba kell mennem, mert ahol egy van, ott több is lesz.

Egy táskába összeszedve a fontosabb tárgyakat, végül a lakáskulcsommal, pénztárcámmal, személyimmel és egy müzliszelettel hagytam el a házam, a fekete kapucnis pulcsimban, farmeremben és bakancsomban. Ilyen lazán indultam neki két országnak, hogy láthassak egy kalapácsot!