Businessman

17,5. Fejezet

Már vagy három órája vezettem, és fogalmam sem volt, hogy hova tartok. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán hol vagyok. Nem akartam visszafordulni, úgy éreztem, mennem kell. Hívott az ismeretlen.

A sötétben csak a velem szemben jövő autók lámpája világított, de ritkán jöttek szembe. Nem csodáltam, elvégre minek jöttek volna, késő volt már a kocsikázáshoz.

Egy közúti lámpa fénye tűnt fel a távolban, ami meglepett. Nem volt több fényforrás, csak a végtelen puszta előttem. Nem tudtam, hogy a lámpa hogyan került oda, egészen addig, amíg meg nem láttam egy fehér ruhába öltözött alakot alatta.

Meglepődve tapostam rá a fékre, még éppen időben, hogy ne üssem el. Leállítottam a motort, kiszálltam a kocsiból, hogy megkérdezzem, mégis mit csinál ott. Egyetlen hang sem jött ki a torkomon, amikor alaposabban végigmértem az alakot. A hosszú, hullámos, sötétbarna vagy inkább fekete hajú nő, mezítláb volt, és a ruhája leginkább egy fehér hálóingre hasonlított. Az arca elmosódott előttem.

- Várj - szólalt meg.

Fogalmam sem volt, hogy mire várjak, ekkor azonban villám cikázott át az égen. Hihetetlen látvány volt. Pont a szemem előtt történt. Általában csak a villanását láttam, most viszont a csóvája is jól kivehető volt.

A nő futni kezdett, én pedig követtem. Letért az útról, a végtelen szántóföldön futott tovább. Az égen közben folyamatosan villámok cikáztak, de nem dörgött, csak minden világosabb lett körülöttünk.

Gyorsabban akartam futni, hogy utolérhessem, ő viszont mintha tudta volna, hogy mire gondolok, kacéran felnevetett, és futott tovább. A villámlás egyre hevesebb lett, ő pedig megállt egy ponton.

Megálltam mellette, és közösen néztük a villámokat, egészen addig, amíg már nem zárt minket körül az egész. Mintha csak egy Faraday kalitka működött volna, úgy zártak körbe minket a fények, meghagyva egy körülbelül két méter sugarú kört nekünk.

A lány közelebb lépett hozzám, és megfogta a kezem. Hideg volt a keze, de az érintése, mintha áramot vezetett volna belém. Azt hittem, hogy szikra pattan a tenyerünk között, de nem. Ehelyett az arcomhoz nyomta az arcát, ami furcsán meleg volt a kezéhez képest. Behunytam a szemem, hihetetlenül megnyugtató volt a pillanat, ahogy ott álltunk. Hirtelen úgy éreztem, hogy ő mindent tud rólam, és én is mindent tudok róla. Elfordítottam a fejem, hogy összenézhessek vele. Ő elmosolyodott, és ekkor már nem volt idegen az arca. Élesen láttam minden vonalát. A lapos ívű homlokát, vékony szemöldökét, sűrű szempilláit, barna, csillogó szemeit, amiben a villámok tükröződtek. Pisze orra tágabb volt, ahogy mosolyra húzta telt alsó és a domború felső ajkát. A hajába vezettem a kezem, egyáltalán nem volt puha, olyan volt, mintha áramot vezető dróton húztam volna végig a tenyerem, mégis ez szó szerint is feszültséget keltett bennem. Ez a nő előttem pontos mása volt Isla Shepardnak.

- Nincs vége. Semminek sincs vége. Nincs vége a szerelemnek. Nincs vége az igazságnak, neked. Nekem.

Átszellemülten suttogta, többször egymás után. A kezem még mindig a hajában tartottam. Ő a vállamra tette a kezem, és újra elmosolyodott.

- Nem kell elmondanod, tudok mindent.

Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék neki, de akartam valamit mondani, ezt határozottan éreztem.

- Annyi mindent tennék másképp - suttogtam.

- Jól csinálod. Ne hibáztasd önmagad érte.

Közelebb hajoltam, hogy megcsókolhassam, de az eddig csillapodott villámok hirtelen újra felcsaptak. Fényárral töltötték be a végtelen mezőt, Isla alakja pedig halványodni kezdett.

- Kérlek, vigyél magaddal!

Nem válaszolt, megfordult, és újra futni kezdett. Az ég teljesen megbolondult. A villámok össze-vissza cikáztak, de egy csepp eső sem esett. Isla egyre homályosabban látszódott, hiába követtem, és hiába világosodott az ég, ahogy egyre több és több villám jelent meg. Végül végleg eltűnt a fehér alakos nő a látóteremből.