Hirtelen változás

2. rész

10 évvel később:
-Chloé, gyere, mennünk kell!
-Hová, Minnie néni?
-Csak gyere.
-És anyáék?
-Gyere már!
Zöld villanás, hangos kiáltás, vérfagyasztó sikoly, ördögi nevetés, Minnie néni karjának a szorítása és az utcákon rohanás...
Chloé zihálva ébredt, haja izzadtan tapadt a nyakára. A szeme egyből kipattant. Ismét ez az álom... Mindig visszatér. A szülei már nincsenek, meghaltak. Tizennégy évesen már bőven fel tudta ezt fogni, de ez nem jelentette azt, hogy el is fogadja. Tíz éve történt már, amikor azon a kora őszi éjszakán keresztanyjával siettek el a szülői házból. Még előtte a kép, teljes valójában, teljesen világosan, tisztán, nincs egy homályos folt sem. Csupán hiányosságok. Azt, hogy ki az a "sötét erő", aki elragadta a szüleit... Azt még mindig nem tudta meg. Igen, valaki. Mert azt biztosra tudta, hogy egy varázslóról van szó. És senki nem hajlandó neki elmondani...
Az éjjeli szekrényéhez nyúlt, és nagyot kortyolt az odakészített pohár vízből. A torka is kiszáradt alvás közben az emlék-rémálom miatt. A szíve még mindig hevesen vert. Mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon, majd az órára nézett. Hét óra tíz perc. Korán van még, főleg úgy, hogy már nyári szünet volt. Felkelt, és az ablakhoz ment, majd a függönyt elhúzva kinézett.
Egy újabb tanév telt el. Egy újabb, sikeresnek mondható tanév... Jól tanult, sok új bűbájt, varázsigét, bájitalt és tánclépést elsajátíthatott a Beauxbatons Mágusakadémián, csak úgy mint az ez előtti két évben is. A Papillonlisse ház kiemelkedő tanulójaként és táncosaként nem lett volna oka panaszra. Sok barátja volt, mert valamiért különösen népszerű lánynak mondhatta magát. De ezek a barátságok nem voltak olyan mélyek, hogy nyáron is tarthassák a kapcsolatot. A fiúknak kezdett megtetszeni, ez ebben a tanévben vált jellemzővé, ahogy kislányból egyre inkább elkezdett hölggyé válni. A lányok többsége épp emiatt irigykedett rá és utálta, vagy távolságtartó lett vele szemben. Nem volt mit tenni, fel kellett hát ölteni, azt a szigorú, határozott és hideg álcát, amit Minnie néninél látott mindig kiskorában. Most már megértette, mire való. Takarni, elfedni. Mit? Az helyzettől függ. Ő a gyengeségét, érzékenységét és magányát fedte el.
Egy sóhaj után visszament az ágyához, elágyazott, majd a szekrényéhez lépett és felöltözött. A haját fésülködés után laza fonatba rendezte, ezután lement a lépcsőn. Túl nagy volt a csend, és ez nem tetszett neki... Marie néni mindig korán kelt, és tett-vett a konyhában, reggelit csinált, majd átment a ház oldalában lévő kisállatboltba. Ezzel ellentétben most nem csörömpöltek az edények, nem sikálta senki a serpenyőket.
A néni a szobájában sem volt, sehol az egész házban. Hiába kiabálta egyre hangosabban a nevét, ezért Chloé átment a kisállatboltba, hátha ott találja.
-Marie néni, itt vagy?
Lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt. Belépett az üzlethelyiségbe, és elakadt a lélegzete. Felsikoltott, és földbe gyökerezett lábbal állt percekig. A nagynénje a padlón feküdt, eszméletlenül, elfehéredve. Odafutott, és leguggolt mellé, majd a nyakához tette az ujját. Pulzusa nem volt... Nem, az nem lehet. Erős nő volt, nem ájult volna csak úgy el. Csodálatosan erős, rengeteg energiával.
Felállt és szétnézett az üzletben. A ketrecek a helyeiken, szépen, rendezetten, ahogy lenni kellett, lakattal lezárva. Mindegyik így volt, kivéve... Kivéve az egyik. Kígyó... Kiszökhetett és megmarhatta. Miért tartott Marie néni kígyót, ha tudta, hogy veszélyes? Azt mondta, nem mérges kígyó, erre mégis... Kiment vajon, vagy még itt tekereg, következő áldozatát várva...?
Visszasétált a nagynénjéhez. Kígyómarás nyomati kereste a testén. Meg is találta, méghozzá a bal alkarján. Szegény Marie néni... Mihamarabb hívnia kell egy gyógyítót és szólni a Minisztériumnak. Egy auror is kell, hogy kinyomozhassa mindezt. Csak ne higgyék azt, hogy ő tett valamit...
Remegő kézzel írta meg a leveleket, és küldte el baglyokkal a két helyre. Meglepően gyorsan kapott választ is, és nem sokkal utána értek ki az illetékesek is. Amíg a gyógyító, egy alacsony, kissé pocakos, negyvenes éveiben járó férfi megvizsgálta Marie testét, Chloét egy auror kérdezte ki.
-Nem érintetted meg a holttestet, ugye?-kérdezte a fiatal férfi.
-De...-felelte lesütött szemekkel. -Egy helyen a nyakánál, hogy megnézzem a pulzusát.
-Tudtad, hogy kígyót is tart itt a nagynénéd?-folytatta a kérdezést együttérzés jele nélkül.
-I-igen... Tudtam... Mondtam is neki, hogy nem jó ötlet, és lehet nem is szabályszerű ez az egész, de nem hallgatott rám.
-Más veszélyes állatokat is tartott?
-Megnézhetik, de nem. Többet nem mert bevállalni, szerencsére.
-Minden kétséget kizáróan a kígyó végzett vele-szólt oda a gyógyító.
-Nagyszerű-csapta össze a tenyerét az auror. -Akkor már csak azt kell kideríteni, szándékos volt-e. Kisasszony?-nézett szigorúan a lányra.
-Természetesen nem! Nem is voltam itt, aludtam, amikor ez történhetett. És nem is lett volna indítékom rá. Miért tettem volna?
-Órák óta halott-erősítette meg a gyógyító is.
Chloé büszkén kihúzta magát. Hogy is feltételezték azt, hogy nem az igazat mondja? Nem állt érdekében hazudni. Az utolsó élő, vér szerinti rokonáról volt szó... Miért végzett volna vele...?