Businessman

1. Fejezet

Az elviteles kávésbögrével a kezemben meg a szokásos spenótos bagellel léptem be az irodaház ajtaján, amiket a közeli kávézóban vettem. Igaz, hogy reggel már ettem otthon, de fejlődésben lévő szervezet vagyok - kis túlzással, na jó, inkább nagy túlzással - és a keksz egyébként sem vehető olyan nagy tápértéktartalmú eledelnek. Arról nem is beszélve, hogy edzésem volt, mint minden csütörtökön. Az étvágyamon kívül azonban másom is nagy volt, a tekintélyem. Ezt rögtön abból tudtam, hogy a rugós ajtó még be sem csukódott mögöttem, amikor mind a gyakornoka, mind a recepciós lány hangosan rám köszönt. Félmosolyra húztam a szám, aztán tovább is haladtam mellettük.

Nem bírtam ezeket a műnőket, akik a pultban güriztek reggeltől estig. Azt a látszatot keltették, hogy igényesek, és előkelők, de ha a köszönésen kívül még két mondatot váltott velük az ember, akkor kiderült, hogy gátlástalanul flörtölni akarnak minden jöttmenttel, és nem azért, mert olyan régen nyúltak a bugyijuk alá, hanem azért, mert kell nekik a figyelem. Minden téren. Ugyanakkor ők pezsdítették előre az üzletet, éppen ezért egy szavam sem lehetett. Ha egy szemüveges, copfos, garbót és bő farmert hordó, tornacipős, háromgyerekes, negyvenes anyukát állítottunk volna a pult mögé, a kutyának sem keltette volna fel az érdeklődését. És nem azért, mert csúnya lenne egy ilyen kaliberű nő, hanem azért, mert nem figyelemfelkeltő.

A liftben felfelé még mindig ezek a gondolatok uralták az agyam, ahogy általában szokott bármilyen üzleti kérdés. Három éve diplomáztam az egyetemen, a szüleim pedig szinte azonnal beledobtak a mély vízbe, már friss diplomásként. Akkor tényleg, csak annyi időm volt, hogy július elején befejeztem a vizsgákat, aztán diplomaosztó volt, és volt úgy másfél hónapom, kiélvezni az utolsó nyaram, majd a következő pillanatban már a privát irodámban találtam magam, a frissen meszelt falakkal, a vadiúj, bőrszagú forgószékemben, a makulátlan felületű üvegasztalommal. De azóta már beletaláltam a dologba, ahogy az voltaképpen el is volt várható.

Mostanra már csak egyetlen egy dolog hiányzott, mégpedig egy titkárnő, vagy inkább személyi asszisztens, hogy ne nekem kelljen kávéért meg bagelért rohangálnom reggel. Technikailag nem is én csináltam, mert a sofőröm hozott és vitt, de ettől függetlenül az én időm telt, amit azzal tölthettem volna, hogy új ügyfeleket keresek, vagy hogy hasonló munkamániás őrültekkel tárgyaljak, reggel tíz előtt. Az előző asszisztensem lelépett, vagyis szülési szabira ment, és sürgősen kellett a helyére valaki.

Amióta a titkárnői feladatok is rám hárultak, rendszeresen késésben voltam, ahogy most is, vagyis mivel én voltam a főnök, annyira mégsem voltam késésben. De még ez sem vígasztalt. Végigügettem a második emeleti folyosón, majd benyitottam az irodámba. Felsóhajtottam, amikor megláttam az asztalomon a két A4-es papírt, amire az állásra jelentkezők voltak felírva. Ha mindenkire szántam volna tizenöt percet, azzal is elment volna huszonöt órám, ezért ki kellett találnom valamit, hogy ne két napon keresztül kelljen válogatnom. Úgy döntöttem, hogy öt perces villáminterjúkat fogok beütemezni. Ez a száz név már le volt szűrve a HR által, és én is elolvastam az önéletrajzokat, többségiben friss diplomások voltak, de akadt pár idősebb is. A fizetés szerintem kalap szar volt, ahhoz képest, hogy mások mennyit kerestek a cégnél, de ezeknek az állás szarért, húgyért is kellett, és nem hibáztattam miatta senkit. Átéreztem a helyzetük - bár én sohasem voltam csóró egyetemista, de sok haverom járt, sőt van, aki még mindig ilyen cipőben jár.

A jelentkezőknek mind küldtem egy emailt, hogy mikorra akarom, hogy érkezzenek. Az első delikvens kilenc után tíz perccel érkezett, és pontosan öt egész percre méltattam. Körülbelül ennyi fért bele, és nem igazán volt több témánk, mert az ex-egyetemistának ez az öt perc elég volt elregélni az életét.