Businessman

11. Fejezet

Október tizennegyedikén volt a húgom szülinapja. Csütörtökre esett, de mi szombaton ünnepeltük. A buli inkább hasonlított egy gyerekzsúrra, amikor megjelentek Libby középiskolai barátai.

Természetesen ahogy abban Rachellel megegyeztünk, nem hívtam Peggyt, amit nem tudtam, hogy hogyan fogok nála kimagyarázni, de végül azt mondtam, hogy Cooppal és apával megyünk pasis kempingezésre, hogy kihasználjuk a jó időt.

Az irodában a két nő kapcsolata lecsendesedett, Peggy ugyan mindig álcázott vigyorral figyelte Miss Shepardot, Shepard pedig nem vett tudomást Margareth létezéséről.

Libby születésnapja alkalmából megismerkedhettünk Raymonddal is, Rachel pasijával. Ahogy Rachel leírta, és ahogy eddig a képzeletemben élt a pasi, egyáltalán nem különbözött a valóságtól. Ray tényleg egy kocka volt, a vastag keretes fekete szemüvege nem javított rajta egy kicsit sem. Ezenkívül kedvenc jellemzőm volt még a félig brit akcentus, amit nyilvánvalóan az anyjától örökölt.

Október utolsó előtti hetén Melody és Kyle újra meglátogatott minket, de ezúttal nem jött velük az egész család. Ez volt az utolsó, hogy ők jöttek, mivel Molly bár egészséges volt, most már nem akarták kockáztatni a terhességet, amit teljes mértékben megértettem, plusz megegyeztünk, hogy karácsonykor mi megyünk hozzájuk, és nem ők jönnek.

Ide sem hoztam magammal Peggyt, mert csak egy szimpla ebéd volt, otthon nálunk, ahova Ray sem jött el. Kilencen ettünk, de most már bent, az étkezőben, mert bár még nem volt hideg, de már nem lett volna olyan kellemes kint enni, mint amilyen eddig volt.

Ezzel szemben egy hétre rá, a hétvégém csak Peggyvel töltöttem, megünnepelve a hónapfordulónk. Hihetetlen volt, hogy egy teljes hónapon át együtt voltunk. Amikor először megismertem, el sem tudtam volna képzelni ilyesmit, mostanra viszont már elképzelhetetlen volt, hogy ez ne így történjen.

Peggy egy rózsaszín koktélruhában ült velem szemben, és ezúttal már volt rajta harisnya is, hiszen az idő egyre jobban kezdett lehűlni.

- Arra gondoltam, hogy jövő hét végén elmehetnénk valahova egy miniszabira - dobtam be az ötletet. Peggy elmosolyodott, aztán megrázta a fejét.

- Akartam már mondani... pénteken el kell utazzak. A nagyim egy ideje kórházban van, és anyu tegnap telefonált, hogy jó lenne, ha meglátogatnám.

- Úristen, és miért csak most szólsz? - Döbbent tekintettel méregettem, nem hittem, hogy nem volt képes szólni róla.

- Nem tudtam, hogy hogy mondjam el.

- Mondjuk így? Miért vagy még itt, mármint félreértés ne essék, imádlak, hogy nem mondtad le, de a nagyidnak szüksége van rád.

- Nem akartam lemondani a vacsit. Egy hónaposak vagyunk, Ethan!

- Tudom, de ezt bármikor bepótolhatjuk, a nagyid viszont... figyelj, hazaviszlek, pakolj be, hétfőn nem kell bejönnöd, szabad az egész heted, és ha kell még idő, akkor az is. Rendben?

- Köszönöm. - Peggy csüggedten rám mosolygott, mire megráztam a fejem.

Kaja után hazavittem. Még mielőtt kiszállt volna a kocsiból, magamhoz húztam, és megcsókoltam. Peggy viszonozta a csókom, és jobban magához húzott.

- Szeretnéd, ha veled mennék? - Ajánlottam fel.

- Nem, ezt most egyedül szeretném elintézni, okés?

- Persze, használd ki az időt, annyit kapsz, amennyire szükséged van, rendben?

- Köszönöm.

Peggy újra odahajolt hozzám, megcsókoltam, lassan, óvatosan, hogy sokáig tartson. Éreztem a lélegzetvételén, hogy feszült, ahogy nem tudta egyszerre beszívni a levegőt, csak szakadozva, mindent elárult. Peggy beszívta a levegőt, és ekkor láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.