Businessman

39. Fejezet

Kinéztem az ablakomon, és enyhe infarktust kaptam, amikor megláttam, hogy mi közelít New Orleans felé. Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyet láttam, és nem is az utolsó. Az első emlékem kisgyerek koromból van. A magánóvodába, ahova egészen Rachel születéséig jártam, nem lehetett eljutni, mert az utcákon akkora víz volt. A Katarina elárasztott mindent. Mindenkit tönkretett, és kevésen múlott, hogy a mi nappalink ne ússzon.

A kertünkbe se lehetett kimenni, mert a homokzsákok nem tartották vissza a vizet eléggé. A mászókára egészen egy hónapot kellett várjak, mert hiába volt betonba öntve az alja, alatta megsüppedt a talaj, és a víz kimosta a környékét. A csónakházunkat is teljesen újra kellett építeni.

Most viszont a sötét felhők és a magas hullámok mellett, amit az ablakomból nem láthattam, de tudtam, hogy ott vannak, orkán erejű szél, vagyis egészen pontosan az is társult. Felnyögtem, és megnéztem a dátumot a telefonomon. Június másodika volt, a természet pedig percre pontosan tudta, hogy most kell kezdődnie a hurrikán-szezonnak.

Azonnal az időjárás jelentések után kaptam, hogy lássam milyen erősségű a szél, hogy mekkora kiterjedésű, és egyéb fontos adatokat ahhoz, hogy eldöntsem, megéri-e elindulnom munkába.

Kinéztem újra az ablakon, most már a városban volt, és egyre közeledett felénk. Már éppen le akartam tenni a telefonom, amikor Sheppy arca jelent meg a kijelzőn. Félrehúztam a telefon ikont, és a fülemhez emeltem.

- Tudom, láttam. A mai nap mindenhogyan töröl.

- Jó, mert most akartam szólni, hogy leszakadt a villanypózna az utcánkban, és bedőlt a kertünkbe, úgy, hogy nem tudok kijutni a lakásból.

- Ilyen időben ne is akarj kijutni, Isla.

- Eszem ágába se jutott.

- Helyes.

- Titeket elért?

- Nem, még nem. De biztosan el fog. Remélem, hogy nem szed össze túl sok vizet.

- Én is. Azért egy kicsit félek, ha ez most így van, ak...

- Sheppy?

A kijelzőre pillantottam, amin minden volt, csak éppen egy aktív hívás, és térerő nem.

Úgy, ahogy voltam, alsónadrágban szaladtam le a nappaliba, ahol az összes rokonom ott téblábolt.

- Nincs suli! - Libby feldobódva fogadott, és azzal szórakozott, hogy a füzeteit dobálta. - Nincs matek TZ! Ugye megmondtam, hogy ez lesz?!

- Tudod mi nincs még?

- Na?

- Térerő! És pont amikor Sheppyvel beszéltem!

- Miért nincsen net? - Rachel levette a fejéről a fejhallgatót, ami a laptopjához volt csatlakoztatva, és amin éppen egy megbeszélésben volt.

- Gondolom a hurrikán miatt.

- Kibaszott életbe! Kezd nagyon unalmas lenni ez az időjárás!

- Nekem mondod? - Idegesen kifújtam a levegőt, a radart akartam frissíteni, de nem tudtam, mivelhogy nem volt internet. - Le kell állítani az összes kamiont, ami úton van, vagy indulni készül. Addig tuti, amíg az államhatáron kívülre nem ér a vihar.

- Szerintem egyhamar erre nem lesz lehetőséged.

Apa megkocogtatta az ablakot, amin amikor kipillantottam, úgy két utcányira tőlünk megjelent egy tölcsér. Sikítani lett volna kedvem, vagy üvölteni, vagy valamit szétverni, ahogy megláttam aktuális bajaim okozóját. Jó darabig úgy tűnt, hogy nem mozog, amiről tudtam, hogy egyet jelent azzal, hogy közelít.