Businessman

12. Fejezet

Fogalmam sem volt, hogy miért a földön ültem. Talán azért, mert ha a fenekem kettő teljes centiméternél magasabban lett volna a földtől számítva, akkor biztos, hogy orra esek. Ezzel már csak azért is tisztában voltam, mert legutóbb, amikor el akartam indulni haza, akkor kerültem a földre, a bárszékről. Azt viszont, hogy miért nem ültem vissza, ha úgy is a kocsmában maradtam, nem tudtam megindokolni. A kezemben az egész üveg vodkát, amit Zara volt olyan kedves, és odaadott nekem - természetesen térítés fejében - már félig kiürítettem. A gondolataim már nem voltak épek, beszélni meg már egyáltalán nem tudtam. Azon csodálkoztam, hogy még eszméletemnél vagyok.

A tragédia, amit Margareth okozott teljesen padlóra küldött, ráadásul az üzletet is megkárosította, arról nem is beszélve, hogy a szívemet is teljesen összetörte. Összesen egy hónap alatt elérte, hogy annyira beleszeressek, amennyire ez megtörtént. És ez alatt az egy hónap alatt annyira megbíztam benne, és olyan sok mindenhez adtam neki hozzáférést, amihez egyáltalán nem kellett volna. Margareth egy utolsó szemét picsa volt, és miatta már nem tudtam, hogy hogyan viszonyuljak az emberekhez, főleg a nőkhöz.

Minden nő közül pont arra az egyre esett Zara választása, akit nem akartam látni, és akit nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson. De ha egyszer az embernek a személyi asszisztense van beírva, mint SOS-kontakt, akkor nem lehet mást tenni.

Zara leguggolt mellém, kihalászta a zsebemből a telefonom, miközben én erőtlenül kapálóztam, és artikulálás nélkül tiltakoztam. Megfogta a kezem, aztán az ujjam az ujjlenyomat olvasóhoz nyomta.

Egy pillanatra, de csak egy pillanatra láttam magam a telefon képernyőjében, és szinte felfordult a gyomrom. Totál szétcsaptam magam, de nem érdekelt. Ezen a ponton már semmi sem számított. Készen álltam rá, hogy apám visszaveszi az üzletet, hogy a dolgozóink felháborodnak, és lázadozni kezdenek. Hogy elvesztem Miss Sheppyt.

- Jól van, Ethan, ezt elveszem. - Zara a füléhez emelte a telefonom, miközben rángatni kezdte az üveget, de jobban kapaszkodtam abba, mint az életembe.

- Ne! Vá... várj egy kis... csit. - A számhoz emeltem a vodkát, és két húzásra kiittam a maradékot, ami egyáltalán nem volt jó ötlet, de nem érdekelt. - Kit hívsz? Ne hívd Sheppyt!

- De igen. Majd én beszélek vele.

- Jó. De ne Sheppyt hívd!

- Igen? Miss Shepard? Zara vagyok a Koszos Pöfögőből, igen, tudom, hogy ez Ethan telefonja... várjunk, Isla Shepard? Igen, igen, én. Figyelj, előállt egy kis vészhelyzet, és a segítséged szeretnénk kérni... igen, adom. - Zara letakarta a mikrofont, aztán felém nyújtotta a készüléket. - Veled akar beszélni.

- Ok. HALLÓ? SHEPARD?

- Ne kiabáljon, Mr. Riley, jól hallom.

- Ak... akkor maradj, izé maradjon otthon, mert itt mindenrendbenésnemkell, hogy idegyer... jöjjön.

- Ivott, uram?

- Úgy mint a göd...gödöny, vagy... gödény. Fáj a fejem, és szédülök. Lehet, hogy hányni is fogok. Fogja a hajam?

- Vissza tudja adni Zarát?

- Miért? Én nem vagyok jó? Én sosem vagyok jó!

- De, Mr. Riley, ön nagyon jó, de szeretnék mondani valamit Zarának.

A földre tettem, vagy inkább engedtem a telefont, és odacsúsztattam Zarának. Ő leguggolt érte, és ha nem lettem volna annyira a padlón, még élveztem is volna a mély dekoltázs látványát.

- Tizenöt perc, és itt van.

- Ki? Ne hívd Shepardot!

- Most már mindegy, Ethan.