Businessman

36. Fejezet

- Fogalmam sincsen. Nem bontottam fel.

Apa feltépte a borítékot, aztán kivette belőle a fekete kártyát.

- Kedves Richard és családja! Fájdalommal értesítünk benneteket, hogy idősebb Richard Riley február huszonhatodikán elvesztette küzdelmét a rák ellen. Richard most már az égből vigyáz ránk. Végső útjára a családi kriptába március nyolcadikán, szombaton, tizenegy órától kísérjük.

A levél felolvasását egy perces csend követte, és nem feltétlenül szólt a  papa személyének, sokkal inkább az értetlenségnek, hogy miért csak most  értesültünk róla. Én például eleve azt sem tudtam, hogy a nagyapám rákos.

- Tegyék azt - apa szólalt meg elsőként, és nem vártam tőle, hogy ilyesmit fog mondani. Persze arra sem számítottam, hogy túlságosan el lesz kenődve. Ledobta a lapot a konyhapultra, a többi levelével együtt, aztán a hűtőhöz lépett, és kivette belőle a tejet.

- Richie, ne mondj ilyet. Azért mégiscsak az apád volt. - Anyu apa vállára tette a kezét, miközben ő müzlit öntött egy tálkába.

- Úgy érted az az ember, aki tönkretette a kamaszkorunk? Aki miatt a lányomat csak huszonnégy évesen ismertem meg? Aki az egyezségünk ellenére nem akarta átadni a cégünket, és miután beadta a derekát azt a romhalmazt hagyta a huszonéves fiára, amit teljesen aláásott?

Sosem hittem, hogy apát ennyire mélyen érintette mindaz, amit az apja  elkövetett ellene. Persze tudtam, hogy a papa nem volt egy mintaapa, azt is tudtam, hogy anya utálja emiatt az apósát és az anyósát is, apu pedig anyánál jobban senkit sem szeretett, éppen ezért teljesen azonosulni tudott a szülei elleni érzelmekkel, de azt nem hittem, hogy ennyire szilárd marad a halálhír hallatán. Anyuról mindig könnyebb volt leolvasni az érzelmeket, és ő hamarabb megrokkant a súlyuk alatt. Az a jól ismert vizenyős tekintet, amit annyiszor láttam gyerekkoromban, most visszatért a tekintetébe, de tudtam, hogy nem az apósa hozta ki belőle, hanem sokkal inkább apa indulatai, és Molly fiatalságának  felemlegetése.

- Tudom, hogy Richard nem volt egy szent, de az apád volt.

- Te sem voltál megrendülve, amikor anyád meghalt. - Apa azt hitte, hogy ezzel visszavághat, de anyát nem lehetett kizökkenteni.

- Attól még...

- Attól még mi? Komolyan annyi sem volt Patrickben, sem Christine-ben, hogy felhívjanak, és ne postai úton tudjam meg?

- Egyáltalán azt tudtátok, hogy rákos volt? - Szóltam közbe. Anya beharapta az ajkát, apa pedig bólintott.

- Tudtuk. Akkor egyezett bele, hogy átadja a céget, amikor  diagnosztizálták. A tumor agyérgörcsöt okozott, elájult, és persze azért is minket hibáztattak. Patrick és Christine aztán rájöttek, hogy jobban járnak, ha hagynak engem szenvedni a széteső vállalattal, ők pedig eléldegélnek az életjáradékukból. Hát, most már mind tudjuk, hogy megszívták, de meg is érdemelték.

- El tudom képzelni, hogy ha nem hagyják el a süllyedő hajót, akkor most mi lennénk szarban -  motyogta anya. - Az öcséd nem a vezetési készségeiről híres.

Apa röviden felkuncogott, anya pedig behúzta a nyakát. Olyanok voltak, mint egy kamasz párocska, és ezt nagyon imádtam bennük.

- Sajnálom, hogy nem mondtuk el nektek, Ethan - Anya bűnbánóan elvette az egyik kezét apa karjáról, és az én vállamra tette át.

- Nem érdekel - vontam vállat. - Semmilyen szál nem kötött Richardhoz. Mikor láttam utoljára, egyébként? Őt mikor érdekelte, hogy velünk mi van? Tudta, hogy Molly él és virul?